Pápai Lapok. 14. évfolyam, 1887

1887-02-06

JYIegj eleixllc MInden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkívüli számok is adatnak ki. Bérmenieilen levelek, csak ismeri kezektol fogadtaínak el. Kéziratok mm adatnak vissza. A lapnak szduf közlemények a lap SZERK. hivaIaláha ( Ó - k o 11 é fj i p m é p n let) küldendők. Előfizetési dijaíc. Egy évre 6 frt. — Félévre 5 fr. Negyed évre 1 frt 50 krajczár. Egy szám ára 15 kr. HIRDETÉSEK 1 hasábos petiisor térfogata után 5 kr, nyűtt ér ben 25 krajczár, A díj előre fizetendő. Bélyegdíjmindig külön számíttatik Az előfizetési díjak, s hirdetések a lap KIADÓ h iv a tatába (ref. főiskola nyomdája) küldendők. Pápa város hatóságának és több pápai, s pápavidéki egyesilletnek hivatalos közlönye. Magyarosodás. Nemzetünk a különféle nemzetiségek beolvasztására a múltban nagyon keveset tett. Mert nemessége a boldog emlékezetű latin nyelv árnyékában heverészve inkább szerette rabszolgának az ! engedelmes románt, mint a nyakas magyart, Nagy boldogan füstölt a nemes, kastélya előpitvarában latinul társalogva a különféle nemzetiségek honoratioraival. Hogy nemzetisége izmosul-e? nyelve — mert még is csak magyar nemes volt ő — terjed-e? eszébe se jutott. . . . Hozzá még fenti alvás alatt, betelepültek, betelepittettek a főurak által, leginkább vallási szempontból, a svábok, németek, úgy annyira, hogy a falu egyik fele magyar, a másik idegen nemzetiségű — még ma is. Kitűnő példát nyújt erre vidékünk is. Csak szét kell nézni, s megtaláljuk a fentieket. De hát én nem vádolom az alvó ősöket, a közép és főnemességet, mivel az ő korukat nem bevitette a nemzetiségi eszme, inkább a vallási, és a testületi. Ezek igy levén, nem csodálkozhatunk, ha kevéssé szaporodott a magyar faj, még kevésbé, ha eszünkbe veszünk más ma is meglevő — ostorozott — visszaható körülményeket. El is fogytunk volna szépen, ha a germán fajjal való egyesülésünk oly előnyösen nem üt ki, hogy azok soraiból igen derék, értelmes, vagyonos egyének léptek s lépnek sorank közé. A városi polgárság, a kereskedő, az iparosok egy része, ezelőtt 40 évvel kevés kivétellel német volt S ina?! hála a jó gondviselésnek! az a jó német polgárságmagyarrá lett fiaiban. S minő jó magyarrá! Eltűntek már nagyrészt a régi német nevek is, és az illetők boltjai felett* kevés kivétellel magyar nevek díszelegnek. Ma igy szólhatunk már: magyar ipar. Helyes. De ne feledjük el az erőnek, érte- j lemnek ős forrását. Es hálásan ne. feledjük, j A kereskedelem is, erős hitem, las- • sanként magyar lesz. De a dolog ter- , mészetéből folyólag itt a haladás lassúbb, | megfontoltabb. TJgy annyira, hogy mint j a fü növése, ugy ez is alig vehető észre, dacára az intéző köröket átható öntudatos iránynak, hatásnak. E téren nagy, hazafias feladat várakozik izraelita polgártársainkra. Az ö kezökbenvan nagyrészt a kereskedelem. Ez időben még ők a közvetítők ugy a nyers tormények, mint a feldolgozott iparczikkek forgalmánál. Ha tehát ők o hazát hónuknak vallva és ismerve, eltekintve vallásuktól, hű magyarok, az esetben ismét egy életerős, értelmes szövetségest nyertünk. Jlcmónyünk van, hogy e hazában, hol a társadalom a polgár külső és belső szabadságát törvényekkel szabályozza, c hazában, hol a lelkiismereti szabadság kivívta sok harcz után önállóságát, uralmát e hazában, hol nem üldöznek többé, mert nem üldözhetnek vallási meggyőzödésért. e hazában, hol a törvény előtti egyenlőség nem frázis — izraelita polgártársaink magokat jól és biztosan érzik. Ha ez igy van, akkor követni fogják a ve- I lök egykor nyelvben rokon német polgárságot és hátsó gondolat nélkül kezet szorítanak velünk s mi is ő velők. Elkárhoztatandó tehát e remény teljesülése szempontjából is minden ellenséges, antisemitismusi actio. Annyival is I inkább, mert az actio reactiófc szült mindenkor s fog szülni ezután is, Nincs idő többé a belharczra e téren. Őszintén, férfiasan testvéresülnünk kell. Addig mig van idő . . . Nem hiszem, hogy a bentszülctett zsidóság kosmopolisa lehetne, I nem hiszem, hogy eltekintve nemzetünk ! holt teste felett, nem hiszem, hogy. üd* vözölne idegen hóditót, sőt azt gondolom, ö is azt mondja a költővel „Áldjon vagy eeijen sors kese, itt élned, halnod kell.

11 Tudom, hogy a jöa

t

ő nekem és a velem érzőknek ad igazat, S rá lehet mutatni csak itt Pápán is az iskolákra, az azokban uralgó szellemre, egyéb az egyházi és társadalmi téren fenti reményünknek kedvező mozgalmakra. Egyes vezérlő férfiak öntudatos működésére. De ezekről hallgatok. Mivel az öntudatos, jó irányú mozgalmat nem szabad megjegyzésekkel kísérni, nem szabad befolyásolni. Az az ellenvetés, hogy a jeleztem polgártársaink nevei nagyrészt még mindig a mult századiak s a czégtáblák kevéssé beszélnek magyarul magyar neveket, ugyan tiszta valóságot mond, de a névmagyarosítás is eljő lassanként, mert azt t. i. a német nevet, a belső érzelem és meggyőződés heve időnként fel fogja olvasztani és helyette uj, jó magyar hangzású áll elő, ele nem rohamosan, hanem lassanként. Szép, reánk nézve igen szép idő lesz az, mikor a czógtáblákon magyar nevek hirdetik azt sorban, hogy a mit remónyltünk, a mit óhajtottunk bevégződött s nemcsak ránk nézve, hanem azokra is kik a feléjök nyújtott jobbot elfogadták. Nem állítom ugyan, hogy a név teszi az embert, azt sem mondom, hogy e hazában sok idegen hangzású név birtokosa jó magyar ember ne lehetne, sőt ishiérek német hangzású nevü embert, ki csakis magyarul tud, ez neki ma már anyanyelve, mégis jól esnék, hogy a hol a tudat örvend, olt a fül is gyönyörködhetnék és a szem is mosolyoghatna. A szomszédból. Az időjárás. — Korcsolyázók az ulezán. — Nagy események árnyéka. — Véres nap. — Farsang. — Ügyetlen vendéglős. — A/, adó és felügyelője. — Népkonyha. — Tihanyi aranyásók, Ha a közmondásnak hitelt lehet adni, ugy a medve nem sokára elhagyhatja barlangját, — mert »Gyertyaszentelö« napja ugyan csak komoran virradt reánk. Napok óta valóságos londoni köd uralkodik; elveszi látókörünket, skeményen ránehezül légzö szerveinkre. Jégpatkó és szeges végű bot nélkül pedig istenkísértés itt Veszprémben gyalog kimozdulni. Diák gyerekek az utczán vígan korcsolyáznak le a lejtőkön; — irigyeljük mulatságukat, mert máshol nincs jég, csak az utczán. Pedig egy sereg tó van a városban és környékén, de hát minden jeget eltettek az idén — fagylaltnak, no meg a választás idejére, ha egy kicsit heves talál lenni. A mi pedig az utczákat illeti, mondják életmentő társulat alakul az elbukottak védelmére. Quel idee ! Bizony jó lenne. Néminemű rendőri intézkedések is segíthetnének ugyan a bajon, de hát azzal vigasztaljuk magunkat, hogy ha most ilyenek nincsenek is, majd ha rendőrkapitányunkat nem mi választjuk, akkor keményebben elbánik a publicummal. Ez az óhajtott állapot t. i. a kinevezés pedig még e hóban bekövetkezik, mert hát Veszprém város folyó hóban restaurál. Nagy lármát nem csapnak vele, itt az nem szokás, s az eredmény is aligha lesz új és feltűnő. Maradunk a régiben. Békés, conservativ polgárok vagyunk mi, az esti 9 óra már mindenkit honn talál tűzhelyénél., még az éji őröket is,— ha ugyan vannak, — mit fényesen és szomorúan bizonyít az is, hogy mult hét szombatján, a vásártéren két korcsma közt fekvő házban, hol az adófelügyelő is lakik, egy öreg zsidó aszszonyt öltek meg est 9 óra körül iszonyú kegyetlenséggel s csak másnap vették észre a járókelők, hogy a bolt ajtó nyitva, s bent a tulajdouosnö hullája két zsák között vérében fekszik. A tettes kézrekeritése alighanem sikerül, inert a budapesti detektívek főnöke báró Splényi is itt járt a napokban, s mint mondják az eredménynyel megelégedve távozott. Valami Kohn nevü fővárosi notórius gazficzkót emlegetnek, s szeretője egy vörosberényi parasztlcány szintén gyanúban van. A csendőrök el is fogták őket. A helybeli törvényszéknél nagy titokzatossággal vezetik a vizsgálatot. — A tett elkövetésének napján még cg}' ács inas vetett véget olcsó életének (Krajczár Miskának hivták szegényt) kötél által, ezen többé már nem szokatlan uton jutva a más világra, s az itteni temetőben egy molnár küldött golyót szivébe a fölötti bánatában, hogy. feleségétől nem akarták elválasztani. — Nem épen farsangba illő hirek — ugyebár? De hát nem minden napra jut bál farsangon sem. Sőt nekünk az idén csak egyetlenegy elité bálunk esett, s hétfőn; este már az is lezajTARCZA. CSALFA KÉPZET JÁTSZIÉ Csalfa képzet játszik velem, Ha lefekszem s álmodom ; Csalía képzet álmaimban: Hogy enyém vagy angyalom! Hozzám simulsz mosolyogva, Csókra nyújtod ajkidat; S én a boldog, átölelve Százszor is megcsókollak. Pedig pedig valósággal Nem ugy van mint álmodom: Más ölelget, más csókolgat Ébren ugy-e angyalom!? ŐSZSZEL Kinn a kertben egy kis padon Ültünk némán, hallgatagon; Te rám néztél, én meg terád, Mind a ketten búsak valánk. Felettünk egy sereg fecske Bucsu dalát énekelte; Kissé odább vándor darvak Délkeletnek vándoroltak. Ött, hogy ültünk: egy megsárgult Fa levele öledbe hullt; Te rám néztél, én meg te rád, — Mind a ketten felsóhajtánk. Hiszen az a sárga levél Mit öledbe hajtott a szél: Elveszett, és talán megholt Reménységünk jelképe volt! P R 0 C RI S, — Rajz. — Irta: OLSAVSZKI LAJOS. — Sakk-matt. — Ejli, ne folytassuk a játékot: inkább beszélgessünk. — Szívesen. — Orvosa vagyok önnek s minthogy kötelességem megfigyelni s megtudni mindent, a mi betegemre vonatkozik, ne vegye szerénytelenségnek, ha kellemetlen, sőt talán kinos hatást keltő kérdést intézek önhöz. Öreg ember vagyok, csaknem nagyatyja, lehetnék; bizalmával nem élek vissza. — Tárom a kérdését orvos ru*. — Hogyan történhetett meg az, hogy önt idehozták a felügyeletemre bizott tébolydába? Hiszen önnek semmi baja sincsen, Söt ellenkezőleg, az ön észjárása és felfogása olyan, mint a villám, emlékezőtehetsége pedig bámulatos. Az ön elméjének éppenséggel nincsen hiánya és ön mégis itt van. A mikor idehozták, kísérője nagyon a figyelmembe ajánlotta, hogy erősen ügj'eltessek önre, mert gyilkolási mániában szenved. Pedig ön csendes természetű, szolid lelkű ember, a kinek épen az a hibája, hogy csupa érzés, csupa sziv. Egész vagyon lenne az, a mit ittléte alatt szerzett, ha jövedelmének legnagyobb részét el nem osztogatná, A kérdezett mélyen lecsüggeszti a fejét és nem felel. — Bocsásson meg uram, ha talán sajgó sebet elintettem; nem rosszakaratból tettem. — l^em orvos ur, az a seb már nem fájhat jobban az érintésre sem. Pillanatnyi gyengeség fogott el: már elmúlt. — Én önt innen kivétetem s haza küldöm; mert önnek nem iti van helye, hanem ott, a hol a nagy művek megalkotására szabad a tér, a hol a szellem nincs lenyűgözve. Ismétlem, én Önt haza küldöm. • *— Ne tegye azt orvQE ur, jó fcelyea vagyok én itten. Úgyis csakhamar visszakerülnék, de akkor már nem mernék önnek a szemébe nézni, mert szégyenpír égetné az arezomat és bün terhelué a lelkemet. Az orvos csodálkozva néz a beszélőre, a mit ez nem akar észrevenni. . — Orvos ur, ismeri ön Procris meséjét ? — Nem. — Procris szerette Cephalust és páratlan hűséggel ragaszkodott az ő igénytelen, egyszerű férjéhez. Egy izben Cephalusnak valami ok miatt el kellett távoznia hazulról. Visszatérőben eszébe jutott, hogy próbára teszi nejét. Eényes lovagnak öltözve és magát elváltoztatva köszöntött be Procrishoz, a Iti nem ismerte fel. Vallomást tett s felajánlotta neki mérhetetlen kincseit és a kezét, miket a hölgy viszszautasitott. A lovagot ez nem hozta zavarba; rövid ideig mindennap visszatért s mindig megújította az ajánlatát, erősen hangsúlyozva., hogy milyen niejsés gazdag-sággal s milyen fénynyel venné ő Procí'ist körül. Végül kijelentette, hogj

r ha Procris nem [fogadja el kincseit s kezét, akkor ö meghal; megöli magát. És a hűségéről ismeretes asszony rövid összehasonlítást téve igénytelen férje és a fényes lovag között, mostani egyszerű sorsa és a mesés gazdagság között, tudatta az ajánlattevővel, hogy ne haljon meg, hanem éljen ő érette. A mese tovább is tart, de a többi mát; nem érdekes. Azzal végződik, hogy Cephalus az erdőn bolyongva, a bokrok között utána jövő Procrisl vadnak véli és nyíllal lelövi. Az én 'Procris om eszesebben és okosabban cselekedett; ő ölt meg engemet, mielőtt az enyémmé lett volna, —! Önnek is, volt Procrisa? —- Igen. —;Beszéljen tovább; sorsa nag3'on érdekel. —; Szerettem egy igéző teremtést, a-ki elragadóbb volt, mint az oltárra állított legszebb madonnakép. 0, is szeretett engemet; legalább ugy mondotta. Mátkásak voltunk s rövid időn én lettem volna a legboldogabb halandó a föld kereké^ka Ysdami közbe mxa jön> — Megjelenik a fényes, dúsgazdag lovag és Procris ugy találja, hogy az szebb is, kedvesebb is, mint az egyszerű, igénytelen Cephalns. Értem már; — szól közbe az orvos. Meg kellett válnunk örökre. Közel állottam a ínegtébolyodáshoz. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogj' lássam az én elveszített üdvösségemet, talán másnak a karján s talán boldognak, mikor én a gyehenna minden tüzét és kínját viselem a keblemben. Bolond vágyam támadt, a melynek nembirtam ellenállni. Örült dolgot vittem végbe, noha tudom, s akkor is éreztem, hogy nem jót müvelek, hogy másképen kellene cselekednem. Jó kedvet kellett volna mutatni a vigadni, hogy Henriette ne tudja meg, mennyire bánkódom utána, kog}' milyen nagy az én szivem szomorúsága. Nem törődni vele, s az esetleges találkozásnál udvariasan köszönteni és tovább menni; lássa, hogy most máiközönyös reám nézve. A nőt, a ki szeretett, vérig sérti egykori imádójának a közönyössége. Eelveti magában a kérdést: ki vagj'ok én, a kit olyan hamar el lehet felejteni, mint az eldobott, a megunt játékszert ? A kinek az egyik perezben örök szerelmet lehet esküdni s a másikban már elfelejteni őt, az esküt és a szerelmet. És a férfi közönyös, semmibevevő magaviselete adja meg rá a feleletet. Én nem akartam ezt tenni, nem birtam közönyösséget színlelni. Ez fájt volna Henrietten ekésen nem akartam fájdalmat okozni neki; mert tudom, hogy Henriette engemet nem felejt el soha. Most ta- ' Ián gyűlöl, de rövid időn harag sem marad a szivében irántam és megjön az is, a mikor visszakíván még engemet. Sokszor elgondolja majd, ha' az életet sivárnak találja, hogy nem szerette és nem szereti őt ugy senki, mint a hogy én. Nem bánom, hógy megcselekedtem, a mit cselekedtem; megvigasztal a tudat, hogy Henriette soha sem felejt el engemet. Provokáltam minden feléje-közeledőt-, a kiről 6