Pápai Lapok. 12. évfolyam, 1885

1885-01-04

fegyveres polgárság mind két osztálybeli tiszt* jelt, a polgárok akármelyikét, az írnokokat, törvénygyakorlókat, iskolatanitókat és izraelitákat minden különbség nélkül tagjaiul fölvette. Vendégül, még pedig hosszabb időre is, akárkit szívesen fogadott, söt tanulóknak az egész iskolai tanévre a bejárást ingyen megengedte. Mind e mellett azonban, hogy ily szaoadelvüleg nyitott tért mindenkinek a beléphetésre, de a fölvételnél óvakodott a kétesb jellemek befogadásától, söt a maga, már bevett tagjainak erkölcse és becsületérzete fölött is szigorúan őrködött. Egyik tagját — még pedig herczeget — mivel magaviselete a műveltség szabályaival ellenkezésbe jött, küldöttség által keményen megdorgáltatta, ki nem sokára azután városunkat el is hagyta. Egy másikat — mert hir nélkül könyvet vitt el a teremből, több időre; egy 3-dikat, 4-diket, 5-diker, mert bűntényt váddal illettettek — örökre kizárt -tagjai sorából. így törekedett már első éveiben azon feladatnak megfelelni, hogy ne csak élvezetadó, hanem becsületdolgában is kifogástalanul müveit testület legyen. A mi a műveltség szerzési eszközöket illeti, azok a haza akkori állapotából lőnek merítve. Mert hiában, a társadalom nem szakaszthatja el magát egészen az államtól. Nem szakaszthatta el magát különösen a 25. és 30-as évek feltűnte után, a mikor nemzetünk egy hosszas álomból fölébredve, sebesen szökkent föl a koreszmék felkarolására. Az áramlattól elzárkózni lehetetlen volt. Bele kelle abba sodortatni, akármely kicsiny, akármily elzárt társadalmi körnek is. Casinónk felfogta ez áramlatot. Reformvágyak, szabadelvüség, hazafiság, nemzetiség honosodtak meg falai között, s mindennek, mi honi jólétre vezethetett, szivesen nyújtott támkarokat. Innen lön, hogy a szépen neki indult magyar irodalomnak majd minden termékeit megszerezte. A szabadelvű hírlapokat még maga megerőltetésével is (mert csak Kossuth magyar és Stuller erdélyi országgyűlési irott tudósításai 200 ezüst forintba kerültek) járatta, ellenben a reformellenes lapokat magából száműzte, mint ezt tette 1837-ben Orosz József Pozsonyban kiadott Hírnökével, melyet mivel, mint a szerkesztőnek megírták, mindennel, a mi honi és reform, silány elménczkedéseket és gúnyt űz, kebeléből kitiltott s e határozatot a jelenkor-bari országszerte kihirdettette. Nincs szebb, tiszt, tagtársaim I mint az ébredő kor. A pirkadó hajnalnál, a kelő nap első sugarainál, mint az egyiptomi Memnon-szobor, félig siró örömhangokra fakad az áthatott kebel. így volt Casinónk. Mikor a két postanapon (mert akkor egy héten még csak kétszer járt posta Pápára) Kossuth tudósításai megérkeztek, s midőn ezek,— a türelmetlen tömeg a kézről kézre való olvasást nem várhatván,— közönségesen felolvastattak: fürgén ugráltunk fel székekre, padokra, asztalokra, billiárdokra, s hallva a nemzet tán még ma is legnagyobb szónokainak beszédeit, mindenikünk egy-egy Demosthenesként vitatta a honi tárgyakat, s várta reménytől dagadó kebellel egy jobb jövőnek eljövendését. — Édes emlékezet ez azoknak, kiknek a végzet megengedte, hogy még ma is visszaemlékezhessenek ! Ily szellem vezette Casinónkat minden másnak, akármi kis momentumú volt is, de a haza. a város, vagy egyes körök emeltyűéül szolgált, pártolásában. Az akkor keletkezett nemzeti intézeteket, társaságokat, egyleteket segitö szárnyai alá vette. Az akkor épült pesti nemzeti színházra szép Összeget gyűjtött, mely később majd 300 forintra emelkedett. A pesti vakok intézetét nevezetes segélylyel támogatta. A nemzeti múzeum képcsarnokára alakult egyletnek, a kisdedovodákat Magyarországon terjesztő egyletnek, a gazdasági egyletnek (1S44), az országos iparegyletnek pártoló részvényese lett. A pesti és bécsi mükiállitási társaságnak (1841), az Almanach-társaságnak, a pesti testgyakorló intézetnek , Kliegl könyvnyomtató , betűszedő és betüosztó gépének (1840), Hunyadi Mátyás és Kölcsey emlékszobrának részére több évre szóló részvényeket irt alá és vásárolt. A csupán honi ipartermékek használatára alakult országos védegyletbetii részvétre tagjai közt aláírást nyitott, annak tagjai gyűlésére termeit megnyitotta, hirdetményeit kifüggesztette, szóval annak tagjai közti terjedését erélyesen előmozdította. Kiváló figyelmet fordított a szépmüvészeteknek, különösen a zenének pártolására. Gróf Széchenyi Istvánnak, az ébredő szellem megteremtőjének nagy olajfestésü arczképét, mi mai napig Casinonkban függ, megszerezte (1835, 1836) s e mellett Deáknak, Kossuthnak, József nádornak, Batthiányinak, Lisztnek, Schodelnének, szóval mind azoknak, a kik akkor honunk akármily irányban emelkedésének tényezői voltak, arczképeivel feldiszité falait. Linczer vagy Sárközy városunkbani zenetársulatának segélyezésére évenkint 100 frtot adományozott, söt több tagjai az öreg tehetséges fiait Ferenczet és Imrét hangjegyekre megtaníttatván, szerény előmozdítói lettek azon hírnévnek, melyet később a felnőtt Sárközy fiuk kitűnő játékuk — és társulatukkal mind Pesten a szinte casinónkbeli Frank vagy Szabadi Ignácz vezetése alatt állt komlókertben, mind külföldöni utazásukban a magyar zenének szereztek. Az 1842-ben alakult városi hangász vagy zeneegyletnek pártoló részvényes tagja lett, még pedig azon kikötéssel, hogy amaz egylet zeneiskolájába izraelita gyermekek is fölvetessenek. Hangversenyeket folyvást rendezett, melyekben föllépett zenenövendékek felbátoritásával, a műkedvelők összekeresésével, a zeneélvezetre gyakoribb alkalom nyújtással a zene iránti érdelödést nem kevéssé mozdította elő. Az ide meghívott vidéki zenészeket, és itt megfordult zeneszerzőket, mind termeiben barátsággal fogadta, mind tagjai előzékenységével a casino iránt lekötelezte. Tanúbizonyságul szolgálhat erre, hogy Massak Hugó Don Miguelezred karmestere, és Rózsavölgyi Mark magyar zeneszerző, kik nálunk mindé. -eb. szivesen fogadtattak, amaz ugyan „ Ugodi emlék"- czimü keringöjét, emez pedig „Jráj>ai nóták" czimü magyar darabjait hangjegyekre áttéve és kinyomatva casinónknak ajánlották, melyeket ez zenészeivel betanittatván, nem egy kellemes estét csinált magának. Fekete Gábor 36 tagu színtársulatát havonként 500 forinttal biztosította söt a Casino által szedett jövedelemből megmaradt fölösleget is neki ajándékozta. Később ugyan ezt tette Szákfi és Komáromi társaságával. Városunk és Casinonk utczai világítását elő-* mozdítandó egy lámpát állíttatott, s az ennek évi ellátásához megkívántató tökét 500 pfra szaporította. A vendéglösi bútorok már kopottakká levén, helyettük 10 forintos, évenként kihúzandó és visszafizetendő részvények kibocsátásával egészen uj bútorokat ••- de már mint maga sajátjait — szerzett, s hogy a nemzetiség itt is.szerepeljen, azok egy részét három színnel és nemzeti kelmékből készíttette. A társadalmi kör minden irányú mozzanatainak ily buzgó felkarolásából folyt, hogy egyletünk 1846-ban könyvekből mintegy 600 kötetnek, hírlapok, — és folyó iratokból mintegy 500 csomónak, bútorok — és apróbb készletekből mintegy 100 darabnak, pénzből 500 frt lámpatőkének és 300 forintnál nagyobb tartaléktökének volt birtokában. így folyt le az első 1 V

2 évtized, — Casinónk életének első stádiuma. (Folyt, köv.) Az év utolsó estéjén. — Ternyei ilathild. — Iámét egy év, mely lepergett az örökkévalóság tengerébe. Mily rövid a boldog, embernek és mily hosszú a szenvedőnek és a boldogtalannak ! Mily rövid az egész emberi élet, még a leghosszantartóbb is, mely csak egyes kiváltságosaknak engedtetik meg megérni, jutalmul vagy büntetésül?! .... Ki tudná megmondani ?.'.... En büntetésnek tartom Élni, élni, elveszíteni apránként ifjúságot, életerőt, szellemi rugékonyságot, kedélyjink legszebb virágait, küzdeni, fáradni, szenvedni, harczolni, tűrni, lemondani, ürülni egy keveset és tűrni sokat, százszor megtörni, földig sújtva lenni, búban, bánatban elmerülve, ismét felemelkedni és vonszolni tovább és tovább ... Sok édes ajkat meghűlni, imádott szempárt örökre lecsukódni látni, és estik élni. élni és haladni tovább, egyedül, magára hagyottan. Es ha marad egy kis virág a kinos utón, egy napsugár fénye a levegőben, egy fiatal ara, egy kicsike meleg kéz, mely a vén száraz kézbe kapaszkodik és bizalmasan tekint fel reá, — multunkat, emlékeinket, azt a világot, melyben gondolatkörünk mozog, mesének hallgatja, nyelvünket nem érti, — akik velünk éltek, velünk éreztek, gondolkoztak, elmaradoztak mind! S váljon érdemes-e ? Érdemes-e ez a sok harcz, küzdés, szenvedés? Es ha vége van, mi jó' ? Találkozunk-e még? Látlak-e még? és ó'ket látom-e ? Mily mélységes reflexiók ezek és én mily könynyelmücn vetem fel u kérdést. Hová lesz a fény ? az elhangzott hang ? az illat? hová a lélek ? Oh ha azt tudnám ! Oh ha azt tudnám, hogy találkozunk még,— soha se sirnék többet; — oh ha azt tudnám, hogy elmúlunk mint a fény, a hang. az illat, hogy pihenünk, alszunk véguélküli, álomtalan álmot, hogy elporladunk, semmivé leszünk, — nagyon sietnék élni. Csak azt nc, hogy més: „ott" is folytassunk valamit ebből az életbői, hogy tovább álmodjuk szenvedélyeinket, harczainkat, bánatot, örömöt, gyűlölséget, szeretetet, aggályt, gondot, bút, ne, — ne! Hoery az apa gyermeke zokogását, hallja, az anyu szenvedni, eltiportatni lássa, a testvér lássa testvére égő könnyeit és boldogtalanságát, — ne, — ne! Egyedül vagyok, csend és nyugalom mindenfelé, kályhámban is hamvadóban már a tüz, és én álmodom. Álmodom édes arczokról, kedves csevegésről, melynek felét alig érteni meg, és közbe gerlicze kaczagás teszi még érthetetlenebbé. A .Jézuska meghozta szivem kis kedvenezcinek ajándékait, és volt üröm, ujjongás, imádkozás és olyan bámulat, csodálat és szívből érzett hála a bőkezű jó Jézuska iránt. Mit hoz nekik az uj év? Marig rossz idők járnak és a szegény leánykák szörnyű olcsó és felesleges valamiknek tarlatunk, hát mire ők felnőnek, mi lesz ? Vajry felnőnek- ? e szép fürdőhelynek. A nagy hőség elöl a ki tehette, szivesen menekült a Balaton csábos hullámaiba, hol az esti parti séták alkalmával, midőn a nap utolsó sugarait lövellé, mindenki a tó langyos husitö levegőjét szivta. Leona is feltűnt. Mindenki érdeklődött a szép nő iránt, ki oly büszke magatartással sétált férje karján, kit jó ideig atyának hittek, de hát csakhamar megtudák a kíváncsiak, hogy Leona Nógrády neje. Egy-nap délután a kis park padján üldögéltek, midőn zongora kiséret mellett érczes férfi hang hallatszott egyik ablakból, mely e népdalt Szomorú fűz hervadt lombja, Ráborul a sírhalomra. Jó lesz majd ott lent pihenni, Oda lent már nem fáj semmi, Nem fáj semmi. Szomorúan zúg búg a szél, Csend és nyugalomról beszél. Kis madárka zeng az ágon, Temetőben sírba vágyom, Sírba vágyom. mély érzéssel éneklé. Leona érdekkel hallgatá a dalt, mely annyira szive mélyébe hatott, hogy könnyeit nem birá vissza fojtani, Nógrády pedig felugrott és sietve távozntt. Leona nem tudá mire vélni, de pár perez múlva látja öt vissza jőni sugárzó arczczal, fiatal ember kíséretében. — Leonám nézd, megismertem hangját Aladár öcsémnek, kíröl neked annyit beszéltem. A nő zavartan állt fel, kezét nyujtá uj rokonának, mit ez, hidegen csókolt meg. — De hát mikor jöttél ide ? miért nem irtál, kérdé Nógrády Aladárt, ki láthatólag feszélyezve érzé magát, e nem várt találkozássál. Evek óta külföldön tartózkodott, s nagybátyjától, ki gyermekkora óta különösen szerette, úgy vált el, mint ki örQfcös? Jeeqd. An^l jn^ájpb meglepc azon levél, melyben Nógrády nösülését tudatta vele. Noha ő nem a vagyont sajnálá, mégis idegenkedéssel vevé ez újságot, s bizonyos ellen- j szenvet érzett azon nö iránt, ki bizonyára báty- j jához gazdagságáért ment nőül e nagy korkü- [ lönbség mellett. Azért jöttét nem is tudata, söt ; fel sem keresé őket, hanem szintén e fürdő- l helyre sietett. Most szemtől szembe lévén Leo- * nával, csudálkozott maga felett, hogy előítéletes ; érzelmei egészen elhagyták. — Szép magas nyu- \ Iánk férfi volt, borotvált arcú, csinos barna ba- <• jusz és kék szemekkel vagy 36 éves, igen fi- ] gyelmes, müveit, és általán kedvelt egyéniség. Fiatal nénje iránt, kinek életét nagybáty- • jától részletesen megtudá — csakis tiszteletet I és rokonszenvet érzett. Ezután velők volt, együtt tevék sétáikat, j hol egy virágcsokorral kedveskedett neki, vagy i szép tájra figyelmezteté, egy egy érdekes köl- . teményt olvasott fel — vagy zongorázott, s va- 1 lahányszor énekeié — »Szomoru füz hervadt j lombját,* — Leona könnyezett, könnyezett, ki i tudja miért? Hetek • multak és ö egészen átváltozott,? gyenge rózsák nyíltak arczán, a téli jeges ké- J reg egész valóján lassankint felolvadt. — Ala- [ dár szinte felejté, hogy ö nénje, — számolta a j perczeket, midőn vele lehetett, felismerte minden nemes és szép iránti hajlamát, boldog volt, ha örömöt szerezhetett neki. És Leona? Oh ö érzé, mennyit köszönhet Aladárnak, nélküle napjai egyhangúan multak volna és igy — hacsak kis időre távozott töle — alig várta visszatértét, szive ekkor megremegett, s ö nem tudá miért, oly boldognak érzé magát. Egy délután Leona egyedül állt nyitott ab- i lakánál elmerengve a Balaton csillogó habjain, i észre sem véve, hogy Aladár belépett, ösztönszerűleg visszatekint és élénk pír boritja el arczát. — Ón az Aladár, mondja félénken. — Megengedi Leona, hogy kissé itt időzzem ? Felelni akart, de ftem birt mély megindulás vett erőt rajta, két kezét arczára szoritá, szive feldobogott. — Leona, Leona! az Istenre kérem feleljen, mert különben távozásra késztet, még pedig ugy, hogy többé vissza se térjek! — Igen, igen, menjen ez lesz a legjobb. — Jó én megyek, de minek előtt örökre elválnánk, tudja meg, hogy mennyire szeretem, imádom, kész volnék meghalni, hogy boldogan lássam, s ha valaha ez életben egy jó barátra lesz szüksége, gondoljon rám, ki nőt soha még igy nem szeretett, mint én kegyedet. — Az égre hallgasson, nagybátyja az én férjem, és én — és én az öcscsét szeretem. — Ah ön is szeret, Leona, sejtettem, éreztem, pokoli küzdelem volt szivemben, és ép ezt tudva válnunk kell. — Jobb lesz reánk nézve, feleli holt haloványan Leona, kinek szive érzelmei, mint ár csaptak és zsarnokoskodtak felette. Aladár kezét csókjaival halmozá, mit ö némán türt, s kéré, hogy ne feledje el öt, ki oly boldogtalan, szerencsétlen. — Boldognak lenni, az az én sorsom könyvében úgy sem volt megírva, azért sorsunk közös, Isten önnel, szivem megtört. Aladár letántorodott, o az elszánt férfi, ki eddig nem ismeré, mi a könny, szobájába zárkózott és zokogott, Leona arczképét csókolva. Nagybátyját tudósitá levél folytán, hogy holnap elhagyja őket, mit ez sajnálattal vett. (Vége köv.) Dundi mesél akar; ő már eleget csacsogott, dalolt, kaczagott, mesélt, most a néni meséljen. Jer kedves; minden vonásod édes és fájó emlék nekem, bimbózó szépséged, gyermeki lényed, okos feesegésed olyan öröm, melyen zokogni tudnék. Az a formái* kis homlok apáé, aa a lelkes tekintet; — a szép diószin szemek anyától valók, az üde arcocska gödröcskéit a gráciák ajándékozták, ilyen nagyon puha, finom, selyem buja nagyapának volt. Kicsi kis Bambi ölembe gyere; —a Maimaison rózsa piczi bimbójához hasonlít; elefántcsont fehérségű bőién átlátszanak a kék erek és arcocskáját a thea rózsa gyöngéd lehe borítja, minden vonása piros cseresznyeszácskájatól nagy ragyogó kék szeméig anyjára hasonlít, a gyönyörű, világos, selymes aranyszőke haj is, mely ugy környezi fejecskéjét, mint a seraphok glóriája. Halljátok mesémet. Volt egyszer egy kis ibolya. Nem volt egyedül, szép helyen, egész ibolya-család között virult. Örült a tavasznak, a napfénynek és kék szemével hálásan nézett az égre fel, ahonnét a nap küldé aranyos sugarait, melyek őt is életre kelték. Kedve is volt még; éppen csakhogy kidughatta fejecskéjét a világba a tavalyi harmat közül és föléje eró'sebb, nagyobb ibolyák adtak védelmet os árnyat. Egyszer a ki.s ibolya aludt, olyan mélységes öntudatlan álmot, minő a gyermekek élete, még ha ébren vannak is. Az alatt vihar zúgott el felette, és mire felébredt és magához tért, égető nap perzselte őt és mégis reszketett és fázott is, mert levélkéi egészen lucskosak voltak a záportól. A nagy, erős ibolyák, az ő védői, a melyek feltárták eddig a záport és perzselő napot, — hiányoztak mellőle. Azok áldozatul estek a viharnak. Nagyon fájdalmas volt ez és nagyon nehéz. Szegény kis ibolya szeretett volna meghalni ö is, — lehajtá fejecskéjét és zokogott és búsult és egész szenvedélyeden átengedte magát bánatának, ekkor veszi észre, hogy a másik kis,ibolya és az ő nálánál még kisebb és gyengébb ibolya bimbócskák ép ugy oltalom nélkül maradtak mint ő, és erre a gondolatra kis szive véghetetlen részvéttel telt el, mely megvigasztalta és felemelte őt. Nem, monda, nem akarok már meghalni; engem is megsiratnának és én soha se akarok szomorúságot okozni senkinek, — most majd én fogom fel a záport és a forró napot, és hogy abba elveszek, az lehet. Kiterjegette elázott levélkéit, megtörülte könynyázott arcocskáját egy szomszéd fűszálhoz, és próbált erős lenni, és virulni és mosolyogni is. És jöttek zománcos ruhájú zümmögő bogárkák és bókoltak neki, mily jó vagy, mily okos és szeretni való! fogadj el barátodnak! Nem lehet, monda a kis ibolya, — köszönöm jó akaratodat, de nekem gondjaim vannak! Es jöttek himes szárnyú lepkék és körülrepkedték, leszálltak hozzá és még édesebben és csábítóbban sugdoztdk neki. Szép vagy! szerellek, légy enyém! Nem lehet! monda ismét; kötelesség maradt rám, nagyok a gondjaim, nem szabad önzőnek leitnem. De a lepke csak csevegett: megosztom veled! Védőd, oltalmad, segítséged leszek, gondod az enyém is lőn, oh légy enyém! És jött a nyár. Csalán burjánzott fel az ibolya körül, elnyomta őt, igaz, hogy nem érte a zápor ugy, de az édes napsugár sem; és ha a gononosz csalán rosz kedvében volt, de egyáltalán a csalánfajtáknak a rosszaság már természetűk, — nagyokat csípett szomszédján. A kis ibolya türt, szenvedett, hallgatott, egész erejéből és teljes tehetségéből s?,étterje8ztgette leveleit, hogy a kisebb ibolyát ne érje legalább a csalánc«ipés, — elszenvedem én, — gondola. Még mindig nyár volt, ő még mindig virult és még járkáltak a fényes hátú bogarak és meglátogatták szorgalmas méhek és dará/.sok és beszéltek hozzá, nem érdemled sorsodat. Jobbra vagy méltó, kezdj más életet! Nem lehet! ismétlé az ibolya és letekintett. Ismét és még mindig voltak mellette, alatta és tövénél kisebb, ifjabb, gyengébb és alig bimbózó ibolyácskák és most már ő volt a legnagyobb és legerősebb, ő rá néztek azok mind. Nem lehet.' Suttogá szomorúan, a szive boldogan és nyugodtan dobogott mégis; én már sokat szenvedtem, elszenvedem azt is ami még jöhet, tudjátok, hogy én nem akarok soha senkinek szomorúságot szerezni! Múlóban volt a nyár, már hullongtak a falevelek és finom fehér szálak szálltak a légben. Az ibolya még élt, de már fáradt és bádgyadt volt, színe halvány és szirmai csukódóban. O is érezte az oszt, elmerengett a messze távolba, az alkonyuló ég rózsás pírján és édes-szomorúan mosolygott, mint mindig. A kicsiny ibolyák megnőttek, felvirultak és édes illattal áraszták el a léget. Most már őket látogatták a bogarak és lepkék. Oly szépek is voltak! oly harmatos üdék, gyöngéd szirmuak, az ifjúság bája és költőieu érdekes vonzó vaiázszsal birok. Oh jó anyácska! most. már mi foguuk tégedet oltalmazni, te most már csak pihenj es légy boldog! csevegtek kedvesen a mi ibolyánknak. Már késő a boldogságra! Már nem lehet! Most már én meghalok, szólt csendcsen, lehajtá szirmait ch illata elszállt. Váljon cl-c még az az illat, az ibolya lelke valahol a mindenségben ? szeret, remél, tür, küzd-e még, vagy csak szeret és remél, hogy kedvesei boldogok ! Ez az ő áldozata nem volt hiába. Ugy-e kis Dundi nem érted a mesémet! Majd talán egyszer megérted; marig igér a kedélyed valamit abból, amit az én mesém ibolyája teljesített, és piczi Bambi oly jó, oly szelid és gyöngéd és ugy tekint nénjecskéjére fel, ő neki védelem kell. Jó éjt takaros kicsiny babák! Boldog, boldog uj évet! Dunáninnenröl. Balassa-Gyarmath 1885. január. Igazi magyar szokás, hogy vidéki lapjainkban hamarább talál az olvasó Chochinchinából is levelet, mint saját földünk egyik, ,misik !