Pápai Lapok. 10. évfolyam, 1883

1883-02-11

X. évfolyam 6. szám. Pápa, 1883. február II. jYlegJ elenllc mi i n (I e n vasa r ii a p. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkívüli szamok is adatnaK ki. Szerkesztőség és kiadó hivatal főiskola u t c z • • 215. szám. Bérmentetlen levelek, csak is.nert kezektől fogadtatnak el. Laptulajdonos szerkesztő: űr. FEMYVESSY FERENC I Előfizetési díjak: Egy évre 6 frt. — Félévre 3 frt Negyed évre 1 frt 50 kr aj ez ár: Egy szám ára 15 kr. Hird et esek 1 hasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyílttérijén 25 krral száinítaínak. Bélyeg-díj mindig-külön fizetendő'. Felelős szerkesztő : HORVÁTH LAJOS. Pápa város hatóságának és több pápai s pápavidéki egyesületnek hivatalos közlönye. Telepítsünk. Száz esztendővel ezelőtt Bukovinába kiszakadt lest véreink csak az imént járlak — mint ők nevezlek — az „örökös hazában," hogy helyet keressenek magoknak, a hová vissza települhessenek. Az örökös haza'

4 nagy üdvriadallal fogadta a vissza kivánkozókat. Különösen bankelekben nem volt hiánv. s a hány helyen csak jámbor atyánkfiai megfordullak, mindenütt volt lakoma számos résztvevővel, még számosabb tonszUal, s kétségtelenül emelkedett hangulattal. Nagyon erős hitlel azt is elhihetni, hogy nemcsak a lakomák sikerültek, hanem a visszatelepítés is sikerülni fog. Legalább Budapesten azt beszélik, hogy a kormánvnak tervei vannak a csángókkal. Nevezetesen, hogy az Al-Duna mentén, a hol n kincstárnak terjedelmes biliokai vannak, s a hol ez ideig csupa nem magyar népség lakik s ott is csak szórványosan, jelöl kí helyet a számukra, s a telepítéseket hasonló módon folyhatva, a végekig kitolja a magyar nemzetiséget, s alkot új halár örökéi, a kik nem ellenségei, hanem hnrczosai lesznek a magyar nemzeti eszmének. Szép lesz, ha meg lesz, s dicsérelére fog válni a kormánynak. Hanem ezzel még a telepítések kérdése, mely nem csupán polilikai, hanem legalább is ugyanoly fokig gazdasági kérdés is, koránlsincs megoldva. Magyarország lakossága egyes vidékeken a területhez s a talaj termő erejéhez képest nagyon gyér. A Tisza menlén, a Tisza és Duna közében gyakran 5—6 mértföldnyire van egyik község a másiktól, közben óriás terjedelmű allodialis földek, még pedig nem csupa kincstári birtokok, hanem magán földesurak uradalmai is. Régi panasz már az, hogy ezeket a rengeteg földeket nem lehel kellőleg kihasználni, mert hiányzik az elegendő munka erő. Hogy lehet ezen segíteni ? Azzal, hogy a felföld nyaranként rajokat bocsál ki, csak az aratási munka van valamennyire megkönnyítve. A kevésbé jól fizetett földmunkára ma is alig akad ember, s különösen a mezei ipar üzése majdnem lehetetlen, munkás kéz hiánya miatt. Nincs hát egyéb hátra, minthogy a vak önzés helyei adjon a józan számításnak, s a kincstár, nem különben az illető gazdag urak, sőt helyenként községek is, rágondoljanak arra, a mire régen gondolniuk kellett volna : a telepítésre. A dominium valamely alkalmatos helyén ki kell hasítani egy lerUlclet községnek, s azt felosztani házhelyekre. Többen tellek ezt eddig is, de kevés sikerrel, meri a települőtől a házhely birtokba vételekor azonnal nagyobb summa pénz lefizetését követellek. Ilyen módon persze hogy kevés ember vállalkozóit az új község lakosául. Másként járt el Mária Theresin, mikor a török hódoltság elmultával a Bánátot belelepitelle. Akkor a bevándorló thuringiai és elzászi németeknek nem csak hogy fizelniök nem kellett, hanem még ők kaptak épitő fát, vetőmagot, igás jószágot és gazdasági szerszámokat. Ma ilyen áldozatot sem a kincstártól, annál kevésbé magánosoktól nem követelhetünk. Minthogy azonban a települök a munkabért leszállítják, s ezen felül egy község közelléte a földbirtok ériékét emeli, s e szerint a telepítés sikerülése a domínium tulajdonos gazdasági érdekeit mozdítja elő : azt mind a kincstártól, mind a földbirtokosoktól ellehelne várni, h°gy a jövendő haszon fejében némi befektetéseket tesznek. Ilyen befektetés, a melyre szükség van: a házhelyekre való lerület ingyen átengedése. A házhelyre, a lelepülö szerezhet annyi olcsó kölcsönt, a mennyivel a legszükségesebb gazdasági eszközöket, a vetőmagot beszerezheti, s bízvást magára vállaihalja, azt a kötelességei, hogy telepit— vényi földje vételárát, mindenesetre apró s méltányos részletekben törleszteni fogja. flogy ily föltélelek mellett a telepilések sikerrel lesznek kérésziül vihetők, az nem jöhet kétségbe. Hiszen annyi ember van a csángókon kiviil is. a ki visszakívánkozik ide ebbe az ,,örökös hazába"", mely nem a régi tejjel s mézzel folyó ország ugyan, hanem mégis csak Magyarország. Mikor a csángók küldöttsége fenn járt Budapesten, egyikükkel beszédbe eredtem. Elmondtam neki, hogy nem olyan jó világ van itt mi felénk sem, a hogy ők képzelik ; sok az adó. kevés a termés, hej nehéz nekünk is az élet: ,.Nem ís az bánt minket, uram, — volt az egyszerű ember válasza, — hogy tán dolgozni nem szeretnénk, de visszakívánjuk a magyar szót. meg a magyar igazságot." És hány ember van a bukovinai csángókon kiviil, a ki úgy érez, "úgy gondolkodik mint az én emberem. Oláhországban, Moldvában ezrével van a magyar, még pedig a nagyobb része sokkal siralmasabb viszonyok közt, sem hogy a hazái végkép elfeledte volna. A székely földről évről évre nő a kivándorlás, akkor, mikor az ország logTA RH A. Ehilta dalaiból. 1. Búcsúzunk a kis kertben. A lomb Búsan hull, őszi szél zokog, De a kékellő ég fölöttünk Pompás derűben mosolyog. Picziny kezét kezembe tartom, Fájón sóhajtok, könnyezem, Sokáig nem láthatjuk egymást, Sokáig bús lesz életem. De a gyönyör derűje mégis Besugározza lelkemet: É11 bánatos tekintetéből Most olvasom le, hogy szeret! Más énekeljen a nagy Hősök csodáiról. Én dallok kedvesemről Az o kacséiról. KÍ7icsekbe más találja Szívének örömét. Gyémántnál többre tartom Az ő picziny kezét. Rózsás körmii, selyem láoy, Káprázatos fehér; . . . Mámorba! pezsg a vérem, Mihelyst kezemhez ér. Ha az ő bűvös újja Simítja hajamat, Lelkembe víg zsibajjal Tündérek szállanak. Csókolni össze vissza Nem győzöm eleget. Ez a kéz fogja, érzem, Megnyitni mennyemet! Koróda Pál. Bucsu az éleitől. — Körner sor.oltJG — Ah! ég a seb; — halvány ajkim remegnek. Jelenti tnár e szív bádgyadt verése, Hogy életem, a véghatárhoz ére. Hatalmas ég! megnyugszom, én tebenned. Köröttem aranyos képek lebegtek; De vég-jaj száll a szép álom helyébe. Csak bátorság! hiszen örök lesz élte S velem marad, mit szívem oly hűn rejtett. A mit e földön szentségnek találtam, És amiért mint ifju hévvel égtem, Szabadság, vagy szerelem volt az légyen: Fénylő szeráfként áll előttem, látóin! S amint lassankint elhagy az eszmélet, Lágy fuvalom szárnyán az égbe érek. Csatkai Ignácz. AZ ETIQETTE A POLITIKAI VILÁGBAN*) — Dr. Fenyvcssy Ferencitől. — Mélyen tisztelt Hölgyeim ! Nagyrabecsült Uraim! Nem tudom, szeretik-e Önök, Hölgyeim és Uraim, ha egy könyvnek, melyet átolvasni készülnek, mindjárt első lapján egy terjedelmes — előszóval találkoznak?! Őszintén megvallva, én üresebb, semmit mondóbb valamit, sőt ha a könyv tartalmát sietve ismerni vágyunk, kellemetlenebb, merészebb *) Kivonat szerzőnek SztSkes-Febérvárolt, a Vörösmarty körben tartott előadásából, nagyobb része munkás kéz hiánya miall panaszkodik. Bukaresttől, ugy szólván egész Odeszszáig mindenütt akadhatni nagyobb magyar tömbökre, melyek ma még megőrizlek nyelvüket, és fajukat, de — kitudja — már holnap nem omlanak-e széjjel az őket körülvevő szláv és román tengerben. Ezek az elszakadt testvérek, ezek a veszendőbe indult magyarok, csak egy szót várnak tőlünk, azt a szót; hogy: jöjjetek haza! Ezt a szót mondja ki az ország ; ez a szó az, melyet, a nyilvánosság minden közegének, bármily hatalmas, vagy bármily jelenlékleien legyen is, hangoztatnia kell. Nekünk szükségünk van munkás emberre, és szükségünk van magyarokra. S itt az istenadta föld, a mely a mai lakosságon kivül, még százezreket táplálhat; akiké azoknak a kötelessége a szükség betöltéséről gondoskodniuk. Kölelességük a nemzel, s kötelességük önmaguk iránt. Ezt a kötelességet ne engedjük elfeledni! Mösl, hogy a csángók ilt járlak, 0 közfigyelem e kérdés felé fordult. Az ez alkalomból nyilvánosságra hozott slalistikai adatok közül érdekes az, hogy hazánk még mindig azok közé az országok közé tartozik, a hová Auslria és Németország nép fölöslegének egy része bevándorolni szokott: megvan léhát a kétségleien bizonyság, hogy e terület képes még népesség befogadására lakosainak természetes szaporodásán kiviil is. Ne idegen leljen ezenlul a mi földünkön új hazát, hanem önnön véreink kerüljenek vissza a régi hazába s legyen mód, melyen az új lakosság befogadása történik, ne rendszerleien bevándorlás, hanem rendszeres telepilés. Ezt hirdessük, ezt sürgessük mindaddig, míg az ige testté nem válik ! Inczédi László. Kiiiiuíaíás a győri és győrvidéki árvízkárosultak részére 1883-ik évi febrttárhó 3-lói februárhó 8-ig Veszprémmegye alispáni hivatalához beérkezett adományokról. Kiskamond község 5 frt, Péterd község 9 frt, Szápár község 2 frt. 14 kr, Szilasbalhás község 22 frt 10 kr, Uevecser község- 40 frt 50 kr, LovászPatona község 37 frt, Adász-Tevcl község- 20 frt, Lepsény és Kiingös községek 51 frt 22 kr, Hanta község 6 fit 44 kr, Konipolthy Tivadar ur 6 frt 50 kr. Összesen 199 frt 90 kr. Veszprém, 1883. évi február 8-án. Véghely Dezső, alispán. uton állót nem ismerek az — előszónál. Az olvasó cs a tárgy közé tolakodik ez be hívatlanul, mint a köd a tájképet látni vágyó elé. Az írónak specialis hiúsága ez, melylyel szeretne magát a tárgygyal együtt cs egyszerre mutogatni, s ekkor hasonló a színpadok lyukas kuliszáihoz, melyeken keresztül az ámulatba ejtetni kívánt közönség meglátja a rendező kezeben az iszonyúan vad menydörgést előidéző — pakkundeklit. S mind e kellemes tulajdonságai daczára ugy vagyunk az előszóval, egy aestheticusunk szerint, mint az apró pénzzel. Mindenki szereti kiadni, senki sem szereti elfogadni. Szóval olvasni azt vagy nem érdemes, s akkor irni felesleges ; vagy felesleges olvasni, s akkor nem érdemes leirni. De plane még beszélni is róla,.— no ez aztán valódi merénylet a közönség türelme ellen. Különben is ha az ember a semmiről beszél, azt valamivé teszi, pedig az olyan semmi, mely csak valaminek akar látszani! Mind ezen okból feltettem magamban, hogy e hibába nem fogok esni, s a minthogy méltóztatott bölcsen hallani, én csakugyan egy szót sem szóltam az előszóról, s nem használtam egy betű előszót sem! Igaz, hogy az előszóval ugy jártam, mint az egyszeri kisasszony az — utóirattal — ki levelében egy utóiratban, egy „U. I,"-ban biztositá baratuéját, hogy ez egyszer még sem irt levelében utóiratot! — — De hát mikor a lámpás ég, ki gondolna a lámpagyujtogatóval ?! Mikor a ház felépült, ki gondpina az épülő állványra ?! .A távirdánál is fontos az oszlop, pedig nem ez adja a hangokat. És az operáknál, mielőtt a karmester megjelenik, s a függöny felgördül: — nem probálgatja-e a zenész a hangszerét?! Ilyen egyszerű hangszerelésnek szeretném én tartatni szerény előszómat. Maga az opera hát most kezdődik. Nem lesz ez oly mély, s tartalmas, mint Mozart és Beethoven zenéje, de Ä korcsmahsíel. A korcsmahitel kérdésének eldöntése elég nagy port vert a házban ; s a többségnek azon megállapodása, hogy a hitel korcsmaadósságoknál 2—8 frt között ingadozzék, s hogy minden esetben a megyék hatásköréhez tartozzék — a körülményekhez képest — a hitel engedélyezés magasságának a megállapítása, szerény meggyőződésem szerint, egymagában nem fog kivánt eredményre vezetni. Nem fogja a korhelyt megakadályozni abban, hogy jövőre is igénybe ne vegye a megszabott korlátok között a korcsmahitelt, anynyiszor amennyiszer kamatos kölcsönhöz folyamodván, hogy régibb korcsma adósságát fizethesse; de nem fogja korlátolni gyakorlatilag a korcsmabérlöt sem, hogy ne hitelezzen valakinek, ha akar; a külömbség csak az lesz, hogy ha valaki nem űzet, minden 8 frt után perlekedni fog, tehát felszaporodnak a községi bíráskodás teendői, s a tehetetlen adós több perköltséget fog fizetni mint eddig; mert gyakrabban fog perre szoríttatni, ha különben fizetni nem képes. — A parlament föntebbi határozata tehát, a népre való tekintettel egy kedvezőbb helyzetet nem fog teremteni, mig a korcsmabérlö ? ez után kevesebb koczkázatra van utasitva, lévén joga követelését azonnal törvényesen behajtani. A korcsmahitel káros befolyását a népjólét és gazdasági viszonyokra, csak úgy és az esetben lehetne korlátozni, ha sikerülne egyátalában megakadályozni s megszüntetni magát a korhelységet. Az iszákosság a nép hajlamaiban különöseu az óta nyert nagyobb elterjedést, mióta a pálinka élvezete közönségessé vált. — Ennek bóditó, búfelejtö hatása mellett keres a nép gyakran vigasztalást, de annak hatása levén az emésztési szervekre is, az étvágyat csillapítja, az éhséget tűrhetőbbé teszi; és éppen mert a közönséges pálinka aránylag olcsó, egy második élei szükséglete lett az a szegény néposztálynak. Úgy hogy munkást napszámra kapni sem lehet többé ha csak a rendes napszám bér mellé — különösen nyáron — négyszer nem kap pálinkát. — Sőt ma már a cselédség is megköveteli naponta a pálinkát, fontosabb munka idején. — Még csak egy ember öltő előtt nem volt az igy; emlékszem mint gyermek, midőn a kaszások megtérve a munkából estve, nagy körben ülték körül a gazdát, és szívesen elköltötték a gazda által fejenkint oda kinált bögre lőrét (törkölyre öntött vizes bor); ma a gazdának szeme közé öntené a lőrét a munkás, ha pálinka helyett kínálná meg vele. »Tempora mutantur« — de váljon az idővel sem oly könnyed, fris, mint Rossinié; nem lesz oly elbájoló mint Bellini és Gounod szerelmi dalai, de sem oly frivol, pikáns, mint Offenbaché; nem lesz oly édesen fülbemászó, mint Verdi és Donizetti muzsikája, de sem oly merész, erőszakolt, mint Massenet és Wagner ideái. ígérem, több és talán jobb leszek a — verklinél; egyszerűbb és kevesebb a — czigány czikornyás trilláinál. Egy kis egyveleget, poutpoúrit zenélek kotta nélkül, melyben, hogy harmónia lehessen, egyre van szükségem, a nekem legkedvesebb, rám nézve leghasznosabb karmesterre: — Hölgyeim és Uraim szives türelmére ! * * A mi a nehezedési erő a világrendszerben, az — az etiquette a politikai világban. Valamint megbomlanék az egész világrend, ha a nehezedési erő megszűnnék, ugy szűnnék meg maga a politikai világ, ha ott etiquette nem léteznék! Sokan azt hiszik, hogy csak a társadalmi világ követeli az etiquettet. Nem áll! A politikai világnál nincs e tekintetben nagyobb Moloch, mert e világ felfalja azt, ki nem akar, vagy nem tud az etiquette kerékvágásán járni. Bizony aligha igaza nincs Ehrenfried Schackwitznek, ki 1735-ben megjelent munkájában a politikai etiquette tudományát a világbölcsészet egy darabjának nevezi. Persze, a ki igy vélekedik, az aztán bátran Írhatja, hogy a »politikai urak czeremóniáját ismerni, minden állampolgárnak szent kötelessége.« E szent kötelesség valóban csodálandó, hogy oly kevéssé van irodalmilag méltatva. Az etiquette iránti érzék veszett-e ki politikusainkban, vagy az irási inger, ki tudná megmondani? E tárgy különben soha sem talált sok iróra. Maga Schackvitz is panaszkodik, hogy előtte alig irt valaki a politikai czeremóniákról! Pedig komolyan mondva, alig van tárgy, mely annyi