Pápai Lapok. 9. évfolyam, 1882

1882-11-05

IX. évfolyam. 46. szám. Pápa, 1882. november 5. JVIOÍS,] elenilc minden vasárnap. Közérdekű sürgős közlésékre koronkint rendkívüli számok is adatnak ki. A lap szellemi és anyagi részét illető küldemények A SZERKESZTŐ- S KIADÓ HIVATALHOZ intézendők. A Bérmentetlen levelek, csak ia.nert kezektől fog/adtatnak el. Laptulajdonos szerkesztő Dr. FENYVESSY FERENC PAPAI LAPOK Hirdetések alapszámára felvétetnek A KIADÓ HIVATALBA X ó-colleghiJiii épület. E l ő fi z e t é s. i d íj a k: Egy évre (> frt. — Félévre 3 frt Xegyed évre 1 frt 50 krajczár. Egy szám ára 15 kr. VEGYES TARTALMÚ HETiLAP, 11 i r d e í c s ek 1 hasábos pefitsor térfogata után fi $ kr, nyilttérben 25 krral számítaíuak. Bélyegdíj mindig külön fizetendő. Felelős szerkesztő HORVÁTH LAJOS. F»ápa város hatoságának, a pápai jótékony nőegylet-, ismeretterjesztő-, lövesse-, korcsolya-, tűzoltóegyleteltnelc, a pápai Icertószetitáx-sxxlatnalt ós töiyb pápavidélcl esvestiletixelc lxivatalos közlönye. Pápa, 1682. non. 4. ,./féí

4; nap megmutatta, hogy nem halt meg a magyar nemzet geniusa. Az egyik nap volt, mikor Petőfink szobrát lepleztük le, s a másik nap, mikor — Aranyunkat temettük. Arany koporsójánál a fájdalomtól sírtunk; Petőfi szobránál az — örömtől. De a fájdalom könnyei is, öröm-könnyekké lesznek, majd ha a most meghalt halhatatlanunknak szobrát leplezzük le. De hál hogy is ne örülnénk!? Nem mert elvesztettük, de mert megnyertük őket! S van e fenségesebb tudat, mint tudni azt, hogy Ok a „miénk" voltak! Két legszebb, legragyogóbb csillag, mi valaha a költészet ogén feltűnt. A magyar nép szellemének és érzésének nem volt náluk igazabb kifejezője! Nem ,csak' költők voltak, de valódi látnokai a magyar Nemzetnek! Nem ,csak

c lángelmék voltak, de — világhódítók! Ok, Petőfi és Arany hódították meg a magyarnak a — világot. A harmadik költő, látnók, lángelme és világhódító, még közlünk él, (mint a hogy mindig élni is fog); legyen hát a Petőfi és Arany halhatatlan neve mellett övé is említve, Jókaié! A politikai pártlusák minden szenvedélye s a társadalmi élet minden kicsinyes tévedése mellett bálran nézhetünk hazánk második ezredéve elé. Nem csak azért, mort „nagyjaink'

c voltak és vannak, de mert meg is tudjuk , meg is akarjuk ökel becsülni. Ezért mondja bevezető sorunk: „két''' nap megmutatta, hogy nem halt meg a magyar nemzetnek geniusa! A szobornál s koporsónál — bármi furcsán hangzik is ez — ünnepet ült e nemzet. A kegyelet, a hálás emlékezés ünnepét. A nemzetnek nem az emberhez van köze, de — a félistenhez. A koporsóban Aranyt az embert sirattuk, de a félistent ünnepeltük. Ezért volt ünnep ez is, az is. Nemzetünk gazdagja, szegénye, nagyja, kicsinye egyforma érzéssel tel el e két név hallatára. Nem a látnivágyás cifra sallangja, de a nemzeti kegyelet, s benne a nemzeti erő hatalmas nyilvánulása volt az, mi rezgésbe hozta a sziveket Petőfi és Arany nevére. A nemzeti élni akarás gyönyörű manifeslatiója Yolt, mikor a két halhatatlan emlékének oly imposans módon áldozott a magyar nép! Büszkék vagyunk erre joggal! Az előrehaladás, s a fenköltség kétségtelen jele ez! Ki hitte volna évtizedekkel ezelőtt, hogy ily fenségesen tud áldozni a magyar nemzet — költőinek?! Ez az áldozat a legszebb biztosíték a jövőre. Ez záloga a nemzet életének. Csoda-e, ha egy nagy nemzeti gondolat villan át minden honfi agyán, egy nagy nemzeti gondolat, — mely lelket önt a szoborba, s kinyitja a koporsó födelét; egy nagy nemzeti gondolat, mely a cáfolhatatlan igébe imígy tör ki: „Nép, mely dicsőt, magasztost igy magasztal, Van élni abban hit, jog és erő." JUSTUS. TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI BAJAINK. Amint nem régiben a lapok közleményeiből olvastuk, tehát Németországban is kezdenek aggódni a paraszt kisbirtokosok sorsa felett s bizonyos közgazdasági reformokra gondolnak, hogy magát a paraszt osztályt megmenthessék; de ha már Németországban is kisért a veszély, ahol a társadalmi-bajok tudvalevőleg korántsem mutatják azon jellemző tüneteket, az átalános hanyatlást, mint nálunk, annyival jogosultabb részünkről a félelem, s kell hogy reá mutassunk a fenyegető bajokra, mert itt a veszély már csakugyan megvan és szedi áldozatait. És ez a körülmény sajátságos viszonyaink között annyival felötlöbb és figyelemre méltóbb, mert nem csak a parasztbirtokot látják pusztulni, de megragadta e baj nálunk a középbirtokosságot is, azt az elemét államéletünknek, melyből erejét merítette: és mert tovább és tovább harapódzó elszegényedésnek, erkölcsrontó hatása a társadalmi közállapotokra kiszámíthatatlan, melynek megvannak mindenkor a maga politikai következményei is. Méltán fölvethetnök itt a kérdést, a paraszt kisbirtokosokra nézve, hogy miként történhetik az mégis hogy ez az osztály 48 előtt — midőn egy maga viselte az államterheket, az adót, s lekötelezettje volt a magasabb társadalmi osztályoknak, sőt miként többen állítani szeretik, még táplálta is azokat, — mégis csak megtudott valahogyan élni, söt az ország egyes vidékein jólétben; és ime ma midőn szabaddá lett a föld kezében, midőn szabad ura lett önmagának: pusztul, s vándor útra kél Amerikába ösi telkéről;— mindenesetre egy lélektani és közgazdasági talány, Minden kétségen kivül, Magyarország az utóbbi évtizedek alatt egy nagy, következményeiben mélyreható közgazdasági és társadalmi átalakuláson ment keresztül; nem is emlékezve meg az osztálykülönbségeket lerázó, s a régi megkötött gazdasági helyzettel szemben teljes szabadságot teremtő nagy átalakulásról, csak magában az országosan keresztül vitt — különben kívánatos — birtokrendezés s tagositás epochalis eredményeire gondolva is, oly nagy változásokat ért tásadalmunk, mely változások teljesen felforgatták a régi birtokviszonyokat és századokig fenálló régi megszokásokat, s egy egészen új gazdasági rendszernek vetették meg az alapját. Varjuk be őszintén, hogy mi átalában, de különösen népünk, a történt nagy változásokkal szemben, nem voltunk előkészülve; ezt bizonyit! ják a tapasztalatokból ma már levonható következmények. Mert sokkal könnyebb bizonyos elveket felállítani, mint a társadalomban azokat meg is értetni, s mintegy átültetni, hogy aztán gyümölcsözzenek is. Igy a megváltozott helyzet, a mindinkább I növekedő társadalmi s kényelmi igények, végre az emelkedő állami közterhek, mind követelöbbé tették a gazdákra nézve, hogy egy belterjesebb, a termelést fokozatosan fejlesztő rendszerre térjenek át; ám de ezt a czélt igen sokan téves irányban keresték, s egy elhibázott müvelettel gondolták elérni, midőn: feltörtek minden szántható földet, s igy az eke használatával kiszorították régi helyéről az állattenyésztést, mely ferde eljárásnak káros hatását ma már közgazdasági viszonyainkra mind élénkebben érezzük. Eme viszás s egyoldalú gazdasági iránynak előmozdítói lettek még más körülmények is, mint az elszaporodott családi osztozkodások, az ösi birtok telek szétdarabolása, az az álszégyen, melylyel a megosztott hagyaték örökösei — megnem alkudva saját helyzetükkel — még mindig a régi társadalmi állás fentartásához ragaszkodtak ; holott a szétdarabolt kisebb gazdaságok, nem voltak képesek többé, a még együtt kezelt birtok tesz termelési eredményét a családnak biztosítani, s igy a fokonkénti hanyatlás egy rohamos pusztulásnak nyitotta meg útját. Minden átmenet a gazdaságban tetemes áldozatokkal jár: különösen az átmenet egy primitive külterjesen kezelt gazdaságból, egy kultivált ab b s belterjesebb mivelési rendszerre, maitetemes befektetéseket is foglal magában; és valljuk meg ismét, hogy nem rendelkeztünk azon segédeszközökkel, melyek az átalakulást támogattak és sikerre vezették volna. — Olcsó hitel helyett uzsora költsönnel kellett megkezdeni a munkát, sokan tartózkodva meg sem indítottak azt, de maradtak a régi, ma már haszonnal fel nem tartható mellett; innen a zavar, a rendszertelenség gazdaságaink kezelésében, a bizonytalanság számításainkban, a folytonos tapogatódzások, innen a kétes eredmények, melynek folytában emelkedett mind magasabb hatalommá a töke befolyása egész közgazdasági helyzetünkre. Mindezekhez hozzájárultak: egyebeknek könnyelmű gondatlansága, különösen a paraszt kisbirtokosságnak iszákossága, mely a szeszfőzdék elterjedésével nyert nagyobb mérveket a nep között; amely körülmények a közép birtokosságot az uzsora karjaiba, s a népet a falusi korcsma bérlök zsaroló visszaéléseibe hajtották. Es a bajt csak növelte az állam, hibás és kíméletlen közgazdasági és adóügyi politikájával s oda érlelte a viszonyokat, hogy ma már a legkomolyabb alakban áll előttünk a válság, •— mely állami s társadalmi jövőnket fenyegeti; és igen soknak kellene alapjában megváltozni, hogy a katasztrophat elkerülhessük. Nincs nehezebb feladat mint egy társadalmat közerkölcseiben újjá teremteni, — s helyzetünk javulásának első föltétele az; mert hiába minden törvényhozási intézkedés, ha maga a társadalom annak erkölcsi következményei elöl elzárkózik. Az állam mindent nem adhat meg, magának a társadalomnak is hozzá kell látni a munkához. És nálunk oda fásultak már a kedélyek, hogy a társadalom a maga java iránt is érdektelen; ez az állapot magyaráz meg igen sokat, s adja a kulcsot azon közöny megfejtéséhez, ELÉGIA. Repülj . . repülj Te ifjú s már is túlsebzett kebel, Te gyorsan hervadó virág7 Amelynek hullni kezdő szirmain A bú ölő hatalma rág. Mit ér kesergni itt Idába ? Repülj a mult dicső hónába ; Rózsás virányin az emlékezet Ez egyetlen barátod, majd vezet. Repülj . . repülj! Tekintsd meg ott a gyermek édenét, A napsugár övezte tájt, Ahol — miként sze?it rózsaberkeken •— Emberi szív még sóh'se fájt; Ahol titkos szózat szavára Felbuzdul az örömnek árja, S azt zengi íllattell völgy és halom: •»E helyről száműzött a fájdalom /« Repülj , , repülj . . Langy szellet oly negédesen susog; Hallgasd, oh hallgasd a zenét: »Örülj, mig ifjúságod angyala Hő csókjait hinti feléd. Oh, mert kemény a sors csapása, Jóléted sírját gyorsan ássa!...« — Rideg való. S a bús sírok felett Zokogva jár a hü emlékezel. Repülj . . repülj . , Utószor el a mult hónába, Virágokból fonj koszorút] És aztán szállj . . . a zord jelenhez Vezessen vissza majd az ut. Epeszszeu hát a bánat újra, Mig megszakad bensődnek húrja. .... Ott lenn a békét bizton megleled: S koszorú is leend hantod felett! Osatlcai Ignácz. A yy TEMETŐBEN, Alkalmi karaolal Szávay Oyulától. Fújdogál az őszi szél. Megborzad a nagy természet, mint a gyönge ember, ha érzi a halál lehelletét. A sárguló falevelek hullonganak, hullonganak — ugy szállnak el, mint a haldoklónak szép reményei, egymásután, mig végre az utolsó is elszáll, az élet reménye, s marad a puszta törzs : a holt Amit a tavasz hoz, elviszi az ősz. Kitárja a természet anyai kebelét s vissza kívánja szülötteit; és vissza hull a földön fekvő ibolyácska alákonyuló fejjel szerényen, vissza a büszke magasból a pálmalevél, sirba száll a koldus, sirba a hatalmas. Ott azután egyformák. Hogy is lehetne jó anyának egyik gyermeke kedvesebb, mint a másik? Egyformán beolvadnak az anyaföld testébe, melyből formálódtak. Viseljük az élet terhét, ki nehezen, ki meg könnyen. Rózsát hint egyikünk lába alá a szerencse jobb keze, mig másikunk a balkeze hintett töviseken indul vérező lábakkal az egyetlen földi bizonyosság: a sír felé. De mindakettö odajut. Minden ut a sirhoz vezet. Meg-megkondul a harangszó, széjjel nézünk magunk körül: ismét egygyel kevesedett az élőknek száma, ismét halljuk, ujra halljuk: "temetésre szól az ének!« És van egy nap, mikor lerázzuk magunkról a földi élet nehéz gondjait, kimegyünk oda, ahol: »Szomorúan zúg-búg a szél, Csendről, nyugalomról beszel«, kimegyünk a temetőbe, megnézzük a halottakat, megkoszorúzzuk sirjokat. Terünk ki a temetőbe! * Jobbra, balra, rendes sorokban a régi sírkeresztek, elsimuló dombok ormán. Itt-ott egy már kidőlt helyéből, arezra hullt a sírdomb előtt, mintha kíváncsi tekintetektől akarná elrejteni a homlokára irt nevet, nem él az már úgysem senki emlékezetében, aki elolvasgatta, aki avuló betűit sorra csókolgatta, gondozta a halmot, öntözte virágait, a hü élettárs maga is ott nyugszik a szomszéd sír mélyében, a »kedves öregs« mellett. Átéltek egy hosszú életet; Örömben, bajban híven osztozának, mig egy szelid ősznek szele lefútta az agg családfő arczárói az élet rózsa szinét, az otthonos kis házból kivitték a temetőbe, ott pihent csendesen, csak a futó szellő zörgette susogó hangokra sírja virágait, csak a bánatos özvegy beszélgetett a néma sírkereszttel. Olyan megszokott volt már a keresztnek a galambősz mindennapi látogató, ugy megütközhetett rajta mikor egy nap elmaradt, a másikon szintén, hanem a harmadikon aztán kiköltözött végleg, oda a szomszédba, neki is lett olyan sírkeresztje mint a másik, most már csak azok állottak ott nagy némaságban, mereven nézve maguk elé, átfutott a régibb sirról a futóka, átszórta a szél amannak virágmagvait az uj sírra, lassankint egyforma lett a két sirhalom, egyforma elhagyatott, futó gaz nyomta el a virágokat, futó szél elsimitá, eső meghorpasztá a halmokat, a két kereszt pedig néma beszédben nagy elhatározással egyet gondolt: mindakettö arezra borult. Meghaltak ők is. Fehér márványkereszt aranyos betűkkel. Vasrács a sir körül, válogatott virágok a halmon. Oly egyszerű a sírirat, és oly megindító! nJV . . . . Aranka nyugszik itt, — élt 16 évet.v. S az oszlopnak alsó felén: « Voltam fcslő rózsabimbó. Lettem elhalt árva kóró.v És szemközt ezzel barna kőoszlop, azon meg egy férfi neve, fiatalon halt meg, jeligéül e mondat van vésve neve alá: nlde lenn már nem fáj semmi!a Nem fáj semmi! Csak azoknak, akiké volt, akik elvesztették azt a feslö rózsabimbót s e fiatal tölgyet. Egyszerű a történetök, emlékezünk is még rája: Ott láttuk őket a bálban, nagyon jól mulattak. Annak a kis angyalarczu szőke lánynak az a barna sugár ifjú volt a vis-á-vis-ja. Olyan édesen susogtak egymással, a két arcz lángolt a szív tüzétől, a két sziv egyet érzett,, mély lángoló szeretetet s a két ajk egyet fogadott, örök szerelmet susogott! .... Egy kis szellő, mely rózsabitiibüt meg nem ingathatna szárán, egy kis szellő, mely hűs legyintéssel akit arezon érint, megifjul az tőle, kis szellő, mely életpírt csókol a-halovány arezra, egy gyönge szellő a halál rózsáit csókolá a kis angyal arezra: Az volt az utolsó vis-á-vis. Beteg lett— meghalt. A férfi, ki keblében a léleknek duzzadó erejével állott szilárd tölgyként, csatát óhajtva, csatába szállva a sors viharával: meg van törve, az a kis gyenge szellő kidöntötte öt is. Nem óhajtott tovább küzdeni élte tavaszán, nem óhajtott boldog nyarat, csendes őszt, mely hulló levelekkel eltemetné egykor, valami úgy fájt szivében: elvágta fájdalmát élte fonalával.