Pápai Lapok. 13. évfolyam, 1886

1886-01-24

Megjelenne Min d e n v a s á r n a p. Közérdekű sürgí'-í közlésekre koconkmt rendkívül! szamok is adatnak l;i. jlérvii malen levjtk. csuk ismeri kezekidfogiidiúrftak cl. Kc.zi/úio.v nem ttána.űk iisi:.it. A lapnak szán! hoz-!ci!tOr/j;ck a lup&'/j&itii h ii-a I a l./' b ii (0 - k o 11 ('(,' i u ni c j> ,'i ! c /! küldendők. Előfizetési dijait. Egy évre 6 frt. — Félévre 3 frt. Negyed évre 1 frt £0 krajezár. ügy szám ara 15 kr. HIRDETÉSEK 1 hasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 25 krajezár. A dij előre fizetendő. Bélyegdíj mindigkülön számíttatik Az előfizetési dijak* s hirdetések a l a p h'ÍA D 0 h i vatalá b a (r ef. főiskola n y 0 m d áj a) küldendők. Pápa város hatóságának és több pápai, s pápavidéki egyesületnek hivatalos közlönye. Pápa. 1886. jan. 21. Mai társadalmunk reformerei szeretik magukat a vagyontalan, úgynevezett proletár néposztály védőinek, pártfogóinak felvetni. Távol legyen tőlünk ezt nekik vétkül felróni, hisz ezen eljárásukkal tudtukkal vagy tudtukon kivül az evangéliumnak hódolnak. Mig ugyanis az ókori törvényhozók minden aggály nélkül áldozták fel a rabszolgák egész tömegeit néhány birtokos polgár kényének; addig a kereszténység felkarolva az egész emberiség ügyét oly tanitmánynyal lépett a világ elé, mely az egyik embernek többi embertársa iránt tiszteletet és szeretetet parancsol, azon egyszerű okból, mivel mindegyik az egy Isten képmását hordozza lelkén; következőleg egyiknek sem kell előbb javakés gazdagságra szert tenni, hogy a társadalom szemében nagygyá és nemessé lehessen. Proletár elnevezés alatt oly egyént értünk, ki a rendes társadalmi lépcsőzet legalsó fokán áll; ki szabad ugyan, de ki előtt élet-pálya még nem nyilt; ki ha két keze munkájával képes is magának gyér ruházatot és táplálékot szerezni, de fogyasztási készletén fölül még nem takaríthatta meg azt a fölösleget, melyet tőkének, jövedelemnek szokás nevezni. És ezen, a pogány kortól megvetett, békóba vert embert a kereszténj'ség légkörében fölnevelt'társadalom becsüli és szereti. És ez helyesen van igy! Kérdem azonban: szabad-e ezen nemes érzésnek a birtokos osztály elleni gyűlöletté fajulni? Ha megengedjük is, hogy nem csekély az egyéni kivételek száma, mégis •alapigazságnak el kell fogadnunk azt, hogy a mióta az antik fosztogatás birtok-forrás lenni megszűnt és a munka a vagyonszerzés rendes módjává vált; az erkölcsi fölény a birtokosok részén van, mint akikről jogosan feltehetjük , hogy vagyontalan embertársaiknál ügyesebbek, szorgalmasabbak és józanabbak voltak, és ennélfogva többet is takarítottak meg. De lássunk egy példát! Valamely gyártelepen száz munkás van alkalmazva. Tiz év után husz közülök jólétnek örvend, husz pedig véginségre jut. Nemde, ha ezen munkásokat személyesen nem ismerjük is, kénytelenek leszünk felkenni azt, hogy/ama husz egyén, ki ezen idő alatt házra, telekre vagy tőkére tett szert ügyesség-, szorgalom- és jóerkölcsben fölülmúlta társait; mig a többi restsége és az élvezetek hajhászata miatt sülyedt nyomorba? — Bizonyos továbbá, hogy ezen a proletárságból jólétre vergődött husz egyén, kényelmesebben fog lakni, jobban fog ruházkodni és táplálkozni, mint egykori társaik; és ha valaki 0 miatt kaján szemmel nézne rajok, épp oly balgán cselekednék, mint az, ki a bátor katonától irigyli az érdemkeresztet, melyre önmaga igényt nem tarthat. Valamint ezen gyártelepen, ugy áll a dolog, kevés kivétellel, az emberi társadalomban is. A sociálisták, kik kedvöket lelik abban, hogy az öröklés jogát megtámadják és azt pusztán a történelmi viszonyokból fejlődött ténynek tekintsék, minden tényleges birtokosban örököst akarnak látni. Ezen nézet tévedésen alapszik. Mert akárhány nagyobb-kisebb ingó és ingatlan birtokra utalhatunk, melyek az utóbb lefolyt husz-harmincz év alatt ugyanazon egyének tevékenysége folytán keletkeztek, kik azt a mai napig is élvezik. — De maga az öröklött birtok is csak beteg szemben lehet szálka. Mert ha közelebbről vizsgáljuk a gyarapodást, fejlődést, szellemi és anyagi vívmányokat , melyekkel korunk fönnen dicsekszik, képtelenek leszünk bevallani hogy ezek legnagyobb részben az előző korok

0 tőkéi és kamatjai, melyek örökségképen szállottak reánk. És ugyanezt tapasztaljuk az emberi társadalomban létező, maga a Teremtő által szerzett s mindennemű jóban termékeny csoportozatokban a családokban. Minden családban a munka az, mely javakat termel; az atyai gondoskodás azután azokat megtartani és szaporitani igyekszik; igy keletkeznek az örökségek. Család nélkül az egyén keveset törődnék a közjóval és el is foí yasztermelését nagy részben taná. Kérdjük most már: mi visszatetsző lehet abban, ha valaki javak birtokában van, melyeket őseinek erényei és takarékossága hoztak létre? Avagy nem kell-e inkább áldani a vagyonos családokat, melyek javaikkal tetemes részben járulnak amaz eszközök létesítéséhez, melyek a közjóra, személy s vagyonbiztonságra és általános haladásra nélkölözhetlenül szükségesek ? Hiú azon remén}', melyet némelyek táplálnak, hogy a végrendelet nélküli és végrendeleti öröklő jog megszűntével a család feje kényszerülve lesz javait és jövedelmeit polgártársaival megosztani; mert ha ez erőszakkal valahol keresztül vitetnék, ugy a családat}

T

ákban minden takarékossági hajlam azonnal elfojtatnék. Kétséget nem szenved, hogy ezen rendszerrel a gazdagok száma egyre csökkennék ; de époly kétségtelen az is, hogy gazdagok hiányában az Ínségesek sorsa teljesen elviselhetetlenné válnék. Az előzményekből következik, hogy az elszegényedett népet a birtokos osztály ellen izgatni és izzó gyűlöletre tüzelni igazságtalanság és képtelenség egyszersmind. Különben is, a gyűlölet erkölcs és társadalom ellenes bün levén, a tan, mely szolgálatába áll, már ezáltal önmaga fölött tör pálezát. A vagyontalan néposztály jogos érdekeit pártolni, védeni, képviselni, azt szorult helyzetében szellemileg anyagilag az irgalmasság és szeretet müvei által gyámolítani, a vagyonosok szent kötelessége; ellenben a közvéleményt a birtokos osztály elleni irigység- és gyűlöletre hangolni kiáltó bűn a társadalom ellen. A gyűlölet csak fegyvert kovácsol a felforgatáshoz; egyedül az igazság és szeretet birja az alkotás titkát. ©Cácj.^ Őlcjoo-toit. Az izr. anyakönyvvezető választása. Városunkban a hét legfontosabb eseményét az izr. anyakönyvvezető választása körül kifejlett mozgalom képezte, mely zajos jeleneteket idézett elő, sőt egyik fél részéről tettlegességre is fajult, mi a rendőrség beavatkozását tette szükségessé. Nem szoktunk ugyan a felekezetek belügyeibe avatkozni, de e kérdés megoldása városunk egész közönségének érdekeltségét felköltötte, sőt hazafias szempontból a magyar nyelv érdekében előző számunkban mi is felszólaltunk. Hogy az ügyet teljes világításban tárjuk t. olvasóink elé, pár szóval érinteni kell az előzményeket is. Néhány évvel ezelőtt a városunkban külön volt két izraelita hitközség a neológ és az ortho^ dox egyesült, orthodox czim alatt, vagy is a neológ hitközség bele olvadt az orthodox hitközségbe. A hivek a legszebb békés egyetértésben éltek egymással az utóbbi ideig, sőt a nagyszámú intelligentiával biró volt, neológ hitközségi tagok oly népszerűvé lettek, hogy a múlt év elején tartott választásnál a képviselő testület tagjai között a volt neológ hitközség hivei jutottak többségre. — Ennek daczára azonban a hitközség elnökét és alelnökét s a főtemplom atyát az 1885-ik évre a képviselő testület a régi orthodoxok közül választotta, mig a folyó évben a többség saját elvtársai közül választotta a három főhivatalnokot Hofíher Albert, Dr. Hirsch Vilmos és Fellner Jakab személyében. Az érvényben levő szabályrendelet szerint elnökké és főtemplom atyává csak oly egyén választható meg, ki ellen rituális szempontból ki fogás nem tehető, — Hoffner Albert elnök és Fellner Jakab fötemplomatya megválasztása ellen a rituális bizottság kifogást tett a képviselő testület előtt, mely azonban a kifogást elutasította. A hitközség több tagja a választás ellen a kormánynál közvetítő irodához is fordult panaszával, mely a választás érvényességének elbírálásáig Steiner Mayer volt elnököt az elnökség tovább vitelére utasította. A hitközség mostani képviselőtestülete a költségvetés tárgyalása alkalmával vizsgálat alá vette azon határozatot is, melylyel Dr. Breuer Salamon hitközségi rabbi ezelőtt 4 évvel 15 évi időtartamra újból megválasztatott, s miután ugy találta, hogy az érvényben levő alapszabályok szerint a rabbi választására a hitközségi adót fizetők közgyűlése van hivatva, a képviselő testület által teljesített rabbi választást érvénytelennek mondotta ki és a rabbi javadalmazását a folyó évre csak mint rendkívüli kiadást vette előiránytárcu A szenvedések utján. öltöztem érted szőr ruhába, Mint — pusztába vándor zarándok. S nem érzem a vérző sebet,' ha Bolygó lábam tövisre hágott. Vihar, ha tépte keblemet meg: Éles szirt zúzta homlokom bár : E sziv szerelme átölelt, mint A büszke csert a zöld folyondár. Hajóm, — Scyllák-Charibdisek. közt Hol az ármány polypja mászott; Megküzdve : — csüggedést nem ismert; Remélvén egykor birhatásod! Hányszor zúgott reá a hullám: Hogy már alig volt menedékem; — De — nem téveszté az irányt: hisz Vezércsillag voltál te nékem! Es oszlott a küzdelmek éje; Egy feltetsző korányra válva: A melynek rózsás vánkosán, — Te Voltál lelkemnek édes álma f Óh! mily szép volt e csába álom: Lotus nyilt a szent Ganges árján.. Szerelmed átkarolva tartott: Mint tépett felhőt a szivárvány . . . Pihenni hitt az üde pázsit, Hűs berkével a Tamarinda: A melynek illatos gályáról Egy-egy éneklő „bül-bül" inga. S pihenve lombos sátorában, Irigy cselszövényektöl óva: Merengek szemed csillagán el Mint Júliának Rómeója ! És ajkad mézes bimbaját, hol Az üdvösségnek szirma fesle: Ajkam, miként a szomjú lepke Esdeklő vágygyal fel kereste; — Ott csünge kéjben — önfeledten .. . De hát, mért is volt ez csak álom ? ? A melynek bűvös folytatását Többé, már mind hiába várom — Eltűnt az álmok délibábja! Lehullt a tündér szőtte fátyol: Sebzett lelkem mint bús Nióbe A bánat Golgotháján gyászol . . Ott könyez érted, és miattad: Ki — esküd oly könyen feletted! Ez összetört fcsziv még sem átkoz : Most is imádlak és szeretlek . . . A nőegylet estélyen. Nyolczat üt az óra a főtemplom merész ivezetü tornyai szédítő magasából. Könnyű szánkók repülnek egymásután a fénylő havon. Élénk csilingelésük vidám összevisszaságban veri fel az est csendjét és csalja utczára a népet. Sarkig kitárva az »Arany Griff« boltozatos bejárója. Kettőzött világosság ömlik ki rajt. Fogat fogat után tűnik el benn. Könnyű szökeléssel suhannak a lépcsőháznál a kis atlasz czipösök, már kevésbé igy a gardedámok, — mig lassan és nehézkesen a papák. Élénken mosolyog az első; nem a legvigabban a mama, — de épen sehogysem az atyus. Már csak ilyenek a bálba járó mamák és papák. De majd felvidulnak és örömre gyúlnak csakhamar ott fenn ők is. Az az, — az utóbbiak majd inkább csak ott lenn — éjfél után. Magas inggallérral, parányi fehér nyakkendővel, szürke kesztyűsen jönnek a teremtés bálrendező urai. Frak, klak és lakk. Nem szivarfüst: parfüm illat, — és nem obligát unalmas »alaszszolgája« : kedves mosoly kisérte szives »jó estét« fogadja őket a pénztáros szobában. És nem is maguknak kell veszödniök hosszan: finom kezek ügyes ujjai tűzik fel pillanat alatt az Ízléses rendezői jelvényt. — »Aztán megérdemeljék ám ?« — Persze, hogy ígérik, — és persze, hogy meg is tartják — egyen — ketten. Már t. i. nálunk. De meg is lesz jutalmuk: hölgyek és férfiak vegyest a barátságos nappaliban, — ma itt, holnap ott, — és illatos kávé, ropogós szarvas, és — és — fürge futásu kedves kis trics-tracs. Már t. i. máshol. Fényben a terem, mint azelőtt. Karzaton a czigány. Kézben a karcsú hegedűvel, mint máskor. Hig és kevés a hüsitö limonád, mint tavai s harmad éve. És vigan karikázik az étteremből az illatját vesztett szivarfüst, mint mindig. Minden a régi; még a fénymáz is a parketten. — De nem pihentetik a felső és oldalüléseken uszályaikat a gardedámok, — nem hullámoz fel s alá a csillárok alatt a tánezravágyó fiatal világ, — és nem fogad a legbájosabb zene, a vidám társalgás — diszkrét kaczajok üde trilláival élénkített kedves zsongása: — néma csend, bal felöl a terem közepén állványon kicsinyke asztal rajt karos ezüst tartókban égő gyertyák, körülötte hosszú félkörben ülőhelyek, bennük a város egész elit hölgyközönsége, hátul a férfiak fényes egyenruhákkal tarkított frakkos és szalonkabátos fekete raja, — és kíváncsiság és érdeklődés minden arezon. Kezdődik a »cseveges.« A szellemes gondolatok egész tára a » képzelet világáról.« Minden szem a csevegő megnyerő alakján, minden tekintet az 6 beszédes, csillogó szemein; és vele szárnyal minden gondolat és feléje repül hány de hány sziv. Elfelejted, hogy itt egy barna, amott egy szőke gyönyörködtethetné szemed, hogy sarkatlanod dreischrittre éhes és hogy karod a darázs derekak után sóvárog: magával ragad ellenállhatlanul a képzelet minden világán át. Most szerelemre hangolja elárvult szived, — majd mint keserű csalódás ábránditja ki azt; most az eszményhez emel költészetben és művészetben, — majd a való önképzelödö alakjaihoz szállít alá; most Bankó rémes szellemével fagyasztja véred, majd a mult század rettenetes frizuráival kaczagtat meg. És elbájol mozdulatainak finom könnyedsége, tetszésre kelt nagyvilági otthoniassága — és mélyen meghajolni késztet ritka nagy olvasottsága. Megérdemlett tapsvihar 'követi az utolsó szót. A hölgyek részéről is. Siet mindenki üdvözölni az est hősét. Felbomlanak az ülösorok. Hordják a szolgák a székeket ki. Kezdi magára ölteni a tánczvigalmak rendes arczulatját a terem. Tömör sorokban áll a fiatalság a felső csillárok alatt. »Csardas, csardas« — hangzik jobbról-balról. És felharsog a zene, s megkezdődik a táncz. — A csárdást tipegő követi; ezt négyes és a többi, gyors egymásután. Alig van szünet 4