Pápai Lapok. 15. évfolyam, 1888

1888-12-30

Megjelenne Mi n'ci e ii v a s á r u ?t p. Előfizetési clxjalc. Üqy évre 6 frt. — Félévre 3 fr. Negyed évre i frt 50 krajczárEgy szám árai5 kr. HIRBETÉSEK t hasábos petiisor térfogata, nlán 5 kr, nyilttérbtn 30 krajczár. A dij elure fizetendő. Bélyegdijniindigkiil'önszámiitatik Az-előfizetési dijak, s hirdetések a lap KIADÓ hivatalába (GOLDBERG GYULA papírkereskedése, Főtér) küldendők. BK . ^T-J^^^^*'

«^"

1

^

« m-it - •tj?=nK«^a^«ga

a Pápa város hatóságának és több pá-pai\spápavitíéki egyesületnek hivatalos közlönye. •p

j-TTr?r*T.

>-~T.

:-*'^r

,

T

y,

'T- 'H'Tinvf^iTitifT-r—rrirt-T-.-i-M-ii ,r ... . ._ , . •• — • ••• ^^^

**

:

:^S

^i!ui£

5S5?3SC^^

^

g

^'^

rI

*

! t Lvozérd -kit värg".s közlésekre karonkin-. r^idki-züli számok is adut na : ki. !>cr;ti.•ntf.ler, 'evaek, csak ismert •íw..\n ;'jgpdioJn.ik el. Kesiratok :iem adatnak vissza. ,-í lapnak szánt kűz-lemi-ngek a ^ 1 u ;> h:ZE ß K h i c a i a l n b A (0 - k 0 / / ég i u m é p ii l c f) küldendők. pezsdült nemzeti élethez: visszaszállt a ! régi dicsőség, a régi nagyság napjaiba ! s csendesen elmerengett a magyar, a | nemzeti élet képein. Kisfaludy Károly ha- \ tása ömlik költésünkön, az a hatás, mel}' \ felszabadította költésünket a klassicis- j nuis járma alól, szabad röptöt adott a ! phaníasiának, nemzeti szellemet, önér- ; zetet öntött költésünkbe; az a hatás, ! mely alatt tünedezni kezdettek a p.öröe; ! istenek: — \örösmarty Hadura s 'kép-• zelem alkotta tündérei visszariasztották j Aon szüzeit a csendes Helikonra, a ma- ; gyar tereken nem kesereg többé Dapbnc, j nem versenyez Tityrus, nem csilingel- j nek a kecskék csengői, helyettük táró- j gatók szólnak, kürtök riadnak: nektárt \ kínáló, rózsa koszorús nymphák helyett j sírjaikból kikelt párducos ősök villogtat- j ják vérrózsás kardjaikat, hogy tettre j riasszák a késő unokákat. S e késő uno- ; kák lázas tevéken3'séggel törtek a tel- } jes nemzeti önállóságra; a nagy politi- ! kai reformátor. Széchenyi. hiába inté ; kétségbeesve a nemzetet, hogy ne higygyen cz ábrándos reményeknek: a ve- ! zérszerepet a hevesebb s népszerűbb ; Kossuth kezébe tetteié; Széchenyi meg- ' döbbenve nézi az elkerülhetetlen örvényt. \ Petőfi rajongva várja a vihart, hogy ! megtisztítsa a társadalmat: a beborult j Pamassuson is cikkáznak már a har- j czias villámok, mígnem az 184S-iki pá- j risi februári forradalom hírére, kitör a vihar, teljes erővel csap le az ujjászü- j lotest keltő villám Petőfi „Talpra ma- ; gyar"-ja s a tettre riasztó „Kiadó" láng- ; szavainál lázba jött a honvéd Most rohannak . . . pusztító tüz... A fele már ki van dől re . . . Most elnyeli a füstfelleg . . , . Meghaltak tán? — nem! ott mennek ! Ott hallatszik, hogy: Előre! — Dicső napok, szép idők voltak azok! Hány hőst fed jeltelenül a beomlott sírdomb, hány névtelen bajnokra domborul a zöldelő hant! Ily jeltelen hant födé azon bajnokokat is, kik az ihászi sikon vérzettek el; hős vérüktől újra éledt, dúsabban hajtott a fii, zöldelő hantjuk fölött részvétlenül váltakozott a természet, mert hisz csak az ember életében nem pezsdül újra a tavasz, csak az ember delelő napját j^^j^l_ö

£ökj^_^

g őszi köd: csak az ember életében nem újul az omló lomb, nem hangzik föl újra a dal: s ha a kisded halom, mely szendergő porai fölé domborul, besiüyed, a buján fölsarjadzott pázsit alatt nem keresi más hamvait, mint a szelíden zokogó Melpomene, a hű emlékezet. E szelid emlékezet óhajtja fölkeresni, néma, elhagyatott sírjaikban az ihászi hősöket, ne- \ kik emléket emelni, hogy ama lezugott i dicső kort-zak még élő bajnokait, ha meg- : meg állanak elmerengve az emlék előtt, i azon édes meggyőződés hassa át, hogy méltó utódok, kegyeletes unokák éltető kegyelete őrzi emlékezetüket; hogy derék honfiak, lelkes honleányok filléreikből kegyeletes szívvel emelnek méltó emléket az elvérzett hősöknek, IIORT a ma* < V gasztos emlékek látásánál a honszeretet szent tüze hassa át. melegítse minden kor fiait s leányait s lelkesítse őket, ha még egyszer lesz: Előre! Jöjjetek, hozzátok filléreitekect, áldozzunk a honszeretet magasztos oltáránál. Uj év, uj élet. Az öreg év utolsó napja az emlékeké, a reminiscentiáké: — az uj év első napja a jövőé, a reménységé. Abban leszámoltunk a múlttal emebben pedig belépünk a jövőbe. Üregedtünk abban, de a tapasztalatok és okulások kincsét átvisszük az uj esztendőbe. Es ebben egyforma sorsa van az cg3'énnek és az államnak; egyforma a magános embernek és a társadalomnak. Öregedett minden ember s idősebb lett a magyar állam, a magyar alkotmány és a magyar társadalom. Azt mondják, hogy az idővel nő a tekintély is — ha az igaz, ugy nőtt ismét egy esztendővel Magyarország tekintélye; és ha a meddő politikai vitatkozásoktól most eltekíntünk, be is kell vallanunk, hogy e lefolyt év után a magyar állameszme megszilárdulása, a magyar nemzet culturalis haladása és pénzügyi calamitásai tekintetében határozott* javulást constatálhatunk s a nemzet az uj esztendőbe duzzadt erő-vél s a jó remények seregével vonul be. A politika szünetel ma s a politikai factorok ténykedését bírálat tárgyává tenni ezúttal nem kíséreljük meg: csupán a magyar társadalomhoz fordulunk, a melynek annyi jó tulajdona mellett anynyi hibát vetettek már szemére. Azt mondják, a magyar társadalomban a particularismus, az osztályok uralma kapott lábra; de én határozottan, merem állítani, hogy a társadalmat különböző rétegekre épen azok szeldelik, a kik állítólagos hibáit akarják orvosolgatni s e hibákat nem. az összes társadalomnak, hanem csak egyes osztályainak nyakába várják. Meg volt-e például magában a társadalomban az, hogy gentry és nem gentry között olyan különbséget tettek volna azelőtt mint most. hibáztatta-e azelőtt egy párt magát a gentryt a saját tönkrejutásáért s a másik párt a zsidóságot ugyanazért, szembeállitották-e azelőtt a városi polgárságot a vidéki birtokossággal ? Bizonyára nem. Ezt mind azok tették', a kik a társadalmi reformerek pálmájáért törekedtek s oly elválasztó csomókat hintettek a magyar társadalomba, a metyek azelőtt nem éltek abban s a melyek csak azóta vertek gyökeret benne. Ma már igen is megvan a társadalomban nagyon sok helyen az osztálykülönbség, a kaszt-rendszer s ha valaha megszűnik a kóros állapot, maga a társadalom fogja azt magából kivetni. Mert maga a közönség, mely már talán a sok reformernek zagyva jelszavaitól megzavarodva egyik vagy másik társadalmi osztálynak a kedvezőtlen helyzetéért hajlandó egy másik osztályt okolni, reá fog jönni magától, hogy a mai viTÁRCR A MEGZAVART LÉGYOTT *). (Ariosto). Mig a lovag készül édes támadásra Felhangzik a liget sürü tölgye, hársa; Veri fülét nagy zaj, melytül fölijedve Kénytelen s kelletlen vágyát zabolázza. Sisakjával fejét hamar újra fedve, (Vértjét meg paizsát soha le nem tettt) Lova felé szalad, magát reá dobja, Baljában a kantár, dárdát emel jobbja. Im az erdőn jönni lovag-embert látnak, Kinek arczán nyoma büszke bátorságnak, Fénylik sisak-búbján fehér forgó tolla, Köntöse is hószín, s ép feléjük vágtat. Sacripánt ki dúl-íúl, s egyre azt gondolja, Ha ez ilyen rosszkor erre nem jött volna, Nein szakadt vón félbe várva várt nagy élve: Nézte, boszűs szemmel véges-végig-mérve. Hogy az közelebb ér : »Hol a kardod ? vedd ki!« S azt hiszi, könyü lesz nyergéből kivetni. Hiszen az, biz isten, neki méltó párja, Nincs köztük különbség, bárha egy csipetnyi. Fenyegető szavát végig dehogy várja, Sarkantyúzza lovát, kezében a dárda, Sacripánt is fordul, mint vihar, komoran Igy a két hős fejjel egymás felé rohan. Bikák, oroszlánok ha neki vadulnak — Bősz dühre e kettőt felyül ők se múlják. Támadásuk, harezuk olyan ádáz, oly vad, . *) Ariosto világhírű eposál, az „Őrjöngő Loránl."-ot Dr. Radó Anlal, a kiváló műfordító tudvalevőleg magyarra fordítja. E remekműből e helyütt mi is bemutatunk egy érdekes részi, melynek megértésére csak annyit, hogy Sacripánt szerecsen király épen át akarja ölelni imádottját, Angyalikat, a midőn az itt isirt jelenet megzavarja, Sierk, Csuda hogy paizsaik' nyomban át nem fúrják; Megrendül a völgy s hogy — sohse láttál olyat: Vélnéd, kopár bérezek hogy összeomolnak! Be jo, hogy oly erős, olyan vastag vértjük — Külömben, biz isten, oda volna éltük. Nem hiába volt a két ló iramlása , Mint két öklelős bak ütődnek egymásra. Cserkesz vitéz lova legott végsőt horkan — Hej, pedig, a mig élt, nem akadt sok mássá. Amaz is ledobban, de nem, mint ez, holtan. Erzi a sarkantyút s nem marad a porban Csak a szerecsené feküdt végignyúlva , Szegény gazdájára nehezülvén suiyja. Am az ismeretlen, ki nyergébe maradt, Látva ellenségét paripája alatt, Megelégli sorját e viadaluknak, S el nem kezdve újra, menten tovahalad, S ahol nyiltát látja az erdei útnak, Kantár-megeresztve arra felé futtat, S mire a szerecsen ki jön a ló alól, O már egy mérföldet, többet is lovagol. efladó dnta'l. GOMBOCZ. Vígjáték egy felvonásban. Irta: PORZSOLT KÁLMÁN. Személyek. Jolán ) Olga ) íjjy.&fjjrák Margit ) J Fáni ) Géza ) Ákos ) J

'

6 barát0 Béla ) Történik Sylvester estéjén. Színhely: Közönséges szoba egyszerű bútorzattal, diván, asztal, székek, könyvállvány; hátul a középen s jobbra ajtik, balra ablak. I. jelenet. Jolán, Olga, Margit, Fáni, Géza, Pista, Ákos, Béla. Egymás kezét fogva jönnek be mind a nyolezan a jobboldali ajtón. Géza: Pszt! csak csendesen. Jolán: ISÍem tud hallgatni I fölkelti Irma nénit. Géza: Kérem hallgatok már. Olga: Már megint czivódtok? Jolán: Géza. Géza: Jolán. Margit: Géza, Jolán.Hallgassatok. Használjuk fül az alkalmat, hogj' Irina néni elszundikált a másik szobában s csináljunk valami okosat. Géza: En azt ajánlom, csináljunk inkább valami bolondot. Jolán: No erről magára ismerek. Fáni: Ugyan kedves Jolán, ez már igazán unalmas, hogy mindig veszekszel Gézával. Béla: De ha ki nem állhatja. Géza: (Bélához) Ne okoskodjál, mert . . . Jolán: Igen is, ki nem állhatom. (Jolán és Géza hátai fordítanak egymásnak.') Ákos: No ha maguk ugy is haragszanak, indítványozom, játszunk „haragszom rád"-ot, Fáni: Ah az nagyon unalmas. Béla: (Fánihoz) De nagysád — Pista: Mondok én egy okosat. Margit: Az lehetetlen. Pista: Köszönöm a bókot. Azt indítványozom, hogy minekutána a ldsasszonykák úgyis nagyon kíváncsiak megtudni, hogy kihez fognak férjhez menni, hát főzzünk sylvesteri jós gombóezot. Géza: Mi az ? Jolán: Persze, maga még azt se tudja. Olga: Nem bánom, főzzünk gombóezot. Fáni: Az ugyan unalmas. Béla: De nagysád — Jolán: Gyere Margit, hozzuk be a gyors forralót s lisztet. GÉSA\ Majd én segítek. Jolán: Csak maradjon. (El a középső ajtón Margittal.') II. jelenet. Olga, Fáni, Géza, Pista, Ákos, Béla. Géza: Miféle játék ez ? Fáni: Nagyon unalmas. Béla: De nagysád — Olgs.: Minden láuy felírja apró czédulákra az udvarlói nevét s aztán minden czédulát egy-egy gombóezba csavar. A nyers gombóezokat aztán beledobja forróvizbe s a inebyik leghamarabb megfő, az legelébb jön fel a viz színére. A kinek a neve benn van ebben a gombóezban. az lesz a férje a leánynak Géza: Ah, hisz ez pompás dolog. Nálam mindjárt van is papiros. (Leül az asztalhoz s papírszeletekre ir s a cédulákat összesodorgatja.) III. jelenet. Előbbiek. Jolán gyorsforralót hoz, Margit pedig lisztes kosarat s gyúró deszkát. Jolán : Itt van minden. Géza: A czédulákat már el is készítettem. Jolán : Ne jöjjön közel hozzám, mert leforrázom. Margit: Találtunk a konyhában forróvizet is. Géza: Itt vannak a czédulák. Jolán: Micsoda czédulák? Először én főzök gombóezot s a czédulákat majd csak én készítem el. Géza: Felírtam az összes jelen lévő férfiak neveit, ez remélem elég méltányos dolog. Olga: Tökéletesen. Jolán: No, mutassa. Géza : (átadja) Tessék ! Jolán: (fölbont egy czédulát, olvassa:) Géza. No magát nem felejtette ld. (fölbontja a másikat:) Ez is Géza. Ejnye uram! (fölbontja a többit is) Mind Géza! No, hallja! ez már mégis sok! (haragosan a földre dobja a papirosokat.) Géza: De kérem. Jolán'. Már most büntetésből egy czédulára sem irom. (Karjairól fölgyüri a ruhát s a lésztagyuráshoz fog.( Margit ird te föl a neveket, de ezt aa urat itt hagyd kk Áldozzunk A honszeretet TIÍAOASZTOS oltáránál. Í A nemzet élete a dieső\4&-as előtt hasonlit egy elegiához, de neiri ahoz, a melynek tartalmában a mérséklettel élvezett öiOm hangjai zendülnek meg, nem ahoz. a méhnek tartalma a vágy, a lelkesedés, hanem a melynek tartalma az elmerengés, eimélázás, különösen az emlékezés, a megemlékezés a letűnt ifjúságról, boldogságról, dicsőségről: a nemzet közélete nem nyújtott semmi örvendetest, semmi lelkesítőt, költőivel együtt elmerengett, elmélázott a múlt dicsőségén, passiv ellenállással fogadva a hazaliníian kormánv alkotmány ellenes tetteit. A nemesi fölkelő sereg szétmállásával. szerkezeiének elavulásával a bécsi kormány elavultnak tartá a magyar alkotmányt is. s könnyű szerrel túl akart rajta lépni: e szándék világosan kitűnt az ISI 1-ki országgyűlésen; el csüggesztő korszak következett, a nemzet passiv ellenállásában mintegy elzsibbadni látszott; vége volt az 1790-iki alkotmányos reményeknek, vége ama lelkesedésnek, nielyhel a nemzet a szeretett királyné, Mária Terézia trónját körülraj ongá s melv a mag-var e korbeli egyedüli erémének a hűségnek s magyar loyalitásnak mindenkor szivindító tanúja, bár a nemzet ez elkábító rajongásban nem érette ama gyengéden ölelő karok halált okozó szorítását, mely nemzeti nyelvünket, nemzetiségünket végső veszedelemmel fenyegette s egy II. Józsefnek, a kalapos királynak alkotmányunkat megsemmisítő rendelete kellett -— tán a magyarok istenének szerető gondoskodása* következtében — hogy nemzetünk az önfeledettség megszégyenítő állapotából magához térjen. Lejárt az emelkedett hangú hazafias ódák ideje s helyét a csüggedés hangulata foglalta el. A nemzet nagynevű politikusain s költőin vigasz nélküli borongás borongott: míg az 1823-iki törvénysértések hevesebb ellenállásra nem tüzelték a hazafiakat ; megszületett a nevezetes 1825-iki országgyűlés, meg Széchenyi vezérlő „Hitel" cimü röpirata; a költés a lelkesedés szent hevével simult a föl-