Pápai Lapok. 13. évfolyam, 1886

1886-01-31

jVlegj elexiilt Minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre f koronkint rendkívüli számok is l; adatnak ki. Bern; emelten /ev. Ick. csak ismert kezekről fogadtatnak et. Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt liözlemémjck " lap SZ KR K h i t a 1 a i ti h a {0 - h o 11 é(/ i u m é p u I i' ',) küldendők. Előfizetési dajalc. Egy évre 6 frt. — Félévre 3 frt. Negyed évre 1 frt 50 krajezár. Egy szám ára íj kr. HIRDETÉSEK 1 hasábos fieíiisor térfogata után 5 kr, nyilttérben 25 krajezár. A dij előre fizetendő. Bélyegdíj mindig kiVön számíttatik Az előfizetési dijak, s hirdetések a l a p KIADD h i r a l a iá U a (r e[. fő i s fi a í a 11 íj 0 m d áj r,} küldendők. Pápa város hatóságának ésíöbb pápai, s pápavidék j egyesületnek hivatalos közlönye. Az oláh-czigányok. A hírlapok csaknem mindennap a ! büntén}

T

ek egész sorozatát tárják a kö- ! zönség elé. j Mintha csak a társadalom meglazult \ erkölcsei szállanának sikra és kelnének 1 harezra a törvényes rend ellen. A sta- \ v 1 tistika évről-évre megdöbbentőbb adató- | kat szolgáltat a bűntények mennyiségéről. Semmi kétség, a bűntények száma, neme és titokzatossága, a czivilizáció haladásával tart lépést. Ha ez sokáig igy ; tart, maholnap azon kell gondolkoznunk, j hogy mily kivételes rendszabályokat lép- \ tessünk életbe, a társadalom eme undort keltő betegsége ellen. A hatóságok által megindított nyomozások nem sok esetben vezetnek eredményre s ha koronázza is siker itt-ott vesződséges fáradozásaikat, az rendszerint csakis a társadalom kötelékében élő bűnösökkel szemben történik. E fölött azonban nem is csodálkozhatunk, mert ha a dolgot komolyabb megfontolásunk tárgyává tesszük, be kell ismernünk, hogy az nem is lehet másként. Ha megtekintjük a statistikai adatok egyik rovatát, azon meggyőződésre fogunk jutni, hogy a tulajdon és az ember élete elleni bűntényeket kétharmad részben kóbor oláh-czigányok követik el, vagyis azon társadalmon kívül álló egyének, kik még mindig szabadon járnakkelnek, városról-városra, faluról-falura és vándorlásaikban lopnak, rabolnak gyilkolnak ott, a hol ezek elkövetésére csak legkisebb alkalmuk is nyílik. Elkövetik itt a bűntényt ma s holnap már más megyében, más prédára leselkednek. Ilyen közühnények között a hatóságok erélye megvan bénítva s a társadalom kénytelen tovább tűrni e rakonczátlan nép garázdálkodásait. Az egyedüli, a mit a hatóságok ezen a téren tehetnének, ez a toloncz-rendszabályok szigorú alkalmazása volna. De hát van-e oly hatóság, a ki ezeknek illetőségi helyét megállapítani tudná s ha egyik másikra nézve néha hivatalból meg is állapítják az illetőséget, váljon melyik község lesz az, a mely maga is nem iparkodnék túladni mielőbb a ráérő-; szakolt ajándékon, tudva azt, hogy e dologtalan tunya nép csak bűntények elkövetése által képes magátfenntartani. Mindenesetre szomorú állapotok ezek egy modern államban, de kétszeresen szomorúak különösen akkor, ha meggondoljuk, hogy maga a társadalom az, mely ezt a nyomorult népet a bűntények elkövetésére szorítja, erőszakolja. A társadalom mostani állapotában nem tűri meg kebelében, kénytelen tehát folytatni azon megszokott életmódot, melyet kora fiatalságától, távol a társadalomtól erdők mélyében tanult: a lopást, rablást és gyilkolást. Ez a nép tehát, melynek kebelében a vallás vagy becsületérzésnek egy szikrája sem található fel, mely a csendőrökön kívül nem ismer maga felett nagyobb urat, valóságos rákfenéje a társadalomnak, melyet végre valahára, bármi áron is orvosolni kell. Tegyük félre velük szemben a humanismust, mert ezzel mint a tapasztalat mindennap igazolja, czélt érni soha nem fogunk. „Rendkivüh körülmények, — rendkivüh intézkedéseket tesznek szükségessé." Melyek legyenek ezen rendkívüli intézkedések, ezeknek meghatározása nem a mi feladatunk. Talál és kell is, hogy találjon utat és módot a kormány, mert az ő kötelessége megvédelmezni az adózó népnek életét, vagyonát az oláh-czigányoknak most már valóban türhetlenné vált gyalázatos üzelmei ellen. Alig van törvényhatóság, mely ne irt volna fel ez érdemben a képviselőházhoz. Tehát érzik, ismerik a bajt az egész országban. A kormánytól függ tehát lesz-e segítve bajunkon," vagy még továbbra is áldozatai maradunk ezen í embertelen, törvényt, istent nem ismerő fekete had jövendőbeli borzadalmas tet- ! teinek. Ä pünkösdi királyságból. — Kiállítási tárczák — — Irta Homo novus. (Bloch Ferenc.) Lenyomat a »Pápai Lapok«-bo\. A soraink czime alatt e napokban Buda- J pesten megjelent kedves és csinos könyv ismer- j tetéset legokosabban azzal kezdhetjük el, ha szorul szóra közöljük szerzőnek előszavát, mely | igy hangzik: j Napjainkban ismét a diplomatiának all a j világ. Tehát nem őszinte még a puritán őszinte- [ ség sem. j S midőn a mi demokratikus életünkben j még mindig és minden téren a magasabb körök — és ezekben első rangban a diplomátia — a hangadó elemek és midőn még mindig ezek készitik kényre-kegyre a divatot, melyet, hogy j legalább formailag aristocratának látszassék, kiki j elfogadni kötelező divatnak tart: miért ne alla- j nék be én is egyszer a ma uralgó módi révén I diplomatának és miért ne használhatnám én is | egyszer ajkaimon kibocsátott szavaimat gondolataim lepléül ? Aliig begombolkozva, mérleggel a nyelvej men állok tehát itt önök előtt és kérem önöket i hogy a következőkben kifejtendő diplomatiai működésemet figyelemmel kisérjék. Ne higyjék, hogy ezen kis kötettel nem akarok könyvet a könyvpiaezra kiküldeni. Ne higyjék, hogy csak azért adom ki e tárczákat, mert hát megvan az anyag formába öntve. De higyjék el, hogy nem vonakodtam volna megírni e könyvet, ha anyaga előttem nem feküdt volna készen, igaz, hogy általam apránként öszszehordva, csak az összetömöritésre várva. Nem akartam puszta emléket adni az önök kezébe ama kedves tárgyak- és pillanatokról, melyeket az 1885. év tavaszán, nyarán és őszén oly gyakran élveztek a nemzeti felbuzdulásunkat hirdető fényes mü színterén. Nem is csak kedvesen emlékeztető, igénytelen beszédű, csevegő modorú munkácskáról van tehát itt szó, hanem müvet, müvet, mondom, akartam teremteni, mely méltó legyen a nemzet nagy müvéhez s melj. nem az emlék igénytelenségével lép fel, hanem tiszteletet parancsol és követel modorában, hangjában egyaránt. Ah, de hagyjuk a tettetést! Nehéz mesterség a becsületes embernek diplomatizálni, magyarán mondva — hazudozni. Őszintén begyónóm hát bűnömet. Megírtam ezeket a czikkeket a »Päpai Lapok«-ba és ott, abban a szük körben tetszettek. Némelyek azt mondják, hogy nagyon tetszettek és hozzátették, hogy adjam oda a nagyobb világnak és ennek is tartsam oda szeme fénye elé. En gyenge vagyok; ők unszoltak. En meghajlottam; ők legyőztek. Önök pedig ítéljenek, hogy e harcz istenei igazságosan döntöttek-e? A ki e könyvecskét átlapozza, s ki ne tenné ezt; ki ne szeretne visszaemlékezni azon : kedves tárgyak és pillanatokra, melyeket az 1885. év tavaszán, nyarán és őszén oly gyakran élveztek a nemzeti felbuzdulásunkat hirdető fényes mü szinterén:« — az bizonyára kedves pillanatokat szerez magának. Lapunk t. munkatársa Homo novus nem ismeretlen olvasóink előtt. Mikor lapunk arra a szerencsés gondolatra jött, hogy az orsz. kiállítás alatt Homo novust kérje fel a lap képviseletére, megvalljuk azt hittük (mi is őszinték akarunk enni!) hogy t. munkatársunk, mint lapunk »kiállítási tudósítójaegyszerűen »leirja« a kiállítás kimagaslóbb képeit. S ime nagy örömünkre egyes skizzék helyett egy-egy remek festményt kaptunk , tele érzéssel, melegséggel, megkapó színekkel, a gyakorlott ecset gyönyörködtető varázsával. Es egyszerre megindultak a kérdezősködések lapunkhoz, ki az — a Homo novus ? S ha elmaradt egy tárcza Homo novustól, már akkor megjött az interpellatio is. S ez a két tény a legigazabb bírálata azon valóban becses kiállítási tárcáknak, mik lapunkban annak idején megjelenve, a nagyobb közönségnek is hivatva lesz élvezeteket szerezni. A nkapunyitási-kox, szerző még zavarba volt, azt sem tudja, hol és miként kezelje. Anynyi mondanivalója van, hogy »mitsem mondhatok, mert ha a lélek egy varázs hatalma alatt áll, a gyönyör elandalítja és elandalítva szendereg.« S természetéhez hűen nem is a »legkivalobb«-at, az iparcsarnokot, ez »óriási anyagot« ismerteti, de ir arról a »paradicsom«-ról, a hol: »a ki szerelemre akar gyúlni, jöjjön ide, itt megtalálja az égő szerelmet, s a ki visszavonultan, boldog önelégültségben óhajtván élni, zizegő lombú ligetet tesz vágyai tetőzetének, jöjjön ide és megtalálja elandalító ligetét, lúgosát.« Ez igazán egy »darab természete mit a tárczaczikk czimeül is választott szerzőnk. — Majd a »Szalmaiüz« ismert magyar vérmérsékletünkről tesz sok igaz TÁRCZA. Isten vezérel. Oh gyújts világot éltem alkonyában — Ragyogva égőt, hü emlékezet! Vezess a múltba — hol érező szivem örült ugyan, de többször vérezett. Szerettem én is. Álmodoztam arról, Hogy édenébe vár a szerelem. Ha szép az álom : fáj fölébredésünk S ébredni voltam még is kénytelen. A szent szabadság zászlaját kitűzték, Alatta vivtam én is több csatát S ügyünket a hős küzdelem daczára Rút árulással sirba buktaták. Az emberiség üdveért szivem még Az ifjú korban hévvel dobogott De hogy dobogjon — égjen, a mióta Megismerem az embert — nincsen ok. Ki érte fárad, annak a jutalma Üldöztetés, gúny és kereszt-halál ! S ki mint a férget ugy tapossa porba Magasztalásra nála az talál. Ki szellemével fényt világot áraszt Az éjsötétben, a/t az emberek Nem tűrhetik, 11 < rt lelki fénye sérti A hosszú éjben elgyöngült szemet. Ezért fesziték Ji/ust a keresztre — Az isteni c íoldön üldözött — ... Ezért hamvadt el Huss az égő máglya Füst oszlopában, lángjai között. De mért borul rám csüggedés homálya ? Miért sajogsz te zaklatott kebel ? Isten vezérli az ember világot S a szent ügyeknek egykor győzni kell. Az éj öléből kel ragyogva a nap Zord tél előzi a kies tavaszt Isten szerelme a tövis között is Mosolygva fejlő rózsákat fakaszt. Napom hanyatlik, éltem alkonyából Dicsőbb alakban látom a jövőt. Isten vezérel! fényben és homályban, Bú és örömben Ot látom csak Öt! Rejtély az élet — Próteusz alakkal, Sok titka van, mit itt nem érthetünk. Lefátyolozva áll Saús e képe S e fátyolon nem láthat át szemünk. Lehull e fátyol egykor és belátjuk, Hogy földi létünk edző küzdelem. A gyáva hull el és az, a ki bátor Győző erővel áll a harcz-helyen. Jog és igazság néha bukni látszik, De a bukásból uj erőt merit A szent szabadság, hogy ha vészvihar zúg; Előteremti győző hőseit. Ha ránk borul a szabadságnak és a Tudatlanságnak éje: csillagok Ez éjszakában a kiváló lelkek S irányt jelölve szellemök ragyog. Rohanja bár meg az ember-világot Minden gonosz, ha harezol ellene S hisz Istenében: győzni fog bizonynyal. Mert Isten az igazság Istene! Az égi bolygók rejtekökbe bújnak, Az ész világa áldó fényt lövell! Lerázza szolgalánczait az ember Es a szabad nép csudákat müvei. Sokszor csalódtam én is. Fájdalomnak Villámcsapása égett lelkemen. Akkor panaszra keltem sorsom ellen, Most áldlak érte édes Istenem. Erős hitemmel éltem alkonyából Hozzád vezérel minden erezet .... Te Ur vagy égen — földön . . . Szent erőd az Mi győzelemhez harezmezon vezet. Elhavazva. — Irta GIZELLA. — Felszerelve, harezra készen a bősz elemekkel küzdeni, bátran robog ki a vonat pálya-házából — megvetve félelmet, vigan füttyent, s forró gőzt lehel a légbe — hol apró fehér hópelyhek kavarognak, incselkednek tüzes szemeivel. — Sötétség, szélvész, hó egyesült erővel akarják útját szegni — de ki félne a könnyű olvadó kis semmiségtől — robog tova-tova. A vihar tombol, kaczag, — „ne menj mert lakolsz merészségedért" — ámde a mozdony csak halad. — Athatlan sötétség terül a földre, pedig még távol az est, mintha csak kézzel érnénk el az eget,- mely mind sűrűbben hullatja lenge pelyheit, melyeket a szélvész összesodor — halommá növeszt, jobbra balra elzárja a pályát. — Csak küzd mig lehet a hatalmától megfosztott mozdony füttye elhal a semmiségbe — tüzes fényű lámpái halványan világítanak, s elakad hóhegyek között tehetetlen önmagával. Az utasok, kik sietve foglalak el helyeiket, aggódva néznek össze — kiszállni nem lehet, sem jobbra, sem balra, nincs ut sem előre, sem viszsza. Kétségbeesés vesz erőt rajtok, hisz menni kell — ha utjok nem lenne oly sürgős miért indultak volna, mikor a vihar oly fenyegető volt fejők felett ? — S most ilyen ismeretlen tájon — hol állomás sincs — itt kell vesztegelniük — mikor ugy várják őket messze messze! * Türelmetlenül tekintget ki a coupé ablakján, melyre a fagy szebbnél szebb virágokat, tájképeket festett, de melyeket észre sem vesz szemlélője, egy fiatal ember — talán szitkot is mormolnak ajkai — óráját gyakran előveszi, fokról fokra nyugtalanabb lesz — s a hirre, hogy nem lehet előbbre jutni, ki akar menni, talán közeli faluból tovább mehetni — de látja, hogy örült gondolat. Komoran megvonul helyén, maga elé merengve — egy szép, egy bájos alak áll előtte, menyasszonya, ki fehér öltönyében oly angyalian néz ki — várja öt az egész nász nép, s az öröm ünnepet, könnyek váltják fel, mert ö kit oly epedve várnak, nem jöhet — lakodalom helyett kinos órákat töltve, visszatér kiindulási helyére, elzárva még a lehetőség is, napok előtt menyasszonyát karjaiba zárhatni. — Bágyadt lámpafény világítja meg azt a szomorú szobát — melyben fiatal nő küzködik még a lét utolsó óráiért — gyenge hangon kérdi bánatos férjétől — még sincs itt fiacskám — oh ha ugy kellene meghalnom, hogy meg sem csókolhatom 1 — Lehunyja szemét — de ismét felriad, hozzátok gyermekem, meghalok, meghalok — s beáll a küzdelem élet és halál között — az utóbbi győz. — Ott zokog nővére, ki sietve jönne a beteg végóhaját teljesíteni a szeretett fiucskával, ki tanulás miatt van az ő gondjaira bizva — érzi, hogy elkésik — a gyermek nagy okos 5