Pápai Lapok. 9. évfolyam, 1882

1882-03-25

IX. évfolyam. 14. szám, Pápa, 1882. marczius 25. Meg;j elenik minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkívüli számok is adatnak ki. A lap szellemi és anyagi részét illető küideménvek A SZERKESZTŐ- S" KIADÓ­HIVATALHOZ intézendök. Bérmentetlen levelek, csak is­mert kezektől fogadtatnak el. Laptulajdonos szerkesztő Dr. FENYVESSY FERENC. Hirdetések alapszámára felvétetnek A KIADÓHIVATALBAN ó-coílegiumi épület. E l ő fi z c ( é s i d íj a k: Egy évre G írt. —• Félévre 3 frt Negyed évre 1 frt 50 krajezár. Egy szám ára lő kr. Hirdet esek 1 hasábos petitsor térfogata után 5 kr, u\illtérben 2ő krral számitatnak. Bélyegdíj mindig külön fizetendő. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Felelős szerkesztő HORVÁTH LAJOS. Pápa város Hatóságának, a pápai jótékony nőegylet-, ir-inei-etterjesztő-, lövész-, korcsolya-, Ui:coltóegyleteknek, a pápai kerlésjeeliláx-snlat­nak ós több pápaviclóki egyesületnek .Hivatalos köaclönyo. Észlelések. — Két czikk. — II. Pályát kell keresni. Nem lehet mindenki földbirtokos vagy tökepénzes. A közkereset pályáin ki van ugyan je­lelve az élet módja. De azok nem fogadnak be mindenkit, nem elégíthetnek ki mindeneket. Van mindig, a ki a szokott, az öröklőit pá­lyát elhagyja, vagy abból kiválni kénytelen. A baj nem az, hogy a pályát keresők száma nagyobbodik. Hisz ezek száma annál nagyobb, mentől nagyobb a fejlődés. Már csak ezért is mindig tágabb tért foglal a munkás­ság, uj meg uj keresetet talál, többet, jobbal, ujabbat termel. A baj az, hogy sokan elége­detlenek hivatásukkal, attól eltérnek, uj pályát keresnek, nem hogy ahoz visszatérnének, mihelyt módjukban áll. Könnyebb, díszesebb lét után epednek, holott érteleni, munka, ta­karékosság mellett, az eddigi élelpályán biz­tosabban, nyugodtabban élhetnének, reálisabb értéket termelnének. Még a földmives is a be­vett mivelési módok mellett megélhet, ler­jeszkedhetik, foglalhat uj, még eddig alig mivelt területeket. Baj nemcsak az egyesre, de az államra nézve is az, hogy a felszapo­rodott munkaerőt nem tudjuk az értéktermelés növelésére felhasználni: ha azl meddő tény­kedésnek eresztjük. A legnagyobb baj. ha a polgári életmód­ját elhagyó egyes, hiu reménynyel kecsegtető hivalal keresésre készleltetik. Legelöl állnak a közszolgálat pályái. Hol a nemzet és állam eszméje magaslatán áll: ezek az ifjúság színe javát, a nemesebb ver­senygésl fogadják körükbe. Minők ezen pályák hazánkban? Nem válhat mindenkiből minister, vagy képviselő és diplomata. Kiváló tehelség. képe­sítettség és vagyoni függetlenség nélkül a feladatnak itt nem felelhetni meg. A közszolgálat: a bíróság, és közigaz­gatás, a honvédelem és cullus körül fordult meor minden időben. Államszervezetünkben az igazságszolgál­tatás az, melyet Jegelőbb kisérlénk meg a változott viszonyoknak meglclelöleg berendezni. Á juslilia különben is minden szervez­kedés alapja. Bíró, közjegyző, ügyvéd kiegé­szítik egymást. A dolog termeszeié, az állam impulsusa saját nemzeti hajlamunk a túlzásig, mely az intézménynek nem válik hasznára, mely a hivatalok , kezelök és eljárások sokasilását vonja maga ulán, ezen tör elfoglalására kész­tetett. Sok a hivatal, meg nem felelő berende­zés, még elégtelenebb ellátás mellett. Tisztában kell lennünk magunkkal az iráni, hogy az, amit megyei önkormányzatnak ne­vezünk, még ha meg is felelhetne a közszol­gálat igényeinek, ma már lehelellen, mert nincs már, és nem is lehel arra való ember, ki egyideig amúgy mellékesen hivatalt is vi­selhetne : és hivatásszerű munkája melleit a községi, városi és megyei ügyekkel is akár a közérdekben, akár csak is saját érdeke folytonos megóvása minit behalólag foglal­kozhatnék. De van egész oszlály, melynek színe-java a közszolgálatra van utalva: arra hivatollsággal bir, képesilhdi magát. A minő mohón .karoltuk fel az igazság­szolgáltatás érdekét, oly kevéssé gondoltunk a közigazgatással. Az absolut halalom buroc­ralicus kormány-rendszerének nyomása alatt az ősi rnunioipiuni után ?ovárgoll. a nemzet. A politikai es kormanyzüli befolyásnak leg­hozzáférhelöbb tere volt. Ma ebben., a parlamentben központosított politikai, és administrativ hatalom közegét, mindenekelőtt a közigazgatás közvelilöjél ke­ressük. A keret, mely alapjában a kettőnek: igazságszolgáltatásnak és közigazgatásnak szol­gáll, ma már csak a közigazgatásnak szolgál. Biztosság, fokozott haladás, rendszeresített tevékenység nélkül, közszolgálati szervezel nem képzelhető. Ettől látjuk magunkat meg­fosztva. Nem pótolja ezt a hivatalok méltó­sága, czime, vagy sokasága, sem a qtiali­licatio. A hivatal liszlességél és méltóságát Iii kell érdemelni, a valódi qualilicnliót a munka, a hivalal fejti csak ki. A mit a közszolgálat jelöltjétől követelhetni: az a képesség a gya­korlati qualificalio megszerzésérc, és főleg a polgári jellem tisztasága, az a tudományos készültség és polgári állás, melyet qualificalio elnevezés alatt követelni kell, mely ugyan szervezett közszolgálali pálya nélkül még nem elégséges a hivatalok kellő ellátását biztosí­tani, de mindenesetre a puszta prolcctionális, família és korlcskedési alapnál többel ér. A főispáni méltóság az országos kormány és municipitim között áll. Nem kapcsolat az közöltük. Nem a községi és municipáiis szol­gálatból emelkedett az ki, nem az országos kormány adminislrnlionális szolgálatából lépeti oda ál. Személyes tekintelek, politikai párlos­kodás, halalmi érdekek ül Lelték székébe. Bár számolhatna mindig a sociáiis állás a polgári jellemre kihaló faclorokkal is. A municipiumban a komaság, sógorság és a népszerűség, mely vajmi ritkán határoz szakszerű indok szerint, osztogatja a hivatalt és löszt meg attól. A minisleri kormány ma­gaslatát képviseleti befolyások foglalják el leginkább. A hivatalos traditio, a ronline, a fogalmazói és előadói gyakorlattól kölcsönzi veteránjait. Ilyen az adminíslralió nálunk, melyei a pénzügyi, iskolai, kataszteri, alapítványi hiva­talok, s a Felügyelök. királyi biztosok s a naponkint keletkező hivatalok tarka vegyüléke egészil ki. Nem pálya cz; méltóság és szol­gálni, esetlegesség és csalódás. Ez adja sig­naluráját u többinek. A milyen a közszolgálat, olyan a községi szolgálni, olyan utóbb a vál­lalatoknak és minden egyesnek adminislratiója. Előliünk áll még a honvédelem cullus pályája, mely korántsem népszerű. Nem nem­zeti szinezelü és fokozatos előléptetése va­gyonikig nem csábító. Pedig a honvédelem iránti érdeklődést az általános védkötelezettség csak fokozhatná. Egyik nemzedék a másik ulán lép zászló alá és hügyja el azt. Hozza-e haza azt a szelle­met, mely öl katonává leszi az intézmény értelmében ? Tiszt, alliszl és közviléz közölt a nyelv és szokás, s a miveltségi fok idegenszerű­sége nem engedi lábra kapni azt a viszonyt, mely a helyzetnek megfelelhetne. Pedig a liszt a hon védelmére neveli a nemzetet, és esetleg vezeti abban. Hogy viszik oda, hogyan vándorol haza! Hogy él, élelmeztetik és szállásoltalak az be; mennyi idő, mennyi lelki testi veszteség van még mind ebben! És az egyéves önkényles, a nemzet színe-java : mekkora áldozattal szenteli cz évét katonai kiképezlelésónek, és mily kevés gondot fordítnak reája. Mit nem lehelne megtakarítani és meg­nyerni, ha a népnevelés körébe vonatnék a katonai kiképeztetés! A jövő azé, ki ezt megérti. A népnevelő és a falu jegyzője: ezek a népélet napszámosai örökké. Ült végzi a hol kezdé. Nincs életökben más remény, mint se­gédből mesterré és jegyzővé lenni és meg is maradni, mig bírják. Még sok tárgyat érinthetnénk, sok eszme lünt fel, melyet az állam és társaság körében alkalmazni, melyről behatóbban, körülménye­sebben megemlékezni szerelnénk. Csaknem ugy látszik, mintha ezek felemlítése, nézetek koczkázlatása, melyek egy könnyen a bírálat és rosszalás színében tűnhetnek fel, igazolást követemé, nehogy elbizollság- és indokolat­lansággal rovassék meg; de a kör, a melyen áttekintettünk, oly lág, hogy csakis az van közelebbről érintve, a mi közvetlen érdekűnek látszik, és azon aggodalom — minél löbbet emiitünk fel ily alakban, annál nehezebb lesz szigorúbb bírálatot megállani — aunál jogo­sultabb, mivel ezen Japok nem czéJzalos bí­rálatot, hanem utóbb egy, az egyéniségtől el nem választhaló és meg nem vonhaló jogo­sullságu felfogás árnyalatát tartalmazzák csak, a mely csakis tüzetesebb és részletesebb vizs­gálatra hívhatja fel azt, ki ezen eszmékkel foglalkozni akar és azokban figyelemre mél­tót talál. Gróf ZICHY NÁNDOR. A FALU VIRÁGA, (Romiiocz ) Halva fekszik egy lány, a falu virága, Zokogva borul az édes anyja rája. Piroslott a hajnal, hogy lelke elszálloii, Hej e bús földről a fényes menybe vágyott! Gyászos volt az élte, mig szive megtörött, Ugy szá7iakoztak a hervadt virág fölött. De ?iem köthetének gyógyírt nagy sebére, Boszniában harczolt kedves szeretője. Fájt a lelké, mikor tőle válni kellett, Utolsó volt csókja, mit arczára hintett. Utolsó beszéde, mely zengett az ajkon: v Oh érzem, hogy nékem meg kell érted halnom/" 5" hírli már a valót torony érez harangja, Boldog egy hű legény kiszenvedt galambja, Mező pacsirtái dallani sem tudnak, A kik sírját ássák, olyan szomorúak. Fehér koporsóba szép teste bezárva, Szagos kakuk fűből van megvetve ágya, Lepkék a liljomnak gyakran súgnak panaszt: De nehéz feledili ez álmodó tavaszt! Zugi búg a harangszóy síri ének zendül, Vadrózsás temetőn minden szembe köny ül. . Hamva felett a pap hogy áment mond végem Akkor megy oda a szeretője épen* Megáll, hosszú íitját pihenni e helyen, De keble elszorul, s szctUkint mereven. Majd sikolt rémesen, fájdalmát kitárva-, Soha igy siratva a falu virága! isaosa JBóia. A SZÍNPADON. líeiizéhj. — Németből. — <V< : ge). VI. Habár Helena igen meghatottan tért haza la­kába, mégis lehetetlen volt nyugodni mennie, mig fér­jének mindent, a legkisebb részletig cl nem beszélt. — Nem szándékozol aludni menni ? — kérdé Herbert, egy csókot nyomva Helena karcsú ujjaira. — Igen ki vagy merülve, s pihenésre van szükséged. — Oh csevegjünk még egy kevés időig, — kéré Helena — most, midőn már mindent tudsz, job­ban érzem magamat, mintha nagy tehertől szabadul­tam volna meg, mit évekig egyedül hordoztam. Csak egyet szeretnek megtudni — Beszélj Helénám, mi az ? — Hogy Hägen csakugyan vétkes-e — avagy anyámnak volt-e igaza. — Kedves drága nőm ne gyötörd magadat oly kérdéssel, amelyek soha sem fejtethetnek meg, — sza­badítsd meg magadat azoktól, a mik a te életedet az enyémével együtt megkeserítenék! — Egy idegen ur óhajt Mrs. Víllissel beszélni,— jelenti a szolga. — Kivel nőm in ÍJ I ? — kérdi Herbert csu­dálkozva. — Megnevezte magát? Hisz tizenegy óra már! — Nem, Sir. Azt mondta, hogy Mrs. Villis régi ismerőse. 0 igen izgatottnak latszik lenn a társalgó teremben sétál fel 8 alá, kezeivel hada­rásává » levegőben, — Különös — mond Herbert -— kérdezd meg töle nevét és mondd neki, hogy illendőbb időben jöj­jön, siess Vele. Mit. gondolsz Helena ? kérdi Herbert, amint a szolga távozott. — Lehetségesnek tartod (c hogy . . . — Várjunk, mig Pete visszajön - mond ke­zét dobogó szívére léve. -• Ah, hisz itt is van m;ir. Nos ? — Az idegen azt mondja, hogy öl llogeunak hívják — neu akar semuiikép távozni, mert fontos beszélni valója A'an. I — Ez a megfejtés, a szabadulás! - kiált He­lena, erélyesen felkelve helyéről.— Lépjen bc az az úr! — IVckem ugy tetszik mintha cz az ur egy kissé — mond az ajtónál még habózva Pete . kezé­vel homlokára mutatva — zavarodott volna. — Ugy maradj a[z előszobában Pete! - mond Herbert. j — Helyes, Sir. Mond a széles váilu irlaudi és eltűnt, hogy Hagciit röglön bcbocsáa.vi. Egy ideig mind hárman szótlanul álltak egy­mással szemközt. ! — Mit kivan ön nőmtől ? kérdi Herbert, ki elő­ször jutott szóhoz. — Bocsánatot kérek, hogy ily későn alkalmat­lankodom, nem tehettem másként, nem tudtam már nyugodni tőle, pedig ugyancsak régóta nem volt egy nyugodt pillanatom. Megengedi, hogy helyet foglal­jak — nem vagyok már a régi — azelőtt órákig el­tudtam állni a próbákon, hogy dramaticai napszámo­sokat, félig meddig alkalmas színpadi alakokká igaz­gassak ! — Erőtlenül rojgyolt egy székre és izzadság gyöngyözött homlokán.! Helena a megvetés és szánalom különös érze­tével tekintett reá. Mi lett c rövid idő alatt a szen­vedélyes, erős emberből! Egy rom, egy cynicus egyén, ki saját állapota felett gúnyolódik.' — Szabad tehát most kérnem, kérelme előter­jesztését — mond Herbert megvetéssel. — Tudhatja, hogy érdekünkben fekszik e találkozásunk megrövi­dítése. - Oh i;reii. tudom, látom, értem nevet Ha­gen — értem igen jól. — Megijesztettem önt ma este, nemde Mrs. Villis — — haha Mrs. Villis! Ivi gon­dolhatta volna ezt. a véletlen mégis csak csudás tré­lákat fiz. nemde? Velem is. küiöuös módon üzé egy alkalommal játékát — — akkor — — akkor — — még emlékezni fog rá — - avagy nem? \ szeren­cse feiedékenynyé tesz. Beszeljen szerencsétlen — mond Helena — — megfogom hallgatni, de kíméljen meg ízetlen élczeilől! — Jó, jó — tuormogá Hägen keserű mosoly­lyul — megkímélem, Nem hiszi asszonyom milyen a szive, annak, aki ugy élt, mint én. Mi marad meg­unnak, ki miiideuét elveszité — önállóságot, maga cs trások iránti bizalmat és önbecsülést, és aki idestova űzetik lelkiismeretének gyötrelmei állal — mi marad meg annak, mint a szégyen, az öngyülölet és kigu­nyolás? Oh a gúny — ez a védtelenek végső fegy­vere ! Es ezen fegyver is kisikatnlott kezeimből ­amióta önt ma este viszontláttam.— Ugyanazon arcz­kífejezéssel tekintett ma is reám, amcly'lycl elembe ugrott és kiáltá: Gyilkos! Tekintsen reám, de ne ijedjen meg — kiáltá felugorva, — én gyilkos va­gyok — én töltöltem meg a fegyvert, én tevém a fegyverbe azon golyót, amely a gyűlölt ellen szivét átfúrta. Habár Helena számított ily feleletre, mégis ije­delmében hangos sikoltásban tört ki, tántorgott, és férje karjára támaszkodott. — Mégis! Szivem igazat mondott! suttogá ő. —- Hagen visszarogyoll ülőhelyére. — Adjatok innom valamit — hörgé — meg­halok szomjau, torkom kiszáradt mint a pokol tor­kolata. Herbert csengetett. — Egy üveg bort, Pete! Nem ~- — nem — kiált Hägen, — izetlcu

Next

/
Thumbnails
Contents