Pápai Lapok. 13. évfolyam, 1886

1886-04-04

iVAesj eletiils. Minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkívüli számok is adatnak ki. ^ Bermenteilen lezulek, csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt közlemények alap SZER K h i o al alá b a [Ó - k o 11 éy i u m ép ii lel) küldendők. Előfizetési dijait. Egy évre 6 frt. — Félévre 5 frt. Negyed évre 1 frt 50 krajczár. Egy szám ára 75 kr. HIRDETÉSEK 1 Jtasábos jieiitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 25 krajczár. A dij--t\bre fizetendő. Bélyegdíjmindigkiil'ón számíttatik Az előfizetési dijak* s hirdetések a l a p KI A D Ú h i tata Iá b a (r ef. fő is k óta ny 0 m d á j a) küldendők. Pap a város hatáságának és több pápai, s pápavidéki egyesületnek hivatalosközlönye A társadalom feladata és teendője a nemzeti közmiveíödés terjesztése körül. (Két közlemény.) II. A nemzeti közművelődés alatt nem lehet érteni csupán bizonyos mennyiségű általánosan szükségesnek és hasznosnak tartott ismeretek birtokát, vagy pedig kizárólag egyeseknek a mélyebb, a tudományos ismeretekben való kitűnőségét. Hanem a nemzeti közművelődés alatt értjük egy nemzet összes szellemi és erkölcsi erőinek birtokát, a mint azok az egységes nemzeti közszellem kifejezéséül jelentkeznek a szellemi élet minden irányában. A nemzeti szellem a nemzeti közművelődés alapja és hordozója, ezen szellemnek megvan saját élő egyedisége, a mely befolyásával alakitja az egyes egyének képzeteit, eszméit, érzelmeit, akaratirányát, saját színezetet ad az ismereteknek és tudománynak, a mely szüli minden irányban a közczélokat, előteremti a valósitáshoz szükséges közös eszközöket, kölcsönhatást teremt a társadalom tagjai között, melyben minden egyes tag közre hat a közszellem emelésében , s viszont annak . hatása alatt áll szellemi és* anyagi- tevékenysége tekintetében. Ezen közművelődés az, a mely egy nemzet közkincséül tekintendő, s nem semmisül meg az egyénekkel, hanem átöröklődik az utókorra, s lesz a legmagasabb erkölcsi egyesületnek alapjává és fentartójává, a melynek hatása alól, ha az egyén kivonja magát, nem tekinthető az állami Organismus élőtárgyául, hanem mint idegen szervezet élődik azon, s csak az erőt szivja el a többi tagoktól a nélkül, hogy maga is a többieknek erőt adna. Lehet valaki nagy tudós, lehet valaki mély gondolkodó, de ha nem hatják át azon társadalom eszméi és érzelmei, a melyben él, s a melynek tagjaival szel- 1 zők, a melyektől a közművelődés fejlőiemi és anyagi tevékenysége kölcsönhatásban kellene lennie: az nem vesz részt a nemzeti közművelődés munkájában, mert sem ő nem mozditja elő a közszellemet, mely a közművelődésnek hordozója, sem ő reá nincs a közművelődésnek hatása, mely irányában teljesen idegen. Ebből következik már, hogy a közművelődés szorosan nemzeti irányú, s egészséges alakjában mindig egységes, és mint ilyen alapját képezi a. nemzeti élet egységes fejlődósének. A nemzeti közművelődés hozzá van kapcsolva valhatlam.il a haza testéhez ésvala, mint az állani határainál kezdődik a hazaföldje, ott kezdődik az állam politikai hatalma, ugy ott kell kezdődni a nemzeti művelődésnek is, csak azáltal adja meg az minden nemzetnek másoktól megkülönböztethető szellemi egyéniségét. Ezen eszmét szépen fejezi ki egyik legnagyobb történetírónk Horváth Mihály következő szavaiban: „A haza vagy nemzet összetett lény, melynek meg van teste is lelke is. Testét képezi a talaj, melyen születtünk, a faj, melyhez tartozunk, a nyelv, melyen gondolatainkat, érzelmeinket kifejezni tanultuk, a hegyek, sikok, fogantok, melyek szántóföldünket ékesítik, a termények, melyek e földrésznek főjellegét képezik. Lelkét pedig teszik az emlékezetek, szokások, erkölcsök, a mondák, a regék, a viszontagságok, a remények és bánatok, melyek fajunkat közösen illetik, azon szellemi és erkölcsi töke, mely e hazában lakott nemzedékek munkájának, életének eredménye; más szóval maga a haza története." Ezen közművelődésnek már, mely a nemzet szellemi és erkölcsi életének kifejezője és fejlesztője, nem az állami hatalom, hanem főleg a társadalom lehet élesztője és előmozdítója, mivel a tényedése függ, a legtöbb esetben kivonják magukat az állami hatalom hatása alól. A közművelődés gyökerei benyúlnak a családi élet belsejébe, s az ott ápolt eszmékből s érzelmekből szívják táplálékukat. A rideg physikai erőre támaszkodó s annak eszközeivel dolgozó állami hatalom képtelen a mélyen fekvő gyökérszálak működését ellenőrizni. Csak igy érthető meg, hogy a közművelődés egyegy uj irányzatával, mely a társadalom képzeteiből, érzelmeiből meriti eiejét, nem képes megbirkózni a legerősebb állami hatalom sem. A keresztyén közművelődés megdöntötte a leghatalmasabb államokat, melyeknek hatalma az ő eszméivel s érzelmeivel ellentétben állott. Sok hódító nép, mely egy területet fegyverrel elfoglalt, szellemileg rövid időn meghóditatott az ott talált népek társadalmi műveltsége által, a mint ezt több római területen megtelepült germán törzsről kimutatja a történelem. Az ellenkező példák viszont azt mutatják, hogy az állami hatalom vagy épen nem, vagy igen kevéssé volt képes a közművelődést hatalom szóval irányozni. — Csak gondoljunk arra, mily szigorú, erőszakos, sőt mondhatjuk embertelen rendszabályokat léptetett életbe Oroszország a lengyelek oroszitása és részben Németország azok germanizálása érdekében, hogy szinte hajlandók volnánk azt hinni, miszerint mindkét államban a lengyel nemzetiség már rég kiveszett, ha meglepetve nem hallanánk épen a rendszabályok foganatosítói részéről azon statistikai adatok felemlitését. melyek szerint azoknak száma a nj^omás daczára folyvást szaporodik. Valóban az állam, ha a közművelődés irányát hatalom szóval akarja megszabni, a legvégső erőfeszítéssel is alig érhet el több eredményt, mint azt, TÁRCZA. AZT MONDJÁK .... Saroltának. Azt mondják, hogy színtelen A legény, míg nőtelen; Nem is esik, megázik; Nincs is hideg, megfázik. Isten úgyse, hogy igy van! Tagadnám én, hiában ! Csak arcomra kell nézni: Biz az nem fog igézni. Jer hát babám keblemre, Gyújtson szived szerelme. Piruljon ki az orcám , Hasadjon a hajnal rám l Hopp, ide az ölembe, Hadd ezuppantsunk ezrekbe ! Nesze,... fogadd,.. adok, . . végy ! . . . . . örökre az enyém légy! . . Isten úgyse, azt hiszem, Ezt a leányt elviszem! Nem fázom majd s nem ázom: Boldogságtól sugárzóm. SOH AI (Beszély. Irta: GIZELLA.) (Folytatás.) Csak is a ketyegő kandaló-óra zavara a mély csendet, a grófné ott ült fehér pongyolájában halványan zsibbatagon, révedező gondolatokkal. Végre nesztelenül megnyílt az ajtó, férje lépett be — arcza feldúlt, az erek kipattanással fenyegettek, vad tüz lángolt szemeiben, lélegzete szakadozott. Honorie! szóllitá meg nevén a grófnét, — ön miért nem mondta soha nekem, hogy Bréda grófot ismerte? hangja mint jég — ércztelen, tompa. — A grófné feltekintett, megdöbbent ez arcztól, hisz ö nem oly vétkes, számithat elnézésre, bocsánatra; felugrott, karjait férje nyakára fűzé, — Ervin, Ervin ne igy, — ne légy igaztalan, hibáztam, de a vétkem is csak abból eredt, mert végtelenül szeretlek. Nem mertem Bréda grófot a nyomorultat említeni, de halljad kérlek, és bocsáss meg. Zokogva omlott a kerevetre, teste vonaglott a fájdalomtól, szétömlő haja palástként takará tagjait. Tehát csakugyan menyasszonya volt ? — kérdé a gróf kérlelhetlen szigorral. — Hatgast meg Ervin, — tudod, hogy nagynénémmel Trou" villában voltunk, ott mutattatá be magát Bréda — midőn vissza tértünk Parisba, egy bálon találkoztunk, hol nénémtöl kéré az engedélyt bennünket látogathatni. — Azt is tudod, hogy néném már igen óhajtotta férjhezmenetelem, a szép magyar gróf tetszett neki, Isten látja lelkemet, hogy én nem éreztem iránta különös vonzalmat, de nénémtöl szabadulhatni, ki már naponta felhozá mennyire terhére vagyok, milyen baj ha nincs semmije-senkije egy leánynak — és igy midőn Bréda megkért, igent mondtam. De ö csalódott a nyomorult, megtudá, hogy nekem semmim sincs, hogy néném vagyona lessz esetleg örökségem, visszaküldé a jegygyűrűt, annélkül, hogy viszontláttam volna e mai napig. — E lealázás majdnem kedélybeteggé tett, míglen téged megnem ismertelek; varázsként hatott lelkületemre közelléted, ismeretségünk folyamán hiában küzdöttem, hiában akartam említeni Brédát, nem és nem mertem; ismertem büszkeséged, féltettelek elveszíteni, rettegtem, ha arra gondoltam, hogy találkozhatom Brédával. Hagyjuk el Ervin ezt az országot, legyüuk ismét boldogok, mint voltunk ; most már tudod titkomat, hisz nem tehetek róla, hogy oly gyenge voltam és előbb el nem mondtam; bocsáss meg, oh bocsáss meg! Férje némán halgatta, némán nézte a kitörő fajdalmát, mintha szive sem lett volna, ki pár órával előbb is csókjaival halmozá el e nőt. Agyát ezer gondolat járá át vadul; — ö a büszke Murányi — ö térjen ki azon nyomorultnak, ki kacagva mondhatja a világnak — nézzétek a dölyfös Murányit — ez a neje, kit én ott hagytam ; — ah ez elviselhetlen, ez folt a büszke néven, boldogsága szét van zúzva, nincs nincs menekvés. És az ész dőre gondolati elnyomták a sziv érzeméményit. Ezt nem lehet jóvá tenni soha! kiáltá vadul. Soha — soha! ismétlé megtörten Honorie, kezeit arcára szoritva, megsemmisülten. Es az óra tovább ketyegett e rémes csendben; a gróf gondolati tovább fokozódtak, lelkülete mit a büszkeség izgatott, nem bírt csillapodni. Ugy tekintett nejére, mint ki gyalázatot hozott nevére, mely névvel vissza nem térhet a társadalomba, hol csak gúnyos arcokkal találkozhatik — egy pillantás az Íróasztalra — felugrott, — s egy dördület véget vetette nem beszámítható állapotnak! * Egyre hordták a sebesülteket, a távolból még hallatszott az ágyuk tompa dörgése, halk nyöszörgés tölte be a sátrakat, termeket, hol orvosok, ápolók sürögtek forogtak segélyt hozva a szerencsétleneknek. — A nap korongja mint vörös érczlap fénylett az égen, mintha véres tekintettel akarna bucsut mondani a tájnak, hol annyi áldozat hevert élettelenül a földön, és anynyi fájdalommal küzködö az élők között. Hol leggyengédebb ápolásra szorultak, ott jelent meg egy nyúlánk szép alak, bánatos arczán fájdalom tükrödzött, ápolt, biztatott és enyhülést hozott jelenléte. Mindenki tisztelettel közeledett hozzá; az orvosok csodáshatást tulajdonítottak a betegre nézve, kit ö ápolt — oly büverö rejlett egész lényében, mosoly soha nem lebbent el ajkáról. Ép most nyújt segédkezet egy súlyos sebesültnek kötözéséhez — az aludt vért alig birják eltávolítani, karbolos vizzel mossák az orvosok, szakáll, arcz egy tömeg — élettelen a test, de hogy alatvalóit a kivándorlásra kényszeríti, a mint történt Spanyolországban a mórok és zsidók kiűzésével, a mi által pedig ezen állam erejében magát őrökre megbénította, s a hatalom magas polczár ól másodrendű állammá süly esztette. Nem is lehet ez másként, mert a physikai nyomás nem idézhet elő szellemi egységet, pedig az igazi nemzeti közművelődés csak ezen alapulhat, a kényszer nem szülhet vonzalmat, sőt minél nagyobb a külső erőszak nyomása a szellemi élet nyilatkozatai elfojtására, annál nagyobb az ellentállás is, mely nagy erővel tör magának mindig utat, milíetyt a nyomás engedni kezd. Pedig e legravaszabb és ügyesebb lángész sem képes egy állam politikáját ugy vezetni, hogy az állam fölé egyszer-máskor veszélyek ne tornyosuljanak, s az állami hatalom ereje kültámadások által alkalmilag ne csökkentessék, s ily esetekben az állami hatalom helytelen alkalmazása csak a bajt és veszélyt növeli. Saját történetünkből láthatjuk, hogy a magyar nemzeti közművelődés áUami hatalommal való erőszakos elnyomása H. József uralkodása alatt s később a Bach korszak idejében, mindig csak a nemzeti szellem erősbödésére vezetett. De ha mégis volnának, a kik ugy vélekednek, hogy az állani a maga hatalom szavával mindent megtehet a közművelődés irányzása tekintetében, mert ha bár az eszmékre, érzelmekre hatalom szavával nem hathat is, elérheti azt, hogy alattvalói külsőleg rendeleteihez alkalmazkodjanak és ezt állami szempontból kielégítőnek vélik, — az ilyeneknek ugy látszik kikerüli figyelmét azon körülmény, hogy az állam az ily látszólagos eredménynyel rendesen akkor vall kudarezot, mikor munkájának sikerére leginkább számított, s annak felhasználására leginlélek még lakik benne. Lassan-lassan visszatér az élet — az arcz felismerhető lesz — az ápolónő keze reszket, szeme mereven a sápadt arezra tekint — ismeri — felismeri Bréda grófot! Igen Honorie — ö az ki fáradt lelkének mit az élet vihara úgy megrázott, más menedéket nem talált, mint a hareztért, hova minden oldalról sereglettek jótékony kezek, enyhitöleg működni — egész odaadással ápolt — ápolta boldogságának tönkre tevőjét is, ki forró lázban nem egyszer emlité az ö nevét, bocsánatát kérve. Elnézte a lehunyt szemeket, a holt halvány arezot, saját kezűleg tevé a jeges borogatást forró homlokára, — gyűlölet nem honolt szivében — hisz szive mér csak egy gép volt, mely a gyenge testet fentartani segiti. S midőn egyszer a beteg felpillantott, — s szeme mereven oda szegződött az arcra — az emlékezet visszatért — óh én nyomorult sóhajtá — bocsánat, bocsánat! Én rég megbocsátottam önnek Bréda gróf, de lelkiismerete nem fogja ezt tehetni soha! Soha, soha, nyöszörgé — igaza van — oh minek is ápolt, miért nem hagyott elveszni egy hitvány lelket. * * * Ismét Zergey grófnénál vagyunk elfogadó termeiben. Bréda grófot jelentik és belép a daliás katona helyett, felkötött karú, forradásos arezu megtört alak. A grófnő alig birja rneglepetését palástolni. Ugy-e grófné mivé lettem, meg sera ismer már? kérdé mosollyal Bréda. Valóban, nem tudtnm ön hova jutott, tehát mi történt? Bréda gróf elmondá Murányi grófnévali esetét, elmondá azon estélyt, midőn neki kerülnie kellett volna, nem még bemutattatnia magát, — elmondá, hogy Murányi halála óta lelkiismerete nem engedi nyugodni, s még az ápolá, kit oly boldogtalanná tett! A halált kereste — de ennek sem kell még, — csak tovább vonszolja életét, üldöző végzete elöl nem bír menekülni — nem bir nyugodni soha, soha!