Pápai Lapok. 13. évfolyam, 1886

1886-10-31

XIII. évfolyam, 44. szám. ápa

7

1886. október 31. jVlesj elenllc Minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkivüli számok is adatnak ki. Bérmemetlen levelek, csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt közlemények alap SZERK. hivat a lába (0 - A- o l' l ég i u m épület) küldendők. EUőllxetési dijait. Egy évre 6 frt. — Félévre 3 fr. A egyed évre 1 frt 50 krajczár. £gy szám ára íj kr. HIRDETÉSEK 1 hasábos peiitsor térfogata után 5 kr, vyiltiérbeii 2f krajczár. A dij előre fizetendő. B ély egdíj mindig külön számíttatik Az előfizetési díjak, s hirdetések a l a p KI A D Ó h i v a t a Iá b a (t ef. fő is k a la ny 0 m d ü j a j küldendők. Pápa város hatóságának és több pápai, s pápavidéki egyesületnek hivatalos közlönye & SIMOR JANOS. % Hazánk herczegprimása e hét végén ülte meg félszázados jnbilaeumát, s vele ünnepelt "úgyszólván az egész ország. A főrendiház — mit eddig csak magával a kir. udvarral szemben tett — üdvözlő küldöttséget küldött az agg jubilánshoz. Vármegyék, a főváros, testületek senki által fel nem szólitva, önmaguktól siettek az üdvözlők közé. A hódolók sorában ott látjuk a mi megyénket is és megyénk két városát Veszprémet és Pápát. S hogy az ünneplés tárgya nem anynyira a magas közjogi állás, mint inkább ez álláson a szilárd erővel megálló igazi jellem: — az magától értetik. A herczegprimás ma közjogilag 1867 után nem az, a ki 1848-ban volt. Nincs voltaképen semmi közjogi hatásköre. Tehát nem a közjogi állás, de az — ember, az erényekben és jellemszilárdságban, a humanitásban és áldozatkészségben messze kimagasló hazafi jön itt az általános tisztelet tárgyává! Nem hiába boritja Simort, a szegény szülők gyermekét ma fényes bibor, e disz alatt a felebaráti szeretettől lángoló legigazabb sziv is dobog. Sziv, mely együtt érez nemzetével, s mely visszadobogja az elhagyottak, s nyomorultak kesergő szivének hangos dobogását. Négy millió frtnál többre megy eddig, mit jótékony czélokra áldozott, s jubilaeumát is párját ritkító adományokkal tette még fényesebbé. S magára nem költ semmit. Egyszerű, igénytelen, szerény egész háztartása; fekete talárban jár a tündöklő piros helyett. Önmaga kezeli óriási jószágait, s önmaga néz utána egyháza minden ügyeinek. Királyának méltán benső meghittje, nemzetének méltán ünnepeltje, a szegényeknek méltán áldott gyámolitója, irodalom, tudomány, művészet méltán dicsért patrónusa. Éltesse az Isten sokáig! Pápa város felirata a herczegprimáshoz. Fömagasságú bibornok herczegprimás, főtisztelendő és kegyelmes föpásztorunkl Midőn ősapáink a népáramlat folytán keleti hazájukat odahagyva, ezer év előtt e szép uj hazában mogtolepülének, a már akkor polgáriasultabb nyugoti államok kah viszonyok azok vezérfórfiait csakhamar, egy rövid század alatt, belátni kén3

T

szeriték, hogy az uj haza megtarthatása, jövőjének megszilárdítása keleti vallásuknak is elhagyását, s a keresztény vallás felvételét követeli. Ezen magasztos művelet nagy munkájának kivitelében, kik voltak a nemzet apostolai, a szent király legbuzgóbb, tevékenyebb, önfeláldozóbb bajnokai, mint a Olorus tagjai, ezek bölcs és hazafias érzelmű vezérei; kik nemcsak a keresztény hit lelket üdvözítő malasztjának a nemzet feletti elárasztásával, mint lelkiatyák, de egyszersmind a tudomány és jótékonyság terén, a művészet pártolásával hazánk felvirágoztatására irányzott törekvéseikkel, a pogány áramlat elleni vészes harezokban tanúsított önfeláldozó készségükkel, mint honatyák is, a magyar nemzet örök hálájára maguknak a legfényesebb érdemeket vivták ki. Főmagasságod ezen vezérférfiak legfőbb tisztjét viseli, kit tehát, hogy a nemzet közhálájára méltó érdemek menynyiben illetnek meg, annak legeg3

7

szerübb megitélhetésére mi szolgálhat inkább, minthogy Főmagasságod téi^'leg az ezen érdemekre méltók Legfőbbike, mi egyszersmind fölöslegessé teszi, hogy Főmagasságod személyes érdemei felsorolásába bocsátkozzunk. Midőn tehát Főmagasságodat áldozárrá avattatásának 50-ik évfordulója alkalmából mi is benső örömmel üdvözöljük, mulaszthatlan honfiúi kötelességünknek ismertük ünnepélyes kifejezést adni azon legőszintébb hálánk, tiszteletünk, szeretetünk és ragaszkodásunknak, mely Főmagasságodnak irályában az egész magyar nemzettel a mi keblünkben is él, és örökké tei^észni fog, kifejezést adni azon benső óhajunknak, hogy Főmagasságodat magasztos hivatásában ny hosszű évek során át tanúsított buzgalmában , nag}* lelkű és megmérketlen kihatású jótékonyságában, a keresztéig vallás malasztjának terjesztésében, lelkünk és hazánk üdvére a mindenható Isten még sokáig jó egészségben éltesse! Fogadja ezt Főmagasságod Pápa város közönségétől szívesen, kik legmélyebb tisztelettel, és legőszintébb szeretettel vagyunk és maradunk. Pápán a városi képviselőtestületnek 1886. szeptember 25-én tartott közgyűléséből. Pápa város közönsége nevében polgármester. lal Nem tudom, mily végzel nyugtalanítja n halandók lelkit!.. . Légy bátor ! mert egykor tested, porhüvelyed It'vßlkiV/.vp, h'lkcd a li

;

gi lájak fölé omolkedend. a hidalnak nem lesz löbbd rajiad haUlma s te halhatatlan s ronlolhatlan lész! Pylhagortts. Borongós, őszi napok, sárguló, lehullott levelek, lombvesztett szomorú fák, daltalan berkek — mutatják a természet haldoklását; mutatják, hogy minden — a sir felé közeleg. Az idö elpusztít mindent. A kövek elporlanak, az ércek feloszlatlak. Egy sorsra jut a néhány óráig elő kis bogár s a százados cettek, az egy nyáron élő gyenge virág s a zivatarokkal dacolt tölgyek ! A sir fogad ölébe minden létezőt, — maga a természet csodálatos épülete is egykor összeomlik. Una dies dabit exitum, multosque per annos Sustentata ruet moles et machina mundi. Lucretius; (Egy nap véget vet mindennek, s a világnak sok éven át fennállott halmaza s gépezete romba dol.) A sir, a halál semminek sem kegyelmez, sehol kivételt nem tesz; kérlelhetlenül ragadja magával a tornyos palotákban lakó gazdagot s a szalmaviskóban nyomorgó szegényt, a bibor s bársonyban pompázó urat s a hajléktalan s rongyokkal takaródzó koldust. Paliida mors aequo pulsat pede pauperum ta-. bernas Regumque turres. Horatius. (A sápadt halál egyforma léptekkel dobog a szegények kunyhóiban s a királyok tornyos palotáiban.) Nem kíméli a búvárkodó tudóst, a semmittevő renyhét, a világhódító Sándort, az önzetlen Fabriciust, az igazságkedvelö Aristidest, a becsületes Regulust, a hazájáért vérző Epaminondást, a dicsőséges Au^ustust, az emberi nem örömét Tilust; nem hajlítja meg öt Helene bűvös szépsége, nem veti meg a rútat, nem nézi a kort, nem az istenfélő jámborságát vagy a gonosznak bűneit. Nullum saeva caput Proserpina fugit. Hor. (Egy fejet sem kímél meg az irgalmatlan Pro>erpina) A sír elkerülhetlenségének lesújtó érzete sajtolta ki a tiburi dalnok kebléből ama kétségbeesést jelző bús dalokat, melyekben barátjainak az élet rövid volta és a gyorsan közeledő halál ellen panaszkodik (Hor. 2. könyv 3. 14. dal). A sir elkerülhetlenségének nyomasztó érzete mondatja a sulmói költővel: Fata manent omnes — s Ciceróval: Omnibus moriendum est — mindnyájunknak meg kell halnunk! a sir komor tudata adja Virgil ajkaira: Stat sua cuique dies, et irreparabile tempus Omnibus est vitae . . . (Kinek-kinek meg van határozva végnapja s az életnek pótolhatlan ideje.) Amit a régiek általánosan mondanak, kétségbevonhatlanul tapasztaljuk magunk is. Minden amit látunk, folyton a sírt, a halált hozza emlékezetünkbe. A fold, a rajta létezőkkel egyetemben, néma hallgatásával is fennhangon hirdeti múlandóságunkat. A hervadó virág, a gyengülő öszi napsugár, a patak elhaló csergése, a holtak, kiket sírba tétetni látunk, figyelmeztetnek bennünket : hogy egykor ránk is kerül a sor, hogy ama vén sirásó — az idö — már hányja a földet, készíti sírunkat, amelynek hideg ölében fogunk pihenni; nyugodni fogunk a halottak sötét és zaTÁRCZA. B á n a t v i ragok. Virágos mezőben, néma temetőben Elbolyongtam otthonn naphosszat, estenden; Rét hímes virága, temető fűzfája Oh de sokszor látott, be jól ismert engem. Azóta a mezőt, szomorú temetőt Elboritá a tél fehér, hideg leple, S én is liliomról, fülemile dalról, e Álmodni sem tudok itten messze ... messze. //. Hó takarta el sírodat, Mikor ismét hazajöttem, Mohos sírdomb, kicsi fejfa Elvolt rejtve mind előttem. Mégis, mégis odaleltem, Oda vezetett a bánat, Amely fészket vert szivemben, Amely ugy epeszt utánnad. Amikoron eltávoztam Füves, virágos volt sírod Mikor tőled elbúcsúztam Mind a virág velem sírt ott. « . . Most könyeim fényes gyöngyként Csillogtak a hideg havon, S oda fönn egy kaján holló Károgott bús panaszomon. Az a vásott Pista gyerek. Bárki mit beszél is, mégis csak legszebb része Magyarországnak a Dunántúl. Hegy, völgy, sikság kellemes változatosságban követik egymást, ugy hogy rninden falunak megvan a maga szántóföldje, rétje, kertje, szőlője, de annak meg még legjobban tetszhetik ez a vidék, a kinek a faluja határában mindezekből legalább egy kis rész jutott. Hyen ember Hajós Péter uram Kővágó-Őrsön, kinek ha a felesége ünnep este puha fehér kenyeret tesz az asztalára, ő maga jó balaton-melléki bort tud mellé adni, melyet szokott délutáni sétájában hozott haza egy üveggel a szőlőhegyről. Hanem az a szőlőhegy, az az éppen, a mi csaknem összezúzta Hajós uram boldogságát. Mikor megházasodott, s csinos feleségét otthonába vitte, azt hitte, hogy most már mindene megvan a boldogságból a mit csak ember kívánhat, csak később érezte, hogy mégis, mégis csak hiányzik valami, egy kis hely a hová elvonulhatna, mikor jobb szeretne odahaza nem lenni. Egy kis szőlő a fülöpi révben mily jó hely volna arra, hogy a mezei munka szüntével délutánonként ne lenne az ember otthon az asszony útjában, hanem mint annyi más gazda a faluban, ö is nyakába akasztva a tarisznyát, kiballagna szép komolyan a szőlőhegybe, hogy vidáman térjen onnan haza. „Ez a tarisznya is milyen jól megtenné azt a szolgálatot" gondolta, s talán mondta is magában Hajós uram, rnikor ugy meg megforgatta a kezében, hogy kivegye belőle kenyerét a mezőn. Egyszer azután akadt egy eladó szőlő, épen beleillő Hajós uram tervébe, kiosiny is volt, elhagyatott is volt, olcsó pénzen hozzájutva már előre látta, micsoda szép szőlő lesz azon a helyen, s milyen jóízűen- eltelnek majd ott ezek a gazdátlan őszi, téli délutánok. Hanem egy nagy baj volt, az a szőlő Fehér Juliaék szomszédságiban veit. Ez a név pedig mindég fekete árnyat vont Hajósné asszonyom lelkére, mert hát Hajós uram is legény-ember volt hajdanában, s Fehér JuUsnak nem volt éppen ellensége. Nem akarta tehát a vásárt az asszony. Mit csináljon Hajós Péter gazda, ezután is egész délutánokon idehaza ringasson? Csak már va~ larni hasznukat lehetne ezeknek a rosz gyerekelvnek venni, de mikor még ez a legnagyobb is, ez a Pista gj'erek is mindig kesereg, most meg ostor, már meg zsineg s Isten tudja még mi nem kell neki. De nini milyen jól elmulattatja őt az édes apja: „Hát szeretnéd-e Pista fiam, ha nekünk is lenne egy szőlőnk, azután ti meg ehetnétek, s hazahordanátok a sok jó szőlőt, fel-alá futkoshatnál az uton, felmásznál a falira!" „Diófára édes apám!" „Arra fiain, arra, látod édes anyjuk éppen van ott egy gyönyörű diófa a hajlék előtt!" „Hiszen csakis az ér benne valamit, az egész szőlő nem is ér semmit, hanem a dófát azt szeretném én is belőle, legalább lenne ezeknek a gyerekeknek is valami télire." „Ugye, látod mily jó lenne, no vegyük meg anyjuk azt a szőlőt!" Azonban váltig beszélhetett volna Hajós Péter uram a vásár felöl, ha a Pista gyerekben nem akad olyan hü pártfogója, hogy végre is mikor már a sfcölőérti nyekergessél felhagyni másként nöm akart, savanyu gyümölcsét a hátán kóstoltatta meg vele az édes anyja, a minek megtörténte után természetes visszahatásképen még ő maga kérdezte meg harmadnap az urát, hogy hát mi is lesz azzal a szőlővel? Hajós Péter uram pedig mikor a szőlőt magáénak mondhatta, megígérte a Pista gyereknek, hogy kiviszi mindig magával a szőlőbe. Igy ballagtak azután apa és fiu délutánonként hűségesen a szőlőhegy felé, a Pista gyerek harmadfelet lépve atyjának minden egyes lépésénél. A hegyen azután lefelé futva lehetett Pistának vasutast játszania, állomást tartva egy bíraozkfánál, a gőzgép beszédjéből utánozhatta az indulás s betűjét, s fütyülhetett ha indult vagy ha megállott, egyaránt. Majd megint ugy ugrálta végig az utakat mint egy béka, vagy éppen a fákra mászott mint valamely evet. S az idő igy telt rendesen, mig Hajós urain az uj gazda buzgóságával rendezte Idcsi szőlőjét. Mégis látszott a gazda keze rajta, boldog munkás nép háza táját tükrözte ott vissza minden. Csak ha Julis ott volt a másik szőlőben, s léptei az uj szomszédhoz közel vezették, állott meg a kapa egy perezre a gazda kezében, s akaratlanul is utána nézett Julis lebbenő ruhájának, de a másik percben már csak annál gyorsabban s még mélyebben vagdosott a földbe, mintha minden egyes kapavágással egy-egy emléket temetne. Ezek a multak emlékén feledt gondolatok éppen alkalmasok Pistának, hogy azok apja figyelmét elvonják tőle, inig ő a diófa tetejére kúszik, s ott zendíti rá azt az otthon tanult nótát: „Megérem még azt az időt Sirva mégy el házam előtt." Olyan jól illik ez a tiszta csengő gyermekhang ehhez a kedves tiszta léghez, akárcsak a gazda kedélyéhez, s szinte jól esik Hajós uramnak a-nóta sorait hallgatni. Valakinek azonban ott a szomszédban nincs erre a dalra maradása, hiszen ez a nóta neki szól, ez Hajós Péter nótája az utolsó időkből, mikor még ő hozzá járt, s még meg is duplázza az a gyerek: „Megöleled kapum fáját Ugy siratod a gazdáját." Hajós Péter uram, de jó hangja van a fiának — szólt át Julis, hogy a lelkét más gondolatokkal foglalja el. Jó ám, ugyancsak rágyújtott, nem tudom mit érez ? Hát csak tudja, hogy ő az apjának a legkedvesebb nótáját, a mire legelőször tanította, mondja el. * Az én nótámat, miért lenne ez az én nótám? az anyja is épen ugy tudja ezt, mint én, attól is csak ugy tanulhatta mint én tőlem.