Pápai Lapok. 5. évfolyam, 1878

1878-07-21

umot nyert - nagyokat mondó, keveset szorító szélbaliak részéről oly megtámodásoknak és ellenségeskedéseknek kitéve a mivel az ellenzék egyes árnyalatai közt más alkotmányos országban aligha van példa. Egyébiránt a közjogi ellenzéknek kevésbé szélső elemei, s különösen annak általában nagyrabccsült vezérférliai is leheletlen, hogy elzárkózzanak azon igazság elölt: miszerint a nemzetnek ez idó

P szerint sokkal inkább szüksége van az 1867. megteremtett dualismusnak és paritásnak bécsi cenlralistikus áramlat elleni megvédésre, s hogy ugyanezen közjogi alapokon egy erélyes nemzeti politika kellőleg érvényesítheti az ország közgazdasági és pénzügyi érdekeit, létesítheti a független magyar bankot, felállíthatja az önálló vámterületet. (Helyeslés) Felkapták azt a szót, hogy nincs meg a mérsékelt ellenzékben az ugynevezet homogeneiitás az egy értelmüség, s azt hitték a „habarék

1, elnevezéssel megakadályozhatják egy kormányképes, tömör mérsékelt ellenzéki pártnak erkölcsi hódításait. Valóban nevetségesek és a hajánál vontak e gyanúsítások, melyekkel szerelnék pártunk irányában a közvéleményt lévulra vezetni. Ugyan nézzük csak meg közelebbről azon egyetlen egy bár beismerem nagyfontosságú kérdést, mely közül a nézetek a párt keblében összeegyeztethetők nem vollak: ez a tisztviselők kinevezésének kérdése. Erre nézve a volt jobboldali ellenzéknek avagy Sennyeysláknak csakugyan volt határozott programjuk, a mennyiben ők a municipalis tisztviselők kinevezésében láttak minden közigazgatási reformot sarkalni; mi független szabadelvűek ellenben e kérdést egyáltalában nem bolygattuk, egyrészről azért, mert a választások csak legközelebb hat évre megtörténvén, a kérdést nem tarthattuk napi renden levőnek: másrészről pedig azért, mert ha hárman is vitatkozunk a klubban ez érdekes tárgy felelt, legtöhbnyire három különböző álláspont jutott érvényre: az az egyik a kinevezés hívének vallotta magát, a másik még az eddigi anionom jogoknak is inkább kiterjesztése mellett kardoskodott, a harmadik pedig — s őszintén, én is ioy vélekedem ma még a dolog felől — nem kívánt most még határozott elviállási foglalni az úgy sem égelő kérdéssel szemben és pedig azért nem, mert megvannak ugyan az állami adminislralionak elvilázhallaii nagy előnyei azonban nagyon meg kell fontolni vájjon évszázados az állam és népéletben gyökeret vert alkotmányos intézmények egy tollvonással eltöröllessenek — e? (Helyeslés.) De hát e tekintetben talán meg van a homogenitás a kormány pártban? hiszi önök közül uraim valaki, hogy csak magában a kabiuelben is Tisza vagy Péchy minister uraknak ugyanazon nézeteik vannak e kérdés körül mint Trefort vagy Fauler collegáiknak? S a kormánypárt korylausai közül Szlávy, Gorove stb. ezen kérdés napi rendre kerülése alkalmával talán egy húrt fognak pengetni Móricz Pál, Várady Gábor stb. urakkal? i Nem akartam e tárgy elöl kitérni, mert megvagyok győződve, önök uraim nem fognak meghazudtolni, midőn azt állítom, hogy föérdemél az egyesüli ellenzék által kiadott programnak épen az képezi, hogy azt minden higgadt gondolkodású, igazán szabadelvű és nemcsak ,.Szabadelvű" párti magyar ember bízvást alá írhatja. Csakhogy ha az kormánypárlbeli volt igen tisztelt collegáim közül is többen azl mondják, hogy ők is készek e programmot szórói-szóra aláírni, erre más felelel nincs, minthogy aláírni: „aláírjátok ugyan, mert hát ti is óhajtjátok az üdvös liberális irányú belreformokat, de a ki ilyen bankot s ilyen vámtarifát megszavazott és arra még 24 milliót rádásúl adott Austriának, az hiába írja alá azon programm pontot, mely pénzügyi bajaink gyökeres orvoslásának súlypontját „a nemzet producliv erejét és adóképességét emelő közgazdasági, politika érvényesítésében" keresi. A ki pedig szavazatával helyben hagyta a népgyűlések korlátozására vonatkozó szabadelvű ministeri rendeletet, az hiába irja alá tárt programunknak azon pontját mely „az állampolgárok egyéni és politikai szabadság jogainak biztosítására vonatkozik." S végre a ki védője s támogatója azon kűl politikának, mely Bosznia megszállásában játszotta ki a gondosan rejlve tartott fényes tromfot, az hiába irja alá az egyesült ellenzéknek a külügyi politikára vonatkozó programm pontjót. (Helyeslés.) Tisztelt polgártársak! már is igen hosszasan fárasztottam szives iigyelmüket (halljuk! halljuk I) s mégis engedelmüket jkell kérnem, hogy még egy őszinte nyilatkozatot tehessek, mielőtt elbúcsúznám önöktől és egyelőre visszalépnék azon díszes, de munka és felelőség terhes pályáról, melyre az önök bizalmuk emelt. Vájjon, uraim, mit tapasztaltunk alkotmányos életünk legfontosabbik tényezőjére, a népképviseleti avagy parlamentáris rendszerre vonatkozólag ugy a mint az nálunk főleg az utóbbi törvényhozási cyclusban kifejlődött? A legéletbevágóhb politikai jellegű kérdésec országgy tárgyalásánál mindannyiszor azt láttuk, hogy a törvényjavaslatok a szakbizottságokban — a kormány által felvetett kabinetkérdés erkölcsi nyomása alatt — gyorsan keresztül hajtatván, az országos ülésekben azoknak az ellenzék ostroma elleni megvédése többnyire egyes fiatal referensekre bízatott, a háznak ép azon tagjai pedig, kik parlamentáris multjoknál és országos tekintélyüknél fogva első sorban leltek volna hivatva szavazataikat az orszáo* szine előtt behatóan indokolni, — hónapokon át némán kisérték a legelkeseredettebb vitatkozásokat és egyszerűen „igenénél szavaztak, mindannyiszor, — s akkor is, midőn a nemzet osztatlan közvéleménye hangosan kiáltó a „n e m"-et. Ezen más parlamentekben tudtommal példanélkül álló jelenség okánl az hozatott fel, hogy a kormányt; támogatni és tartani kell a kiegyezési mü befejeztéig, még akkor is, midőn annak egyes javaslatai intézkedései és a többség számos tagjának meggyőződése közt éles elvi ellenlétek forognak fenn. Legkirivőbban mutatkozott e jelenség, hogy csak egy példára vonatkozzam, a szomorú hírnévre vergődött népgyűlési rendelet feletti heves vitatkozások alkalmával. Nem szabad, nem lehet feltenni a kormánypárt számos koryfaeusa szabadelvüségéről, de positiv lodomásoni is van arról, hogy épen legtekintélyesebb tagjai a többségnek a kormány eljárását nem helyeselték, sőt egyenesen kárhoztatták. S mégis mind megannyian a szavazásnál helyeslőleg vették a kormány szabadságellenes, söt egyenesen az alkotmányosság poslulnlumait mélyen sértő eljárását. S miért? Azért, mert a párt fegyelem igy hozta azt magával. Még egy esetre legyen szabad utalnom. Említettem már, hogy az annyira kártékonynak bizonyult (earlell) következtében vasúti tarifa politikánk a legkomolyabban veszélyezteti nyerstermény kereskedelmünk, tehát egyszersmind egész mezőgazdaságunk érdekeit is. Följajdult ismételten e fonák tarifapolitika ellen az összes hazai kereskedő világ, szóba hozatott az nem egyszer az ellenzék részéről és ismételten csekélységem által is; váljon olvasták-e önök valaha, hogy azon tekintélyes tagjai a háznak kik első sorban hivalvák és képesitvék ily kérdésekben a veszélyeztetett kereskedelmi és forgalmi érdekeket képviselni, hogy például Wárman Mór ki 3 országgyűlésen át képviselte a legnagyobb részben kereskedők állal lakott Budapest — Lipótvárost; vagy Falk Miksa ki egy nagy kereskedelmi lapnak a szerkesztője; vagy a volt kereskedelmi és közlekedési ministerek, Szlávy, Gorove, valaha ezen és evvel rokontermészetű kérdésekben nyomatékos szavukat hallatták volna? Nem történt ez uraim három éven át tudtommal egyetlen egy esetben sem, s miért nem? azért, mert nem volt szabad a kormányra nézve kellemetlen dolgokat feszegetni, s ez által a kormány állását netán megingatni. (Mozgás és derültség.) Én azt hiszem, az oly parlamentáris rendszer nem nyugszik egészséges, valódi népképviseleti alapókon, a hol a pártfegyelem ily szélsőségekig éryényesül. Visszaemlékeznek önök azon számtalan program bsszédekre, melyekben majdnem mindegyikében találkozunk azon phrásissal, hogy a kormányt támogató párt hive vagyok ugyan, azonban nem vagyok hajlandó egyetlen fontos elvi kérdésnél sem elveimet s meggyőződésemet a pártfegyelemnek áldozatul hozni. A legutóbbi években nyert tapasztalatok után tudni fogják önök most már, mint lehet ezen szokásos hangzatos phrásistól tartani, (okultunk!) Én is minden egészséges és hatályos parlamentáris actio nélkülözhetlen kellékének tekintem a pórtfegyelmet, s én is mindenkor alávetettem magam annak, de csak azon határig, a meddig fontos elvi álláspontok feláldozása nélkül lehetett az egyéni nézetet a párt többsége nézetének alárendelni. Hiszen uraim, ha áll az, hogy addig mig valamely többség az általa alkotott kormány iránt egészben bizalommal viseltetik a többség tagjainak nem szabad a kormány eljárását nyíltan szigorú bírálat alá venni, akkor nézetem szerint sokkal egyszerűbbé, gyorsabbá és olcsóbbá lehetne tenni azon nehézkes és költséges apparátust, mely nálunk a törvény alkotási funcliókkal fel van ruházva. Nem-e volna sokkal egyszerűbb, ha az országgyűlés nem ülésezne 9—10 hónapon át, és nem vitatkoznék naponta 4 óra hosszat, hanem például minden évben egyszer tanácskozásra egybe hivatnának a képviselők és simpliciter felvettetnék a kormány állal a bizalmi kérdés? Ekkor aztán lehetne hosszasan vitatkozni a kormány egy évi politikája és kormányzala felelt, ha egyszer a többség újból bizalmat szavazna, akkor egyidejűleg carteblanche szavaztatnék meg a kormánynak újból egy évre tenni — és nem tenni mind azt a mit jónak lát. (általános derültség.) A képviselők pedig hasznos munkával tölthetnék gazdaságukban és gyakorlati élet hivatásuk körében azon időt, melyet most hallgatással és „igen"nel való szavazással a fővárosban kénytelenek tölteni. Parlamentáris absurdum volna ez igenis, de hát valljuk be őszintén a valódi népképviseleti eszmék nincsenek szintén íiétni-