Pápai Lapok. 19. évfolyam, 1892

1892-11-06

XIX. évfolyam. Megjelenik , minden v a sá r u a p. Közérdekű sürgős közlésekre koronkiut rendkívüli számok adatnak ki. 45. szám Pápa, 1892. november 6, Megjelenik , ^ :

|f ^ is Bérmentetlen levelek, csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt közlemények a 2£ szerk. hivatalába küldendők lap Előfizetési díjak. Egy évre 6 frfc — Fél évre 3 írt Negyed évre 1 fi-t 50 krajezár. — Egy szám ára 15 kr. Hirdetések Egyhasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 30 kr. A díj előre fizetendő. Bélyegdíj mindig külön számitatik. Az előfizetési díjak s hirdetések a lap kiadó hivatalába (Rohu Mór fiai ^ 2^ hirlapközvetitő iroda) küldendők. >^ Pápa város hatóságának és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Pápa 1892. nov. 5. Komárom vármegyének mult hó 31-én tartott közgyűlése, mint azt a fővárosi lapokból olvastuk, a helybeli ref. főiskolának átvitele esetére 30„000 frtot szavazott meg árva tartalék alapjából. Az alig hat hete megindult mozgalom, a min különben egy perczig sem kételkedtünk, a városnak és megyének hadüzenete lett Pápa város és Veszprém vármegye ellen. Tarosunk a mult közgyűlés egyhangú határozatával fölvette az elé dobott keztyüt, de kijelentette azt is, hogy az ügyet nem tekinti s nem is tekintheti tisztán magáénak, hanem tekinti a megye ügyének is. Ezért fordult a képviselőtestület kérvényileg a vármegyéhez s ezért kórt áu.oOO frtot telekszerzósi czélra a nevelési alapból. Városunknak ezen kérése oly jogos s az önvédelem helyzetéből kifolyó, hogy nem kételkedünk, miszerint Veszprém vármegye e kérést teljesíteni fogja. Nem fejtegetjük a főiskolának városunkra és vidékére szellemileg és gazdaságilag fontos szerepét. A ki helyzetünket ismeri, papirossal és plajbásszal kezében kiszámíthatja azt a veszteséget, mely első sorban ugyan városunkat, de városunkban és ez által a vármegyének egy nagy vidékét is éri. A város a helyzet mérlegelése után— tudva azt, hogy nekünk nem kell anynyi arra, hogy megtarthassuk az intézetet, mint a mennyi Komáromnak kell arra, hogy azt elvihesse — nem harmincz, hanem husz ezer írtért fordult csak a megyéhez, hogy a megindított mozgalom ellen gyámolitást találjon a vármegyénél is. Pápa városa, midőn évekkel ezelőtt Veszprémben a hat osztályú gimnáziumot két osztálylyal kiegészítették, szívesen járult a segélyösszeg egyhangú megszavazásához, s épen azért hiszi, hogy most midőn nem két osztály, de tizenkét osztály elvesztéséről van szó. a megye nem feledi el a jog és méltányosság szempontjait, hanem megszavazza a kért segélyt, hogy ezzel egyszer s mindenkorra vége legyen a támadásnak, melyet Komárom most már harmadszor a helybeli főiskola ellen intéz. Épen ezért bizalommal tekintünk a deczemberi gyűlés elé, a mely kérvényünk sorsa fölött fog dönteni. Az I848|49-iki orsz. ereklyetár. »EI ne feledd a mezőt, A hol érted a bátrak elestek.> Ezt a verset dicső Vörösmartink fordította angolból és tette közzé az ötvenes évek elején; és akkor mindenki tudta, hogy kinek szól és mit jelent ez? Olyan sor ez, hogy keretbe kellene foglalni, hogy minden magyar ember szobája falára függessze föl örökös figyelmeztetésül. Mert lehet valaki a fennálló törvényes alap becsületes hive, az uralkodóháznak, a monarchiának legtántorithatlanabb védője, lelkesedhetik a királyért, hívón, hogy I. Perencz József érdemesebb arra, mint Mátyás óta bármely előde; de nincsen olyan ár, a miért szabad volna föladnunk a 48—49-iki küzdelem emlékét; mert viszont ez a küzdelem képezi négy század óta lefolyt életünk — sőt talán egész történetünk — legdicsteljesebb korszakát. Mert illő hála ós kegyelet Bethlen, Bocskay, Thököly, Rákóczy neveinek, de mindezek diadalai nem voltak teljesek. Egyedül csak a 48—49-iki mérkőzés bizonyította be, hogy erősebbek vagyunk Ausztriánál. Es ha, mert ennek el kell következni valamikor, tán közelebb, egy nagy nemzetközi háború után, e monarchiában nem csak a politikai, di a katonai vezetés is a mi kezünkbe kerül, ennek a szerencsés, természetes fordulatnak is a 48-iki cselekvés tette le az alapját. Ebből a felfogásból indulva ki, hiszem én, hogy eme fényes korszak emlékének müvelése egyáltalán nincs ellentétben az uralkodó-ház iránt elvállalt kötelezettségünkkel. Biztató tünetnek tartom annálfogva, hogy az ifjabb nemzedék ez idők kultuszának mintegy állandó templomot igyekszik emelni, összegyűjtve az erre vonatkozó emléktárgyakat. Sokszor eszembe jut egy hajdani gazdasági szaklapunk remek jelszava: „Hozzunk mezőgazdaságunkba helyes arányokat." Helyes arányokat! Igenis, ez elvet keli szeme előtt tartania a leggazdagabb népeknek, de annál inkább a szegényebbeknek. Ne szórjuk ki a mi kevés pénzünket a fölöslegekre, vagy a kevésbbé sürgősre. Tartsunk helyes egymásutánt abban, ami a leghasznosabb, és ezt szerezzük be legelőbb. Egyes városok monográfiájára, egyes szakmák leírására, a miket senki sem olvas: immár sok ezreket, tán százezreket meghaladó összegeket adtunk ki eddigelé. Hogy a juhásznak milyen a görbe botja, hogy a halásznak milyen a varsája, pipája, dohánytartó kostöke: ez talán mégis oly ága a tudásnak, melynek mivelósével még ne'n vetjük meg nemzeti létünk, függetlenségünk alapját, sem pedig az európai tudományos világot mozgató nagy kérdések megoldásának dicső versenyében részt nem veszünk. A létért való küzdelem lázas versenyében munkálkodó mai és későbbi ivadéknak szüksége lesz arra, hogy lótásfutása közben olykor megállítsa a fönnebb idézett fölirat, melyet az állandó országos ereklyetár homlokzatára vélnék tölvésendönek, nagy arany betűkkel: „El ne feledd a mezöb, a hol érted a bátrak elestek!" Es erre éppen olyan hely volna legalkalmasabb, a minő éppen kérdés tárgyává is lett, a városliget előtti királyi pavillon. Távol a város üzér-zajától, az üdülés, ábrándozás e kedvelt menhelyén, a szemlélődő épen a kellő hangulatot és időt nyeri az emlékek fölötti kegyeletes elmélkedésbe való elmerülósre. Talán csak fölösleges mondanom, hogy a budapesti városligetet értem? De talán még se; merfc különös az, hogy a természeti törvényekkel merőben ellenkező jelenségekkel találkozunk ez uj érában. Hogy a gyöngébb tudja legyőzni az erősebbet, a kisebb a nagyobbat, a személyes helyi érdek az országosat, a kis Esztergom Budapestet, Arad, KolozsvárBudapestet. Mert ez utóbbi két város is gyűjteni kezdi a 48—49-iki szabadságharcz emléktárgyait. És ez fölöttébb dicséretes, nemes igyekezet. Minden nagyobb környékkel biró magyar városnak azt kellene tennie. Nem azért, hogy a mi ez örökké emlékezetes időből fennmaradt, mindent összegyüjfcsenek s összeszedett egyazonos tárgyakból egész piramisokat állítsanak. Más TARCZA. Uti napi Irta: GIZELLA. Erdély, ó. (Folytatás.) A kis városka felső részén haladtunk vissza, megtekintendő a v.-hunyadi hires sodrony-pályát éa vas-kohókat. Végtelen érdekes ez a légi ut, a mit itt oly nagyszerűen kihasználnak. Távírda oszlopokhoz hasonló állványokon, változó magasságban feszül a 32 Mm. hosszú kettős sodrony-pálya, melyen ide s tova futnak a iosáralaku vas-csillérek, (vagy függőkoosik^) melyben szállítják Gyalárról a vaskohókhoz szükséges anyagot. Az ember Bzinte kedvet kap ilyen légi utazásra, oly érdekesen vonulnak a huzalokon felváltva folyton a kosarak, melyek telve jönnek, üresen mennek, nagy robajjal menekülve tartalmuktól. A gépezeteknél, melyek eszközlik e huzalokat, pontosan meg vannak jelölve, hogy mennyire van egy-egy csillár. Az állomásokról telefonon értekeznek s időnkint nem egy munkás kénytelen a vasanyag helyett* sodrony-pályán utazni. Lejebb a hatalmas olvasztó-kemenczék, törŐ-gépek, tüzes vasdarabokat kalapálnak, Tagy esiptetöhö'z viszik, kis vágányokon kocsikat tologatnak, fárasztó munka, mozgalmas kép

f füst, hőség, zúgás, kalapálás, — ellentéte a vir csendének. Végre vissz* tértütík az eiibünk jött kocsikön az állomásra, hol a kocsisok igyekeztek jól megsarczolni bennünket e kis utórt. — Visszatérve a szárny-vonaton Piskibe, megebédeltünk, mig a vonat megérkezett. — Fáradtan az éjjeli rosz utazástól, a látványosságoktól, értünk esti 9 órakor Petrozsónyba. A végtelen hosszú vonat utolsó vaggonjábólmig beértünk az állomásra, már kocsik s mindenki elment. — Hol van a káplán ur? — kérdé hangosan nagys. kanonok ur útitársunk, ki Piskiből még reggel sürgönyzött Petrozsónyba fŐesperes jó barátjának, részünkre is szállást rendelve a vendéglőben. — Itt volt, — feleltek, de mert soká nem jött senki, elment. — Se kocsi, se káplán, senki, — no ez nem jó dolog, — végre is pár ember ajánlatát fogadtuk el, kik plaidjeinket, kézi-táskáinkat vitték, — és ismét gyalog indultunk a városba. Ismeretlen helyen, sötét utakon, idegen emberekkel, nem nagyon kellemes egy ilyen éjjeli séta, csak is turista erényeinknél fogva nem estünk kétségbe. Pedig a sötétben csak ugy "botorkálva haladtunk embereink után, távolról kutyák ugattak, itt-ott már felpislogott egy-egy lámpa, még egy utczán fel és a paplakhoz értünk. Mély csend ós sötétség, — dörömbölósünkre csoszogás hallatszott) gyér világosság derengett. Az ajtó kinyílott, felónk női hang kérdé: „Kik vagyunk ?" Most volt aztán csak a meglepetés, — a főesperes ür már két hete távol van körútján, — a káplán, ki átvéve a sürgönyt, senkit nem találva hamarosan az állomáson, a kaszinóba ment, — Tableau! — Haza hivták öt, — zavar, meglepetés, pihenés a csinos emeletes paplakban, — s végre vissza sétáltunk mindannyian a honnan jöttünk, (a*káplán ur kíséretében) miután szobáink az állomáshoz közeli Vendéglőben voltak rendelve. Itt nagy felfordulás, építkezések, csak ugy bujtunk be a gerendák alatt. Vájj on milyen helyre jutottunk ? fohászkodtunk magunkban, — de hát jobb volt minden, mint reményiettük. Elég csinos szobákat kaptunk, a kis étteremben parthiezó urak üldögéltek, (miután a nagy terem, hol billiárd is áll, renoválás alatt volt,) j ó ós olcsó konyhát, szives, előzékeny gazdát találtunk. Kipihenve magunkat, nyugalomra akartunk térni, de Ádám Béla, a vendéglős kérdé, nem óhajtjuk-e megnézni a bányászok munkálatait villany fénynél? — És mi újra mentünk, kis lámpákat vittek előttünk, olyan titokzatosan tűnt fel minden ez ismeretlen helyen s bizonytalan körvonalokban rajzolódott elénk. A hűvös szól ellen össze vontuk felöltőinket, a rohanó Zsill-folyó felett vas-hidon mentünk, végre felcsillantak a villany-fények. — Nagy telep ez itt, — vasúti kocsikba önték a munkások a szenet, mit a bányák mélyéből (kis fakoesikban) emelő gépen vontak fel. Több sátorban hatalmas őrtüzek lobogtak, melyeknél melegedtek egyúttal a szegény munkások, miután igen hűvösek az éjjelek e völgyben, (hol különben,: is rövid nyaruk van) ós a munkaidő éjfélig tart. — A főfelügyelő ur szivesen kalauzolt s végre érdekes természeti tüneményeket adott, a bánya mélyéből felhozott szóndarabokat, melyek telve vannak mészréteggel bevont kagyló kövületekkel. Vaj jon melyik század termékéből eredtek? mikor még földrétegben voltak a felszínen?! — Olyan különös látvány volt itt e kormos arczu'erőteljes hallgatag emberek között, kik kezében többnyire kis tola személyes, családi, vagy országos ereklyetár. Egy zászló száz darabra tépve, lehet ereklyéje száz családnak. Az országos gyűjteményben elég, ha egy tárgyból egy példány van meg. Ha az ország több vidékének központján alakul egy-egy gyűjtőszervezet, a siker nagyobb lenne s az országos gyűjtemény teljesebb lehet, mint ha a gj'üjtós csak egy központból indul ki. Hogy akár egy család, vagy egyes ember, akár egy város kegyelettel tartson falai között szabadságharczunkból fönmaradt ós kétségtelenül hiteles néhány darab emléktárgyat, fegyvert, vagy munkadarabot, esetleg egy kis muzeumot effélékből, a mint hogy ez igy is van, ez ellen senki kifogást nem tehet. De vájjon ki tartaná helyes választásnak, ha annak idején az alapítók a nemzeti muzeumot nem a fővárosban, hanem például Brassóban állítják fel? Egyedül azon érvre támaszkodva, hogy — legyen valamije Brassónak is? Ugyanezen érv hangoztatása mellett az akadémiát lehetne Pozsonyba, a nemzeti színházat Temesvárra, az országgyűlést Újvidékre, a műcsarnokot Debreczenbe helyezni. S igy tovább. Agyafúrt okoskodással lehetne alkalmazni a régi gazdák amaz elméletét, hogy jobb ha szanaszét van a birtok, mert ha a jég elveri egy helyütt, a többi menten marad. De talán már ma nem szükséges bővebbeu bizonyítgatni, hogy mi a nagy központ fontossága a nemzetek életében? Német és Olaszországot csak azért lehete századokon át apró darabokra szakadozottságban és megalázó helyzetben tartani, mivel az egység legfőbb és legerősebb kapcsa — a nagy központ — hiányzott mindegyiknél. Kiszámithatlanul szerencsés körülmény, hogy hazánknak van egy központja, mely most már nagyságánál fogva is kizár minden versenyt a többi városok részéről. Ez a főváros az egész országé, annak minden egyes lakosa a Kárpátoktól az Adriáig ezt a magáénak tekintheti, büszke lehet rá csak ugy, mint maga a budapesti lakos. Itt kell tehát központosítani mindent, ami mindnyájunké egyaránt. Mindazt, a mit látni érdemes, tanulságos. Ennélfogva természetesen a szabadságharcz emléktárgyainak csarnokát is. Mert a fődolog mindenben az, hogy ami országos közintézmény, ami oly természetű, hogy egyaránt kell kihatnia, mint a nap sugarainak, az ország összes tájaira, a nemzet egész egyetemére: annak a fővárosban a helye, mert csak itt egyedül e helyen teljesítheti a i'önnebb jelzett föladatát. Legyen a vidéki városoké mind az, a minek értéke mivel sem növekednék, ha itt volna a fővárosban; legyenek ott a szorosan helyi-érdekű tárgyak. A ránki időszakos szökő-forrás maradjon Bánkon, a radnai szent szűz maradjon" meg Radnának, Hunyady Mátyás szülőháza Kolozsvárnak. De hogy legsúlyosabb példákkal éljek: mi értelme volna annak, ha például a francziák a nagy Napoleon sírját nem Parisban, de valahol Perpignamban, avagy 0Orsikában építik meg? Hát néhány ember oda is elmenne azt megnézni, de van-e értelmes ember a milliókból, a ki éven át Parisban megfordulva, meg ne tekintené annak legnagyobb nevezetességót, legérdekesebb látványosságát, ha semmi egyébre nem jut is ideje? Ami jelentőségénél, vagy méreténél íogva kiválik a vidékiesség keretéből, ami közérdekű, annak a központban a helye. Példának okáért az esztergomi bazilika, a prímás palotája, udvara most csupán csak Esztergomé; ha pedig az Budapesten volna, akkor az egész országé lenne ós pedig megtízszereződött értékben. A fővárosban ma már egyszer életében a legszegényebb ember is megfordul; nem jobb-e, ha itt megleli mind azt együtt, a mi a nemzet szellemi, erkölcsi nagyságáról, vagyonosságáról tanúskodik, mintha keresztül-kasul, össze-vissza kellene járni az egész magyar birodalmat, hogy az elszórt — mondjuk elásott — kincseket föltalálja. Az 1848—49-iki szabadságharezra emlékeztető tárgyak gyűjteménye is tehát eminenter a fővárosba való. De mi okból most mindezeket elmondani ? Egyfelől azért, mert mostanság nem egy más kórdósben is előtérbe lép a helyi érdekek követelőzóse a központ jogos, észszerű igényeinek rovására. Másrészt pedig azért, mert a nemzeti érzületre egyenesen káros hatásúnak tartanám, ha a szabadságharczi emlékek tárlata magán vállalattá törpülne. Legyen a becses emlékek tára országos intézmény; templom, a hová, mint ilyen szenthelyre, léphessen be mindenki. De hiszen mind ez oly cermószetes, világos, — minek mindezekért szót vesztegetni ? Vajha ugy lenne .. . Vajha e felszólalásommal nyilt ajtót törtem volna be! Vajda János. vaj-lámpa, (mit ők fanzának neveznek). Kell is az elővigyázat, a sínek ugy összevissza futnak, vagy mély árok tátong, vagy a Zsill zug. Az ácsok korai kalapálása nem igen engedett soká pihenni, — a vendéglős által rendelt kocsik már vártak reánk s mi indultunk a Szurdoki-szorosba. Az ég komor felhőzetéből alig bujkáltak elő a hegyek, csak sejtettük a Paring (2075 méter) merész ormát, mert alig pár perezre bontakozott ki felhő fátyolából. Nagy vizáradásokat láttunk utunkban, egészen a lakóházig elöntve a telepek, a felfuttatott babnak csak a csúcsa látszott. Minden kicsi termés, kukoricza, burgonya, magasan van felárkolva szegényes kis tanyák körül. — Az őrháznál hagyva kocsinkat, gyalog mentünk a Szurdokba. Magas, mész- és palakő sziklák meredeznek két oldalt, keskeny ut vezet a sziklaoldalokon, a magyar ós oláh Zsill összefolyása zug, — mely felett drót-hid függ, s azon kell átjutnunk. — Csak egyenkint megyünk és Örülünk, ha a biztos sziklatalajt érezzük ismét lábunk alatt, annyira himbálódzik e könnyű alkotmány minden lépésnél, mig alatta vadul rohan sziklák felett az ár. Meglep a szoros vadregényes szépsége, több kicsi összekötő-hid vezet .egyik szikláról a másikra, keskeny ut, vagy alagutszerü szikla-mélyedésen kell keresztül menni. A zugó folyó, a merész sziklák, vízesések, balzsamos-fenyők, források, — olyan szép látvány, hogy az eddig látott erdélyi szorosok között a szurdoki a legérdekesebb! Olasr, munkásokkal találkoztunk, kik a határszélre siettek, hol Románia részén nagy kőmunkálatokkal dolgosnak vagy 800-an, az ut erődítésén. Még tovább gyönyörködtünk volna e vadon hasadókban a természet szeszélyes működése felett, de a permetező eső és az idő rövidsége vissza térésre intett. Igy elmaradt a „Cetate-Boli barlang" megszemlélése is. Petrozsónyt csak most a napvilágnál láttuk, milyen nagy kiterjedésű bányatelep, széles egyenes utczák, fasorokkal, csinos, egyforma munkás-házaival, de olyan nyomasztó szén-füsttel ellepve. Nagyobbrészt magyarok lakják, — az oláhok sürü hajfürteiken nagy süveget viselnek, asszonyaik tarka katrinczát, fejük könnyű szötenel betakarva. Megnéztük a legújabb templomot, melyet a bányászok 1887-ben közköltségen építtettek. Meglep a tisztaság, melylyel a templomot tartják, ép szombat lévén, az egészet felmosták, törölgették, mit minden héten megtesznek. A főpásztor jó példája kihat híveire, mert ott lenn a föld sötét mélyében, a fekete bányákban is Istenökre gondolnak és ha valami hiány van még templomukban, nem egyszer adakoztak ott gyűjtő-iveken. A petrozsényi völgyek Európának leggazdagabb szónbányáit rejtik mólyökbe, e kőszenet már a mult században ismerték. Körülbelül 900 • kim. szénterület, még a jövő századokat is ellátja, miután a furatásnál 730 méter mélységben sem érték a medencze végét, 321 mivelhetö rétegen hatoltak át. — Vagy harmincz óv előtt csak elszórt apró helységek voltak, pásztorok tanyáját képezték inkább e telepek, melyek most oly nagy kiterjedésű munkás gyarmatok. Petrozsóny tulaj donkópen csak a „gyüneve" a számos különelnevezett bányáknak, mint Lónya, Liva-i