Pápai Lapok. 9. évfolyam, 1882

1882-11-19

IVI e e 1 e n ilv minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre koionkiíit rendkívüli s^unok is adatna"-: ki. A lap szjllemi é.; anyagi ré.izét illető kü líi ^ni-. n vek A SZKRKBSZró- S ' KIADÓ i II V AT ÁLHOZ intézendők. A Bérmcntetlen levelek, cs.ik is,iierf kezektől fog;idtatnak el. L ap t u 1 aj d o n o s szerkesztő Hirdetések a lap szániára felvétetnek A KIAD Ó II IVAT ALBAN ó-eolJogiumi épület. E i őf i z e t és i d íj a k: Egy évre G fr(. — Félévié 3 frt Negyed évre 1 Irt 50 krajtzái. Egy szám ára 15 kr. Jl i r d e f é sek 1 hasábos petitsor térfogata ntán 5 kr, nyílttérijén 2ö krral számítatuak. Bélyegdíj mindig- külön fizetendő. Dr. FENYVESSY FERENC VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Felelős szerkesztő HORVÁTH LAJOS. Pápa város jUatósságáixaltj a pápai jótólcoxiy nőegylet-, Ismeretierjesztő-, lövész-, Jcorcsolya-, tcizoltóegyleteloaelí:, a pápai lcertészetitársxxlatnak és tölblb j>ápavielélni egyesületnek 3iivatalos Icözlöriye. A vidéki sajtó hivatása, i. Ha állalán a sajtónak, illetve a hírlapirodalomnak hivatása az embert rendeltetéséhen a tökéletesség" ulján istápolni, s e végből minden szépet, igazat és jól, nyilatkozzék az akár a szellemi, akár pedig az anyagi téren, halalma tudatában oltalmába venni, küzdeni minden ellen., ami nemleíen, a bűnnek, takargassa azt akár a halalmasok bibora, akár pedig a nyomor rongyai közli 1 vigyorogjon elé, szemébe mondani, hogy becstelen : — ha mondom, a hírlapirodalom állalán véve, — egyaránt köteles a jó ügy érdekében békét, vagy harcot elfogadni: — kétségkívül a vidéki hírlapirodalomnak is ez általános hivatás piedestaljára kell emelkednie, mert ö is osztályosa e hívalásnak, neki is rendeltetése megnemesileni az embert, védelmezni a szépet, igazai és jól, gyalázat martalékává dobni oda a becstelent. — A vidéki sajtó is lehal általános érvényű igazságokkal és korkivánta eszmékkel foglalkozik, — de különös hivatása épen abban nyilatkozik, hogy mindazt, amit az eszmék, vagy anyagi haladás nagy világában való értékül íalál, azl saját vidéki közönsége javára hasznosítja és viszont amit e nemben az ö vidéke produkál, - azl közkincsesé tenni segíti. Lehet, hogy felfogásom ideális és a jelen állapotoknak nem egészen megfelelő, de hisz nem is mindig ugy van jól. a.nínt épen vau A vidéki sajtó mondott hivatásának teljesítésében, épen azért, mert hivatása oly közelről érintkezik az általános hírlapirodalom rendeltetésével, — nagyobbrészt ugyanazon eszközökkel él, mint a hirlapirodalom egyáltalán , — csak az eszközök használatának módjában van a különbség. Ami már most a főbb eszméket, a szellemi és anyagi érdekekel illeti, melynek a vidéki sajló magát zászlóvivőjévé szenteli. ezek legalkalmasabban lalán a következő fogalmak által fejezhetők ki: hazaszeretet honfi-erény, mely magában foglalja a hazafiságot és nemzetiséget, vallás és erkölcs, tudomány és m ü v é s z el, az i r o d a 1 o m minden ága ; család és t á r s a d a I o m, t a n it g y. m egyei és városi élet, ipar, kereskedelem és m e z ö g a z d á s z a L közlekedés, k ö z r e n rí. Az első tehát, mit egy vidéki hírlap föfeladalául lehintsen, a hazaszeretet szent érzelmének folytonos ébrentartása. Minden egyes vidéki hirlap legyen a körben, melyben működik, a hazaszeretet szent erényének prédikátora, le ne fogyjon ajkáról a szó, hogy a honszerclmet, a ragaszkodást a minket szülő föld iránt, második anyánk iránt maga az Isten ollá szivünkbe, ugy, hogy az emberiség közérzete várja meg tőlünk a hazaszereletet, s azt, ki hüteten hazája iránt s vétkezik ellene, mint a szülőföldjét megtagadó, kóborló vadállatot, sőt mint anyagyilkosl itéü el. — Minden betűjéből, azokból a fekete belükből, bármiről szóljanak ís egyébként, sugározzék felénk, hogy azok eg-yescgyedül a haza és népe boldogítása végell irvák. Ne múló fényt, hanem larlós meleget teremtsen, — érezze mindenki, hogy abból a fehér lapból meleg, forró hév ömlik feléje, — ugy, hogy ezerén és ezerén tudjanak melegedni a nem pénzen íizclell, hanem az önzésleien hazaszeretettel esurdollig meglelt sziv gyökerei közül veit igék izzó parazsánál. — Mondja el a közönségnek azl is, hogy csak az szereli hazáját igazán, ki állása, hivatása kötelmeit pontosan teljesili, csak az, ki az ország lörvényeil tiszteletben (aríja és belölti. csak az, ki nem rút visszavonással és roszakaralii konkolyhintéssel von válaszfalat, a különböző nemzetiségek, vallásfelekezelek, társadalmi állások közé, hanem aki saját példájával lanil és ösztönöz, hogy minden magyar igaz magyar legyen, olyan, kit hazája szerelőiétől nem csábil el semmi ígéret, nem rettent el semmi fenyegelés, aki nem csak meghalni, — hanem élni is tud a hazaéri. De, mert az igazi honszerelem legszebb virágai a vallásos sziv talaján teremnek és mert minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, — nem lehel és nincs is kizárva a vidéki lapok hivatásának kérőiéből a vallás és erkölcs ápolása. Névszerinl a vallási illetőleg, habár nem foglalkozik is vele tüzetesen, mégis a hazaszeretet fáklyája melleit a vallás világosságát is kezében kell tartania, hogy a kínálkozó alkalmakkor bevilágítson azzal az emberi kedély sötétségébe, általa vigasztaljon, fölemeljen, nemesítsen. Es szt.va sokszor hatásosabb lesz, mint a vallás szolgájának szava, mert a hirlap eljut oda, honnét igen sok esetben meg e szó is: vallás, száműzve van, a gazdagok fényes lermcibe, s az ipar legszennyesebb műhelyeibe. Kiválókép fonlos hivatást teljesít a vidéki hírlap akkor is, midőn a különböző vallásfelekezetek közölt a válságos pillanatokban, melyek egyes vidékeken egyszer-másszor megújulva, alkalmasok volnának országos vallási háborkodások szítására, befolyását a békés kiegyenlítés érdekében használja fel. — Nem tudom magamat annyira megtagadni, hogy fel ne hozzam, amit, ide illői egy vidéki lapban, a „Győri Közlöny'

1 1S67. évi folyamában olvastam; értem azon gyönyörű szavakai, melyeket Simor János, az akkoriban a primási székic emeli főpap intézőit a nála líszlelgö református küldöttséghez: ..Tanulmányoztam hazánk vallásos viszálykodásainak történőiét, — és Isten legsúlyosabb csapását lálnám abban, ha a sokat szenveded hazának jelen válságos perceiben, még a vallási villongások gyászfáklyái is ujra fellobognának.*

4 íme. ez igazság" is egy vidéki hirlap hasábjairól szól az utókorhoz, melynek szükségei és veszélyei azonosak az előző időkéivel. Dc hát a jó erkölcsökkel mi köze a vidéki hírlapoknak? Mi köze? Hál; csak annyi, hogy csak addi<r becsületes és tisztességes az a hirlap, mig egyrészről maga erkölcsösen szolgálja és kezeli az irodalom minden ágát, különösen pedig a szépirodalmat,— másrészről a nemes erkölcsök terjesztése állal megbecsülhetetlen szolgálatot igyekszik lenni a csupán csak erkölcsi alapokon gondolható társadalomnak. Távol kell tartania magától s a közönségtől minden piszkot, mert miként erről a Petöíilársaságnak bár korban öreg, de szellemben és megválasztatásának idejét tekintve, legifjabb tagja, lurini magányából igaz szóval irja: .,a piszok ragad, hisz ez neki a természete.

u — Nem szabad egyáltalán a sajtónak, s kivált a vidéki hírlapirodalomnak, melynek már természeténél, helyzeténél fogva szigorúbb erkölcsöket kell követnie, — nem szabad magát azon kellős áramlatból elsodorlalni, amely lényegében ugyanegy, és melyekel ugyancsak a nemzeti hagyományok nagy őre a Petőfi-társasághoz irt levelében imígy jelez: „Az- egyik amaz érzékcsiklandó, ledér áramlat, mely élvágyat ingerelve, a titkos gyönyör, élv, a gonosz tudás fájának gyümölcse iránt, — lázilólag hat a családias kötelékekre, s az erkölcsöket megmételyezi. — A másik, amaz úgynevezett lermészelies irány, mely az erkölcsi szemétdombról szedegeti tárgyait, alakjait, mert tetszeleg magának a gondolatban, hogy a művészet, legyen az képző, legyen leíró, csak akkor tökéletes, ha hü a természethez. Igen, de a természetben nemcsak trágya van, — virág is van. Profanálja a művészetet, ki az erkölcsi trágyadombban turkál utánzandó alakokért/' — Eme tartalomban és szépségben egyenlőn gazdag mondás után, sőt épen ebből következtetve tovább, azt állítom, hogy a magyar hírlapirodalomnak s különösen a vidékinek a tiszta erkölcs érdekében egyik íohivalása, nemzetivé, magyarrá tenni írod a I m u n k a t, l á r s a d a 1 m u n k a t, — belevinni mindkettőbe azt a regeneráló őserőt, mely a magyar nemzeti szellemnek sajátos tulajdonsága. Mert a magyar nemzeti szellem FELEDDI Ar tudd te azt, miért züllött el Ez egykor remény dús élet. Ne ismerj rám, hogyha lelked A multakra vissza téved . . Feledd azt a halvány ifjút, Aki téged — ügy imádott . . / 5 jutalma lón szerelmének: Szenvedés, kin, gyötrő bánat. Feledd azt a halvány ifjút, Aki — annyit szenved érted . ! Kit szerelme folyton üldöz Mint temetői kisértet . . . 5 ha — vonagló kinja közben — Sirba viszi majd a bánat: Feledd azt a halvány ifjút . ! Aki . . . megőrült utánad. Soos Lajos. A SZÉP ASSZONY. Istenem! miért is volt olyan ábrándos s olyan heves véralkatú az a szegény asszony! Elítéli most az egész világ; s neki ugy fáj a lenézetés, de azon már nem tud segíteni senki, nem veszi öt többé kegyelmébe a müveit társaság, melynek oly sokáig ragyogó,, bűbájos csillaga volt. Úgy megsajnálom szegénykét, ha rám néz könytelt szemeivel, s elpanaszolja szive érzelmeit. — »Megvetnek, üldöznek, mert szerettem nyiltan, a mint rég sóvárogta szivem, ha tudnák, ha ismernék érzelmeimet, ha érezték volna azt a mit én, nem bánnának igy velem.« Majd a végzet ellen kelt ki: «Miert is adott a sors ily szenvedélyes szivet, miért oltott belé vágyakat, heves indulatokat, viharos érzelmeket —• — — — — ha a társaság megveti a ki azokra hallgat ? Istenem! Istenem! zokogott, mennyit kell szenvednem! Vígasztalául a mint tudtam,, érzelmeihez mért szavakkal. »Nc szólj ..n,« monda, »hagyjon sírnom, panaszolnom, talán könyebbülést szerez.« Hagytam.. Azt hittem, könnyeivel apadnak ki az érzelmek forrásai is, — nem úgy lett. Ha nem sírt, bájos arczán olt honoltak a szenvedés nyomai, az a végnélküli, kimondhatatlan epedés, bánatba merülve. Mondtam felejtsen, szórakozzék, olvasson; hivtam a szabadba, rám nézett vádolva és hallgatott. Tekintete azt látszott mondani: «azt akarod, hogy ismerőssel találkozzam!« Nem szóltam többé ilyenekről. Mulattatni igyekeztem, bohóskodtam, enyelegtem vele a nélkül, hogy ö elfogadta volna, mind nem használt semmit. — Fonnyadt, hervadt naponként. Hiúságát támadtam meg. ,Ugyan Ilonka, nem sajnálja gyönyörű szép szemeit, fényük elveszik a sok sírástól, arca elfonnyad, megránezosodik, ajkán megfagy a mosoly.' -«Minek már nekem a szépség« — — szólt, s szavait ujra elfojtá kitörő zokogása. Fájt a szivem, látva e naponkénti hervadást, s hogy nem találtam ellene gyógyszert. »Béla, ha ön nem volna, már meghaltam volna«, monda egykor, szivemig ható tekintettel. Megfogadtam, hogy nem hagyom el, sokszor, sokszor meglátogatom. Megvallom, én is tartottam egy kissé a mendemondától, de utóbb megnyugtatott öntudatom, mely merészen visszautasita minden lehető gyanúsítást. Nem lett volna szivem, ha nem tettem volna meg azt a mit tettem. — Ifjú voltam, — — szivem tiszta volt mint a tó felszíne; nem voltam ábrándos, de szerettem az élet költészetét; melegen éreztem a nagy érzelmitekkel, s az élet rendkívüli jelenetei nagy hatással voltak reám. Nem dobogott fel szivem az érzékiség könyelmüségével, s a kísértések ellen védett a jellem. Ilont rég ismertem, szomszédunkban lakott, mikor én még gyermek voltam. Sokszor eljátszott velem, s én igen szerettem a kedves »Hon nenit« a mint akkor hivtam. — Ha szünidőmet honn töltöttem, többször voltam náluk mint nálunk, — s engem mig leány volt, csaknem testvérjeként tekintett. Később midőn külföldre kerültem, hallottam a hírt íérjhezmeneteléröJ azután a nagyvilág mozgalmai, az uj pálya fényes álmai, a jövő reményei inkább elfoglalának mint az ö felöli emlékeim. Midőn hazarékeztem, szüleim nem éltek, kis házunk üres volt. Szinte megdöbbentőnek tetszett előttem a magány. — Eszembe jutott Ilon, keiltünkre, feléjük nyiló ablakomhoz léptem, s csaknem felkiáltottam örömömben, midőn öt is ablakánál láttam. Hirtelen átfutottam, — de meglepett a halovány, bánatos, á szenvedő arcz, alig voltam képes fájdalma okáról megkérdezni. Elmondott rriindent, mintegy szerető testvérnek, nem titkolt el semmit. — Mélyen meghatottak a" nagy szerelem, a viharos érzelmek, indulatkitörések drámai jelenetei, a rendkívüli, mi ez asszony életében elém tárult; vele éreztem, sorsához kapcsoltam magamat. Előttem volt az «asszony« a mint a teremtő kezéből kikerült, tele érzelemmel, tele szenvedéllyel; s az »asszony« a ki a társadalom Ölén nőtt fel, annak emlőiből táplálkozott, s e kettőnek égymássali harcza, s merev ellentéteik. — Az én művészi álmaim keretébe való volt e kép. — Egy asszony, a ki szeret és nem szabad neki szeretni. De elmondom e történetet, úgy a mint Ilontól hallottam. * * * »Sokszor ábrándoztam, sokszor tárultak elém csábító képek, melyeket heves vérem s képzeteim alkottak. — Érzelmeimnek nem tudtam volna nevet adni, vágyaim sokszor ok nélkül felizgattak, ilyenkor hevesen jártam kis szobámban, mint a kalitba zárt, szabadba vágyó madárka röpködik. — Ah de mit tehettem, nem is tudtam, miként csillapítsam névtelen vágyaimat. Magánosan éltünk, mint ön is tudja Béla, szegény beteges anyámmal. A magány untatott, majd vonzott, nem találtam nyugpontot. Ily kedélyállapotban ismerkedtem meg férjemmel. Szegény, nagyon kedves ember volt, ha komoly zárkózottsága megnyílt a szerelme unszolásaira. — Most már tudom, hogy nem szerettem, de akkor, az újság, az ö irántami magaviseletének szokatlansága, lebilincseltek, anyám is kívánta ez összeköttetést: nejévé lettem. — Szegény Kálmán, ha tudta volna mivé lesz e viszony, soha rám se nézett volna tán. Nagyon, nagyon, de végnélkül szeretett, nem, imádott és ugy féltett mint drága kincset. Ez volt oka, hogy bennem szilajabban lángoltak fel a rekeszükben alvó érzetek, mert szivemet ném elégité ki a komoly, megható szerelem, nekem heves, kitörő, viharos érzelmek kellettek, sóvárogtam a bennem izzó szenvedély miatt, mit férjem komolysága tartott vissza csak. De meddig?! A társaságban akartam menekvést találni érzelmeim elöl. Ragyogni, tündökölni akartam, azt hivém, hogy a hiúság feledtet. — A bámulok tömjénezése, a társaság tüntetései hatástalanok! • 48