Pápai Lápok. 20. évfolyam, 1893

1893-12-24

Melléklet a „Pápai Lapok" 1893. évi dec. hó 52-iki szamához. A „Pápai Lapok" karácsonyfája. Jefte esküje I. Rásüt.a kelő hold mosolygó sugara Jefte leányának nyitott: ablakára, Fürtös, kicsi fejét ráhajtva kezére Belenéz merően a csillagos éjbe, Vár a kedvesére. Mint a turbékoló galambot a párja, Drága Genübátját oly epedve várja, És, a mikor megjő szerelmetes ifja, Forró öleléssel keblére szorítja, Keblére szorítja. „Édes Genúbátom, én üdvöm, szerelmem! Mért hagysz ily sokáig egyedül epednem ? Tudod, hogy nélküled csak kin ez az élet; Menyország, a melyben szivem ujrá éled Együtt lenni véled. Fölmentem a cyprushalmok magasára, Felém szállt a rózsák édes illatárja; De a rózsaillat és a cypruslombok, Nem oszlattak el as. érted való gondot, Ezt a nehéz gondot." „Repültem vón' hozzád Sáron rózsaszála, De jó atyád hívott, ott voltam ő nála. Veszélyben a haza, fenyeget az ellen, Elmenjek-e harcba, oh mond meg szerelmem, A vad pogány ellen ?" „Ne menj el! Elhervaszt miattad a bánat, Hogy ha elveszítlek, meghalok utánad," „Hogy ha itt maradok nem lehetsz az enyém, Jefte vezér lánya vagy, de csak egy szegény Levita vagyok én!" „Menj tehát! Ne tartson semmi vissza téged! Szerezz ott magadnak hírt és dicsőséget, S ha az Ur megtartja élted a csatába', Ne feledd, kedvesét hőn, epedve várja Jefte hű leánya." n. Elmúlt a harc. A szabadság újra él, Örömkönyüt sír az egész Izrael. .„Áldott legyen a Jehova szent ueve, Megverve fut, ki merre tud, a zsidó nép ellene." 'Ujjong a nép. Le van győzve a pogány. 'Néma bú ül mégis a hős homlokán. Ugy szorítja az az eskü a szivét, Félve várja, a mint közéig, hogy elébe vájj' kilép ? Mispa város tág -kapuja kitárul, Tompa jajszó hangzik a hős ajkárul: -Babérból font koszorúval kezébe' Gileádnak legszebb gyöngye, leánya lép elébe. „Hozott Isten jó atyám és kedvesem, Hozott Isten! megjöttetek győztesen. De jő atyám mórt vagy olyan szomorú, Mért könnyezel, miért van a homlokodon a ború?" „Menj, ne kínozz, ne zuzd össze'a szivem! :Megesküdtem a. meg is tartom .'azt híven. Menj

c a hegyre, hol a rózsa most nyílik S jöjj vissza majd édes lányom, ha két hónap elmúlik. -HL Elérkezett a nap, az áldozat napja, " Oltár előtt ott 411 az Ur fölkent papja, Mellette az ifjú, szerelmes Genubát Várja, a mely neki — ugy hiszi — üdvöt ád Az ősz pap egy szavát. „Megvillant az ellen kardja fejem felett — Szól az ősz — ott voltál, karod védelmezett. Jutalmul íme vedd, neked adom lányom; • De, hogy ma áldozol itt a szent oltáron Esküdet kívánom." „Esküszöm: áldozom. Ugy áldjon meg Isten, A mint parancsodat híven teljesítem." j,Im itt az áldozat. Halld mit elbeszélek: Megesküdtem, midőn harcba mentem véled, Jákob Istenének. Megesküdtem: hogy -az Ufnak felajánlom, A ki először jön velem a határon. Nos áldozz!" Fölretten Genubát e szóra, Mintha szép álmából ébresztették volna Szomorú valóra. • Aztán pedig a tőrt felkapja magasra S önszivóbe szúrja. Jefte kiragadja. Egy sikoltás . . . s mint egy botor .eskü ára, Halva fekszik Mispa-legszebbik virága, ' Legszebbik leánya. Balogh Dénes. Karácsonyi gombóc. —Elbeszélés. — — A »Papai Lapok* eredeti.tárcája — . Páncél Elemér-.eljegyezte Tamásy Aliit?, Ezzel, a szenzációs hírrel kedveskedett; a ,,Grérdesi Újság", mely.hetenkint egyszer pontosan megjelenik kedves olvasóinak. Í Azért volt e hír oly szeMáoips^mert Elemért mindenki ismerte az egész, gérdesi Járásbatty menyasszonyát, Tamásy Alizt pedig, aenki még bitből *eta. A lapot kézről kézre adták; a mamák keresték a fonalat, mely a menyaszszonyig vezet, a kávésnenikók pedig az után kutattak, hogy mivel gáncsolhatnák azt az ismeretlen Alizt, ki elég bátor lesz idegen' létére társaságukba furakodni. De ki is hitte volna, hogy Elemér, ki egész életét a górdesi hölgyek társaságában töltötte, idegen leányt importáljon, cserbe hagyva Bogyó Juliskát, kinél három óv óta minden vasárnap pontosan kijárt a csésze csokoládé, a szépen díszített kompót mellé felszolgált apró sütemény, melyhez Bogyó mama hagyományos szokás szerint, a második kínálásnál nem felejtette el azon megjegyzést, hogy : „nem valami különös cukrász-sütpmény, csak Juliska sütötte." És Elemér még sem ment lépre, az az talán Juliska pártáját kötötte volna be, — mert arról ábrándozott egész életén át, — de ki tehet róla, ha a véletlen nem akarta, no meg a karácsonyi gombóc. Elemér emberkerülő lett; városszerte suttogták, hogy nagyon szerelmes menyasszonyába, kire annál kíváncsibb lett mindenki. Már szinte tűrhetetlenné vált ez a titokzatos állapot. Kardosné nagyasszony óraszám vigasztalta Bogyónó nagyságát, hogy bizonnyal félkegyelmű lehet az a tudja Isten milyen Aliz, kit talán vagyonáért vesz el Elemér, azért titkolja annyira, hogy még fényképét is — mint mondják — wertheimszekrónyében tartja, tőle pedig még azt sem lehet jó szóval kicsikarni, hogy szőke-e vagy barna. Nem is jött volna ki a titok soha, "ha a szilveszteresti társasvacsoránForrayné szomszédságába nem kerül Elemér. Pedig ez volt az egyetlen szép asszony Górdesen, kinek a leánykori szerelem varázsa oly mélyen vésődött Elemér szivébe, hogy még akkor sem birt tőle szabadulni, mikor már annak az ismeretlen Aliznak volt vőlegénye. Ezt a szop asszonyt is bántotta a kíváncsiság, és csak azt várta, mig másik szomszédja belemerül a majonézes balatoni süllő szálkáinak eltávolításába, Elemérhez fordult, és azon az édes csengő hangon, melynek ellentállni nem tudott senki, — annál kevésbé Elemér — kapott bele a vallatásba. De csodák csodája, nem fogott már a régi kedves emlékek felidézése sem Elemér szivén, ki ügyesen siklott ki a szép asszony hálójából, másra terelve a beszéd tárgyát. Már végére járt a vacsora; .a szép asszonyt bántotta kudarca, a rózsás arc majd^ piros, majd halvány színűvé változott. Végre, asztalbontás előtt, midőn az óra 12-töt ütött, pezsgő durrogás közt kiki egy-egy kézszorítással kívánt ismerőseinek „boldog újévet." Még egy utolsó kísérletét tett a szép Forrayné egy meleg kézszorítással, meg egy édes pillantással; ez hatott, ez megoldotta Elemér nyelvét is, ki ismét visszaült a szép aszszony mellé, s midőn ez biztosította a hallgatásról, belekezdett vőlegónysógének történetébe. — December közepén mult egy éve — igy kezdé — mikor oly sok hó volt, hogy a .hóeke alig birt utat csinálni a prüszküiő vonatnak és csak 2 órai késéssel érkezett be a salamoni állomásra, melynek fűtetlen várótermében én már két órája gubbasztottam, az igaz, meleg bundában, melyet szokásom ellenére ezúttal magammal vittem. Végre megérkezett" a vonat, a másik | pillanatban már benn ültem egy első osztályú kocsi puha piros bársony párnái közt és kellemetes meglepetésemre szemközt találtam magamat két igéző arcú szőke hölgygyei. Első pillanatra nővéreknek gondoltam Őket és komolyan foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy melyik tudná a kettő közül szivemet hamarabb elrabolni. A fiatalabb olyan volt mint a harmatos ibolya, melyet most fakasztott virággá a tavaszi nap első sugara, az idősebb egy fejlett női szépség volt, kivel a természet nem bánt mostohán, egyesítve mindazt, ami egy nőt bájolóvá tehet. , De csak addig tartott merengésem, mig a fiatalabb tündér az ő dallamos hangján oda nem szólt társnőjéhez: . „Édesmama, még hány óra ide állomásunk ?

tf Szerettem volna megkérdezni, hogy hova Utaznak, de Ugy jártam, mint az iskolás fiu, kinek nem jön szájára a szó, mikor.a tanfelügyelő.kórdédt intéz hozzá, — nyelvemet is. fogva tartotta az igézet és némán vártam be a mama válaszát, mi annál elszomorítóbb reám nézve, mert 2 órát mondva, megtudtam, hogy ők tovább utaznak mint én ós igy megtörténhetik velem, hogy le kell szállnom a vasútról, annélküJ, hogy megtudnám, bájos iwaaretleneim hol szállnak ki és ezzel egyut- ; tal le kell mondanom, még a reményről is, hogy valaha megtudhatom kilétüket. Ilyen tépelődés közt érkeztem meg Nagy-Gérdesre. Még egy bucsu pillantást vetve tündéremre, udvarias köszönettel léptem a kocsi lépcsőjére. Az ajtó bezázárult mögöttem, és én dobogó sziwel néztem a robogó vonat után, melynek homályos ablakja mögött tündérem szőke fürtéit véltem látni; még kendőmet is lobogtattam Utánnuk, de csak akkor, mikor már ők nem látták. Haza értem. Szobámat ridegnek találtam, nem érdekeltek ' az íróasztalomon heverő levelek, pedig azok közt volt az egykori bálványomnak, kegyednek nagyságos asszonyom —aranyszélű meghívója a másnapi thea-estélyre. — Emlékezik

1 milyen szórakozott voltam; feldöntöttem a theás csészét, vesztettem a kártyán, s ennek mind az én ismeretlen szőke tündérem volt az oka. Ez idő óta természetesen kerültem Bogyóék házát, de különösen Juliska tekintetét; féltem, hogy kiolvassa szememből szerelmemet. A napok egyhangúan multak, mígnem karácsony hetének első napjaiban levelet kapok Miklós barátomtól, hogy a másnapi körvadászatra elvár. Örültem a meghívásnak, gondolván, ez lesz a legjobb búfelejtö szórakozás. A hajsza, a halomra lőtt nyulak tragikus sorsa, melyek mindegyikének elestéhez egy kis érdekes epizód fűződik, utánna a férfi muri, ahol mindenki elmeséli hős tetteit és hogy hány nyulat lőtt, mi rendesen nagy derültséget szokott okozni, mert mindig akad a társaságban egy jókedvű fiu, aki félirja a bemondott nyulak számát és rendesen három annyi jön ki, mintáz egész vadász zsákmány. Ilyen szórakozásra vágytam, de máskép — sokkal szebben ütött ki. A vadászat megindult; minden nyul felém igyekezett, mintha tudták volna, hogy én ma csak bakot tudok lőni; némelyik egész a szemtelenségig vitte, még két lábra is állt a körön kivül tőlem tiz lépésre. Okoz• tam a puskát, okoztam a töltést, csak magamat nem, hogy még mindig az a kis szőke tündér jár fejemben ós azért hibázok. Öreg este lett, mire az utolsó kört befejeztük és a háziúr szives meghívására, egy kis előzetes átöltözködés után beléptünk a szalonba. Az öreg urak hátra maradoztak s engem, mint az egyetlen legény embert tolták elő, hogy nevükben üdvözöljem a házi asszonyt. — De képzelje Nagyságos asszonyom, ismét elakadt a szó a számon, mert. ott volt az ón szőke tündérem mamájával, ki után egy hétig sóhajtoztam. Egyik barátom mentett ki a zavarból, ki már rég tul van azon a koron, hogy szive lángolni tudott volna egy szép leány láttára és igy nagy nehezen megtörtént a bemutatás ós ón felmelegedve, igen kedves órát töltöttem fiatal szőke tündérem társaságában. Már késő éjjel volt) midőn társaim nehéz fejjel, ón pedig nehéz szívvel bucsut vettem a hölgyektől, ós azóta — higyjeel — egész buskomorrá lettem. Eljött a karácsony, de szomorú karácsony volt az. Ott töltöttem Bogyóóknál, kiknek szives meghívását nem utasíthattam vissza, annál inkább sem, mert három év óta minden karácsonyestót náluk töltöttem. Juliska nagyon kedves volt, én is erőltettem a jó kedvet, szinte egy pillanatra el is feledkeztem a szép Alizról. Mikor az óra \12-t mutatott, Juliska kis gyúró táblát hozott a kártya asztalhoz, a gyors iorralóban pedig lohogott a viz és dévajkodva súgta fülembe, hogy főzzünk gombócot. Én is, ő is, 3 papirkára egy-egy betűt irtunk ós bele tettük külön-külön egy-egy gombócba. Először ő eresztette egyszerre a 3 gombócot, a lohogó vizbe, hogy a melyik legelőbb megfőve feljön, az lesz az igazi. Ügyesen emelte ki a kis ezüst kanállal a gombócok egyikét és elfutott vele. Vissza jöve hamisan fülembe súgta, hogy az ón nevem jött ki. ; Addig megfőttek az én gombócaim is s az enyémek közül Aliz jött ki elsőben, az S. betűs (ismeretlen) 2-szor ós utolján Juliskáé, de én is eltitkoltam s csupa udvariasságból öt vallottam a gombóc* orákulum hősnőjének. Azóta egy év mult; én szivemen hordoztam azt a kicsiny cédulát, egynap tízszer megnézve, hogy csakugyan rajt Van-e az „A" betű, ugy, hogy egész, rab* jává lettem a gombóc-jövendölésnek, elképzelve, hogy talán mással nem is lei hatnék boldog,.mint Alizzal, kit » iorg nekem szánt és babona alakjában adott tudtomra, Igy nem is csoda, hogy elhatároztam, hogy szakitok Julissal, kihez úgyis már nagyban járogatott mostani vőlegénye Somosy. A szerencse kedvezett, mert ' éppen az időben kaptam egy örökség lebonyolítását, melyet csak azért haboztam elfogadni, mert az ügy lefolyását Hamburgban kellett elintéznem. Ez az elutazás most ugyan belevágott a szakítás tervébe s karácsony után el is utaztam. Az ügy, mert igen bonyodalmas volt, ós nagy összegről szólt, majdnem egy évig húzódott az örökös tárgyalások, a beidézett tanuk meg nem jelenése miatt, s igy csak most, — mint tudja is Nagyságos asszonyom, — alig egy hónapja, hogy haza érkeztem, ós elhatároztam, hogy végére járok szívügyemnek is, nem akarva az ismeretséget újra felújítani Juliskával, ki talán úgyis keveset gondolt már reám, mert tüntetőleg nem egyszer sétált el ablakom alatt Somosyvál. Miklós barátom lett a közvetítő; ö mutatott be ezelőtt egy évvel a karácsonyi ünnepek előtt, szőke tündérem egész családjának. A látogatás ugyancsak egy napra volt tervezve, de én felhasználva a szives marasztalást ós Miklós biztatását, ott töltöttem Fehér-házán a karácsonyi ünnepeket is. Higyje el Nagyságos aszonyom, ez volt életem legboldogabb karácsonyja, egész nap elcsevegni azzal, akit szeretünk, ott ülni vele óraszám a zongora mellett, melynek akkordjai először viharosan hangzanak fel, majd elállva némulnak el, a szerint, a mint a sziv érez. Karácsony éjjelén ismét gombócot főztünk, de Aliz óhajára meg kellett mindkettőnknek mutatni az eredeti cédulát. Most nem a kártyaasztalon főztük, mert Aliz babonásabb volt nálamnál és azt állította, hogy az csak ugy teljesedik be, ha künn a konyha tűzhelyén lohog a j viz és kiki maga gyúrja a gombóc tésztáját és az először felbukkanó gombócot pléh kanállal veszi ki a bográcsból. Minden ugy történt. Mindketten pirulva álltunk egymáb mellett, jnidön az én gombócomból Aliz neve, az övéiből az enyém jött ki. Egyedül voltunk. A cselédek az éjféli misére mentek, a társaság többi tagjait pedig egyetemben | a mamával jobban érdekelte a tarokk, mint a mi babonánk. Megfogtam Alizkám kicsi kezét ós megkérdeztem tőle, hogy nem lenne-e ellenére ha igazat adnánk a gombócnak; — ha nem akar-e az ón kis feleségem lenni? A hallgatás beleegyezést jelent s ón nem is késtem megkérni ünnepélyesen szüleitől Aliz kezét. Másnap már mint leendő boldog pár dévajkodó kedvvel, a je' gyesek szokása szerint, boszontottuk egymást. Ö volt mindig a győztes, ki annyi gúnnyal tudta elmesélni zavaromat az első ós második találkozásnál, hogy még a komoly képű papát is megnevettette. Megsokalván végre a dolgot, viszonozni akarván csipkedéseit, — elmeséltem, hogy azért jött ki az ón gombócomból az ő neve, mert mind a három cédulára Aliz nevet irtam, — és vártam a hatást; a papa, mama mosolyogtak, de Aliz valóságosan kacagott hozzá. . — Ez hát sikerült, nekünk még a gondolatunk is egyforma, hisz én is mind a három cédulára - Elemér nevet irtam. De azért mégsem vesztünk jobban össze, — egy édes csókkal erősítettük meg a barátságot, közösen védelmére kelve a mama, papa ellenére a gombóc főzésnek, mert azért a gombóc mégis igazat mondott, mert azokat hozta össze, kik egymást forrón ós igazán szeretik. A szép Forrayné eleget _ tudott. Midőn még egyszer biztosította hallgatásáról Elemért, barátnőihez csatlakozott ós hogy megtartotta szavát, az bizonyítja legjobban, hogy Elemér vőlegónysógének története negyednapra más nevek alatt, mint tárcacikk jelent meg a „Górdesi Ujság"-ban; ós a rosznyelvek beszélik, hogy Elemér tárcáját volt ideálja Bogyó Juliska irta. JSiksos. Amöttan . . Amottan fent, fent magasan, A csillagos égen, A sok között osak egy csillag Ragyog olyan szépen. S ha borítja ís az eget, Sürü, sötét felhő: Az a csillag, fényes csillag Alkonyatkor fejjö, Fényes csillag?! kökény szemed, Egyetlen virágom. Sötét felhő?! emésztő vágy, Amíg jöttöd várom. * Az én szerelmem. Szerettem egykoron, Szerettem igazán, Ifjú tavaszomnak Hervadó hajnalán. Szerelmem tiszta volt, Tiszta, önzéstelen, Tiszta mint a kék ég S éppen oly végtelen. Virág volt szerelmem, Feslő rózsabimbó, Harmatcseppel ajkán Virulni induló. De jött a nyár heve S elhervadt virágom, S vele együtt hervadt Boldog ifjúságom. Sárközy György. Iluska és Huszárja. — A >Pápai Lapok* eredeti tárcája. — Irta: Ripka Ferenc. Hej keserves napja volt az az október elseje az öreg G-ubáéknak. Bandi fiukat katonának vitték. Mozsár biró uram szép Iluskája meg hetek óta sírt, ha eszébe jutott, hogy mily sokáig nem látja ő majd a Bandit. Az öreg G-uba csak biztatgatta feleségét : — Ne rijj anyjuk! Böstelleném, ha a gyerekbül nem lett volna katona. Meg osztán huszár lett, az apja is az volt, még pedig Lichtenstein! Nehéz dolog volt az anyjukat vigasztalni, csitítani. Bandi is szomorúan hajtotta le fejét, ha eszébe jutott, hogy már csak három nap az élet. Máskor dalolva ment esténként, munka után Iluskája ablaka alá, hol a rozmaring bokor mögött ott várta máiszép babája. Bezzeg nem dalolt most. Akadozva mondja el hol járt, mit csinált egész nap, s szavai közé sok keserű sóhaj lopódzik. Iluskának is jobban esik a hallgatás, mint a beszéd. Ház előtt a sudár jegenyefa sok ezer kocsányos leveleivel, ha a szellő megrezgeti, oly sokat, oly szépet beszélnek ezek, beszélnek helyettük is. A mint a bakter tizenegyet fuj kürtjébe, megölelik egymást, — elbúcsúznak. Ilka beteszi az ablakot, Bandi pedig lassan, mintha olvasná lépteit, hazafelé ballag. Igy múlik el a másik nap estéje is. Az utolsó nap éjjelén az öt szentmiklósi újonc a csárdától vett bucsut. Dévaj vigság folyt itt. A legények mámoros fővel duhajkodtak az asztal kő-, rül. Az öblös üvegeket alig győzte a szép csárdásnó újra meg újra töltögetni. A "kérek asztalról egy mécs világítja meg a körülülök arcát. A halovány fényből már alig jut valami Ozélának, ki egy sarokból hallatja hegedűjének bus-panaszos hangját. Az öreg Brunkó bőgős a falhoz támaszkodva el-elszundit, le-le biccenti olykor fejét, s csak ha rárivall a mulatók egyike, recsegteti ismét tovább kiórdemült vén hangszerét. — Most az én nótámat more ! Tudod, hogy melyik az ? „Mit kérded, hogy ki voltam én?" . . . A prímás sorra bokdösi vonójával a banda tagjait, nagyot lök a horkoló bőgősön, s aztán remegő kézzel teszi hegedűjére a vonót. A legények Gzéla felé fordulva lesik a nótát. Az egyik már kezében tartja a pintes üveget, melyet Gzéla fejének igért, ha nem játszik kedvére. Szegény cigány, annyit elátkozta már ezt a nótát, még azt is, ki erre a vidékre hozta, de főkép biró uram Ilkáját, hogy szép szeméért ugy bolondul ez a sok legény, kivált pedig az a markos Bandi gyerek. A nagy bőgőt, meg az ő fejét is hányszor beverték már azóta, hogy a Baltaváry uraságnál az a hórihorgas huszártiszt megtanította öt rá, s a nagyságos kisasszonytól eltanulta a biró lánya. Ozóla kitett magáért. — De ezt a Bandinak muzsikáltad. Most nekem húzd el vén huncut! S a cigány feje fölött egy pintes üveg ezer darabban hullott a földre. Ozóla rosszat sejtett. Tudta, hogy mi lesz a vége. Most ezt kell majd folyton muzsikálnia. S ezek a részeg legények utóvégre is bel verik a fejét, meg a nagy bőgőt. Hunyorintott a bandának. Aztán rákezd© ismét azt a bolondos nótát. 53* .