Pápai Lapok. 12. évfolyam, 1885
1885-04-26
Megjelenne Mi ii d e u vasa r n a p. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkívüli szamok is adatnak ki. Bérmentclen leiulek, csak ismert keséktől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak -nssza. A lapnak szánt közlemények a l a p SZER K h i c a I a ! á h a (Ó - k o 11 é ff i u m é ;> ü ! c !) kitltie-aiők. . Előfizetési djjalt. Egy évre 6 frt. — Félévre j frt. Negyed évre i frt £0 krajezár. Egy szám ár a 15 kr. HIRDETÉSEK I hasábos petitsor térfogata után § kr, nyilttérben 25 krajczárral számítolnak. Bélyegdíj mindig külön fizetendő. Az- előfizetési dijak, s hirdetések a lap KI A DÓ hit a l a. I á b a (ref. főiskola nyomdája) küldendők. Pápa város hatóságának és több pápai, s pápa vidék i egy esüíeínék hivatalos közlönye. A. nem szapora faj. Századok óta — mondhatni — nem haladt előre a magyar faj, a számban mutatkozható szaporodás terén: ugyanazon viszonyok állanak fönn jelenleg is a nemzetségek megoszlását és számarányát illetőleg, amik régen voltak. A felvidéket a tótság lakja teljesen, egyes foltok jelzik csak a magj'arságot benne, mint megannyi sziget a szárazon; Erdély kétharmada most is oláh, a déli vidéket most is a szerb és horvát lakja, do most már jóformán egész tisztán, azt a kis magyarságot is elnyelve, a mi e század elején még ott volt — összesen csak a németségtől nyertünk egy-egy talpalatot 1867. óta a nyugati megyékben. Ellenben a vakondokként működő pánszlávizmus aláásta az oly egészen magyar megyéket is, mint Bihar. Békés, Borsod s ék gyanánt nyúlik bele a magyarság kebelébe. Az uralkodó faj, a magyarság átlag véve sem nem nyer, sem nem vészit. Okszerű következtetése ennek az volna, hogy fajunk nem eléggé szapora, mert lehetetlen az, hogy egy szapora-faj, uralkodó viszonyban állva a többivel szemben, ne jusson számbeli túlsúlyra is. Azt kellene hinnünk,|hogy Széchenyink is e véleményben volt, midőn azon hires mondását kockáztatta meg: oly kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni, hogy életben maradjon. Egyetlen faj van még széles e hazában, mely hasonlag nem mutat föl szaporodást, de apadást sem, s ez • az erdélyi szász. Ott nemzedókről-nemzedékre átöröklött és vakon átfogadott bölcselv gyanánt uralkodik a „két gyermek" gazdaság: egy pár ember, a férj és feleség maga helyett két utódot állit s azzal kötelességét leróvta az élet, a „nagy német haza" és a világ iránt. Nagyobb fénjaizést e téren nem enged meg magának, ép úgy, mint a franczia kereskedő, ki Girardin Emil, a nagy publicista szavai szerint csak akkor enged meg magának „egy gj T ermekkel több fényűzést" ha bevételei és üzlete megfelelőieg tetemesen emelkedtek. Nos, a magyar fajt ily bölcs előre látással sohase lehetett vádolni és számban még sem emelkedtünk századok óta. Osmerjük a régi nótát, amit e szemrehányásra ellenvetésül szoktak felhozni: a harezok, a belviszályok, a török, a tatár, a német, a Karaffákj stb. Nos, 1825 óta, az alkotmányos harezok megkezdődóse óta egy egész nemzedék nőtt fel 1848-ig; 1850 óta egy második napjainkig,'— nagyobb lett-e valamelyik a másiknál számban, vagy sem, midőn mind a két nemzedék a kül- és belbéke áldásai között sarj adózott? Másutt kell keresni a hibát, mert hisz ami á magyar fajt sújtotta, érte az a tótot, a horvátot, az oláhot, németet ép úgy, miért szaporodtak azok mégis úgy el, hogy a tót Amerikát özönli el, s nem marad meg a felvidék szük Kárpátbérczén belül, a horvát a déli megyéket belepi sürün, kifüstölve onnan a magyarságot, az oláh a régi magyar „szék"-ékbe befészkelődik és mint kézi munkás versenyez a magyarral, sőt a székelyt kivándorlásra kényszeríti. Micsoda erkölcsi vagy anyagi erő áll ezeknek rendelkezésére, hogy igy, csupa békés eszközzel harezra kehiek a magyar fajjal, s ez nem állhatván meg a létért folytatott küzdelemben, átengedi helyét amannak és maga másutt keres hazát? Kényes kérdés ez minden esetre, de a magyar társadalomnak le kell ezzel számolnia. Ismernünk kell végre az okokat s harczolni ellenült. Belső szükség gyanánt ismerte föl ezt mindenki, s ez általánosan érzett hiány egyesiti a magyar művelődési egyletek körül a haza minden hű fiát, legyen az bármely politikai nézetben, a jelenlegi kormány férfiait ép úgy mint Kossuth Lajost, ki csak nemrég is tüntetőleg lépett a kormány kezdeményezéséből alakitott erdélyi művelődési egyesület tagjai közé. Itt nincs különbség, itt csak egy a kérdés: akarja-e az illető a magyar faj diadalát a magyarság terjedését szivből-lélekből, vagy sem? Ha igen, sorakozzék a zászló alá, ha nem, nézze közönynyel, mint folyik a közdelem nélküle. Ez egyesületek feladata azonban ne csupán a szellemi színvonal emelése legyen, amint nem is akar lenni kizárólag. Ennek kell kifürkésznie azon okokat, melyek miatt a magyar faj tulajdon áldott anyaföldén nem képes diadalra jutni, melyek miatt inkább fogy, mint emelkedik. Ez egyesületnek kell harczolni a babonával, mely népünknek, fájdalom! ép oly nyavalyája, mint sok vidéken az iszákosság. verekedés, vagy gyújtogatás; ezeknek kötelessége felvilágositani a népet a felől, niity bűnös hanyagság részese akkor, midőn az „áldással", a sok gyermekkel oly kevéssé törődik, hogy egyiket a tehenek tapossák agyon, a másikat a ló rúgja nyomorékká, a harmadikat a disznó megeszi, a negyedik a kútba fullad, az ötödik a jegenyefa tetejéről fejtetőre bukik a leszedett madár fészekkel együtt, — s a sok gyerekből, mely ugyanannyi derék munkást adna egykor a hazának, egyetlen nyomorék marad meg, terhéül falujának és embertársainak. Lelkészek tanitók, orvosok ós körjegyzők, kik a néppel közvetlen érintkezésben állótok, ti vegyétek kezeitekbe a faji terjedés elő mozdításának ügyét s rázza le magáról a százados közönyt, végre a középosztály is ellenőrizze a dolgok menetét. Az ő kezében vannak az ehhez szükséges szellemi eszközök, tegye meg mindenki kötelességét, s két nemzedék lábnyoma sem fog elenyészni az idő homokjában, s a Kárpátoktól egész az Adriáig csakis magyar szó fog zengeni! A budapesti általános kiállítás. Kohamosan közéig a megnyitás határideje és a mily mértékben közeledik e nagy jelentőségű nap, ugyanoly mértékben domborodnak ki egyre tisztábban és plasztikusabban a nagy kiállítási mű végleges formái. A kiállítás 33 csoportjának berendezése e hó 8-ikán már megkezdődött és azóta tetemesen előrehaladt; éjt nappallá téve szakadatlanul folyik a munka, éjszakának idején a villamos lámpák fényénél. Eredményük láthatóan nyilatkozik a kiállítási terület általános physiognomiájának niegváltoztában. Az iparcsarnokban, a kiállítás e góczponíjában a szekrények és ládák zűrös chaosából immár rendszeres egész fejlődött ki; az ezernyi tömeg, a mely nem régiben még kusza rendetlenségben hevert, most összesorakozott és oly nagyszerű képpé vált, melynél impozánsabbat még képzelni is alig lehet. A szép arányú állványok és szekrények csoportok szerint sorakozvák és nemes ízlésre valló alakjokkal, előkelő és minden rikítót gondosan kerülő' díszítésükkel meglepő hatást gyakorolnak a szemlélőre. A nyugoti karzat butorfülkéit már nagyban rendezik; ízlés és színbőség, vakító fényűzéssel párosulva, jellegzik a bennük felállított magyar butor-készitményeket. A szövő és ruha-ipar osztályai is átmódosultak már végleges alakzatukba és gazdag tartalmukat előre is sejted az a roppant anyaghalmaz, mely ez osztályban a végelrendezésre vár. A többi csoportban is jól előrehaladt már az installáció munkája és nem kételkedünk benne, hogy az iparcsarnok a kiállítás megnyíltáig teljesen elrendezett állapotba lesz helyezve. A csarnok dekorativ díszítése is be vau immár fejezve. A hatalmas vasoszlopokon villamos órák függnek. A nyugati kapuzat ablakát gyönyörű üvegfestménynyel pótolták, mely hazánknak két géniusz állal tartott czimerét ábrázolja, a Szent István koronája e czimer fölött lebeg és dicsfény övedzi körül az egészet. A tágas mezőgazdasági csarnokban ezernyi üvegedény van már felállítva, melyekben hazánk mezőgazdasági terményei vannak nagy változatosságban bemutatva; nagy érdeklődést keltenek e csoportban a Schangai-ból érkezett küldemények, melyed TÁRCZA. EGY MIMÍK TÖRTÉNETE, Irta: Hugo Victor.*) Világra hozva öt, anyja kiszenvedett, A végzet szeszélye ily ádáz mint lehet? Egy anyát mért ol meg, gyermekét megtartva, Hogy majd mostoháknak legyen gyűlölt rabja! Atyja még ifjonti, más nőt vett uj évre., Egy éves a kisded s — pária szegényke! Bájos kis ártatlan, rosz óra szült téged! Ám egy jó aggastyán gyámja- s őrévé lett, Ez agg volt nagyatyja. Gyakran ilykép védnek Lenni kezdőt olyakj kik már nem is élnek. Az agg is a kicsinyt anyjaként dajkálta, Gyászolt jó lányáról más se maradt rája. Ha korunk már hajlott, jók se vagyunk másra, Mint hogy kiket üldöz nyomor, sors csapása, Hozzánk menekülnek bizalommal, hittel, S ezer kis gyermek-kéz csak hozzánk esd mind fel. Kell is hogy legyen itt, aki áldást hintsen, Ki a sötét égre enyhe fényt derítsen, Szivekből a részvét, hogy még ki ne haljon, Anyátlan kisdedhez a füves dombaljon Legelső kis kecskét ki oda vezesse, S folyton a szeretet igéit hirdesse; Ki az élet terhét eltűrni segítsen, Legyen agg vagy ifjú, •— mindegy. Ezért Isten, Ki szemfedőt térit szenvedő szemekre, Az anyát elvéve, mást adott helyette, Telet a láng iránt fogékonynyá téve, Nöi szivet adott az agg déd keblébe. *) Hugó Victor 83-ik siülele's napját ünnepli most 1 égést müveit világ; Europa mindefu részéből érkeznek az ősz bárdhoz a lelkes ovációk hangjai. Ez alkalomból lapunk is, a nagy költő legcsodáltabb művéből a „Századok legendája 11 utolsó (IV-ik) kötetéből közli a megható szépségű elbeszélést, fórmahű fordításban, a „Petit Paul 1 ' cimüt. Legyen ez a roi hódolalunk, melylyel a nagy szc. llemnek áldozunk. Szerk. Palika kis éltét úgy kezdé, mint árva, Nagy szeme bámulva nézett a világba; Ártatlan gyermekkor hangjain gyúgyögve örült az égboltnak, mely kékell fölötte; Angyal volt, az élet aranyos korából; Nagyatyja bámulta: mily édes, mint bájol, Mint a nyár reggele, a mint a nap fölkelt, — Óh miként imádta ez alkony e reggelt! Az agg a gyermeket házába vezette, Hol fák közt tág rónán elláthatott messze, Mily messze egy gyermek szeme s vágya érhet; Zöld nyári mezőkben pompáztak a rétek, Fölöttük az erdők s vizek lehe lenge; S a ház tág kertjében illatot lehellve A sok dús virágágy Palikát becézte, — A virág nem képes aljas irigységre! Itt szórta virágit alma s barack fája, • Szamóca cserjéje az utat elzárta, Hajló füz borult rá fénylő viz-tükörre, Mintha a habok közt nympha-had fürodne; Kis fészkek mélyéből, hymnuszt zengve lágyan Csevegett a madár, hála szólt dalában, Moha közt a csermely, lóm közt a szél zsonga, Rajtuk egymást űzte árny s fény váltakozva, Sugáros azúr-ég -vidám összhangjától Ujjongy nyár díszében a fold közel s távol; Pali angyal volt az éden közepette, S megszokta e magányt, hol minden szerette. Ily kert, mondd, nem bájos? Benn egy agg s [egy kisded, Az ég nagy költője, az Isten, tekintsed Bármi müvét, igy tesz, ily művészin társít. Emelve egymásnak eltérő vonásit, — Gyermekét a rózsák, az aggét a gyerek, A rózsák pajtása, — az agg meg a keret E képen; — zöld páston csupasz gyermek repdes April illatában! Virgil, ez mi kedves! Oly bájos, oly gyönge, aggódni kell érte, Szegény édes gyermek, hogy az őszt megérje, Mérges szél lehelt rá születése percén, Ügy lehet az úrba jó szülőjéhez mén! Szoptatni kell, — e tiszt vár egy hü kecskére, Egy tarka gida lesz Pali tejtestvérc, S mert a gida szökdeli, az ember mért mászszék? Pali járni akar. S a jó agg szól: »Varsz még . .? Nem? Na' jó hát járjunk? . . . .« — Hogy ing a piciny láb, Egy bútor — Charybdis, egy kö-Scylla, mind gát, Melyet mig kikerül, a kis láb s térd reszket, Ám az imbolygás közt erőt nyer s nem vesztett, Mint az ág, bár hajlong, azért nő, s nem vész ki . .. Egy év — már dacos kor; egy szó: nőni — s [győzni! Pali egyet lépve, most próbál uj léptet! (Ép igy tesz, nézzétek anyák a tiétek!) Mily vidám kép! Egy agg egy cseesemöt kísér: » — Bátran lépj! Most magad! úgy la Pali nem 1 [is fél, Újra lép, most imbolyg, megáll, megint bátran Útnak indul, lépked; nagyatyja nyomában Aggkortól remegő kézzel istápolja A kicsiny imbolygót, maga is támolygva; S egy hibás lépésen kacag mind a kettő. Óh, ki festhetné ezt! mint egy dalra keltő Napsugaras erdőt, vagy egy csillag fényét, Ki érti egy gyermek csengő nevetését? Az égi szeretet ártatlan fönsége, S öntudatlan báj, mely nem lopózik félve, Nyilt homlok, a melyen tiszta dics sugárzik, Tudatlanság, mely már mindent sejtni látszik, Együtt van a gyermek kaczajában mind itt, S az Úr látható lesz és az ég megnyílik. Az agg, tisztes alak, bibliai szinte, Kire a Hóreben társaul tekintne Maga Mózes is tán, — most nem volt egyéb ö, Mint egy jó nagyapa, unokáját féltő; Ellen njem állhatván a gyermeki bájnak, Teszi mit a kisded szeszélyi kivannak; S boldog e kis agynak fejlésit ellesve. Pali is [mindennap uj dolgokat kezde, És a kis gondolat hangokba tör már ki, jnal ^zámunlclioz egy fél ív melleidet van esatolva. Aztán emelkedve szavakba mer vágni, Majd megakad egy szón, mit hogy nem tud, átall, S eszmék, szavak helyett egy dalba csap által. Pali is igy fűzött egy hangot a másra, Csodás dalsorokat halkan dudorászva, Cseveg, csicserg folyton, szünete nincs nappal, S a vén ház csodálja édes áhítattal; Ahol hallak, mindütt mosoly kelt és béke, Mintha dala jel voln' egy-egy ünnepélyre, S róla susogtak a kertben a fák lombok, S Palika boldog volt, kedves és oly boldog! A házat a nyüjtott tiszta gyönyör árán Palika uralta; nagyatyja mint bárány Ugy fogad szót neki: »Varj atyus!« — vár szépen »Vagy, nem: jöjj!« — s az agg jön. A tavasz [a télen Igy uralkodik az ifjú kor jogcimán, S ily égi összhangban élt igy együtt szintén A zsarnok unoka s elnyomott nagyatyja, Mint ha a január a májust ringatja! Mig ezer fészekből árad a madárdal. Az ártatlan két lény boldogan ott járdái, Egyik gyermek nyolezvan, a más meg két éves, Mitr az már elfelejt, ez már tudni képes. S a gyermek lelkének nincs éje, homálya, Gondolkozik; — az agg oktatgatja rája, Nagyatyját meg hinni tanítja a kisded, S egymástól tanulják csodálni az Istent. Mindent együtt tesznek, együtt alva, játszva, Óh, mennyi szeretet egy oly pici házba! Egy szobába laktak, ki is együtt járva, S mily égi alkalom új kedves órákra. Az első betű, mint volt az első lépés! S nagyapa nem győzi, eléggé gyöngén és Kényeztető néven hivni a kis lelket, Mondván: »Óh te édes, te aranyos gyermek!« S mily gyöngéd párbeszéd, mily bizalmas szavak! Mesében csevegnek igy a kék madarak: — "Vigyázz kicsim: az viz . . . . Ne siess a [parton . . . Ej, ládd, lucskos lettél . , ,0 «Atyus nem akarjam.»
