Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-10-16

Ali! dehogy is váróin, be van teljesedve, Az a kis barna lány itt ül az ölembe. Szép csendesen evez Éltünk, a kis sajka, A volt kis leánynyal Ketten ülünk rajta. Szerelmes egy sajka, reményünk a rúdja .... Hogy boldogok vagyunk, egész világ tudja. Devecseri. Haza és szerelem. Jíeszéiy, irta Tuba János. „a haza minden elült." C3. Folytatás). — Hadd sopbismáidat és ne igyekezzél elhatározásomban megingatni, mert sikertelen munkát teszesz. Látom, ugyis egész lényed elárulja, hogy szavaid nem szivedben fogamzottak. . . . Atyám kérő szavai nem tántorítottak meg és ez érzés gyermekké tenne engemet? Nem. Hazám hí, mennem kell. A boldogság, mit Szerapbinom bírása adna, úgy sem lenne teljes; örömsugárzó arcán mindig ott látnám megtámadott hazám vonagló képét. Mily "önző vagyok! hiszen a hon nem kéri áldozatul boldogságomat, csupán egy időre kell lemondanom arról és én haboznék meghozni ez áldozatot? Vájjon Seraphin init vélne a férfiról, ki nem tud választani a hon és egy hölgy szerelme közt . . . Es ha a küzdelem zaját túlélni nem engedné is végzetem — folytatá és lelkesült szavai közé egy pillanatra a fájdalom rezgő hangja vegyült — életemet jogosan kívánhatja a haza . . . Szerapbint akkor is büszkévé, nyugodtá teendi a tudat, hogy kiért szerelme lángolt, a férfi, megtámadott hazája hősies védelmében esett el! . . Igen, igen barátom, én le tudok mondani egyidöre s ha kell, örökre, Szerapbinom birhatásáról. Nekem mennem kell! — En is veled megyek! — kiáltott fölmelegülten Sándor s megölelte öt. A beállott csendet Dezső törte meg, kibontakozva az ölelő karok közül. — Most pedig hagyjuk az érzékenykedést és lássunk az előkészületekhez. Legelsőben is Szeraphinnal kell tudatnom elhatározásomat. —• De miként fogod ezt tenni? — kérdé Sándor. — Erre nézve határoztam. A levél már készen, melyben szándékomat, indokaimmal együtt, tudtára adom Szeraphin atyjának. Megakarom kímélni mind magamat, de különösen Szerapbint a válás kínos, szívszaggató percétől. Épen indulni akartak, midőn az ajtón a levélhordó lépett be. — Egy levél nagyságod számára. Dezső gyorsan kapott utánna és a címen Szeraphin atyjának írását ismeré fel. — Ez nagyon meglep. Vájjon mit irhát? Kíváncsian bontá fel s olvasá: „Tisztelt uram ! Én ma reggel leányommal együtt olaszországi birtokomra utaztam. Ez Szeraphin akarata. Indokát elutazásunknak később tán meg fogja tudni. Részemről igen sajnálom, hogy ez álltat önnek kellemetlenséget kell okoznom. Azt hiszem : nem fog követni bennünket, miután önre hazájának nagy szüksége van. Isten vele ! Gróf Z. — Mi ez ? . . ők elutaztak és épen menyegzönk elötti napokban a nélkül, hogy okát adnák távozásuknak ? . Ez a hideg udvarias hang , . . Visszautasítás-e ez ? — kérdé mintegy önmagától s megborzadt e gondolattól. — Nem, az nem lehet! ... De hol és miként találom meg e rejtély kulcsát? — Erre egy ut van csupán, — kövesd lépteiket. Dezső a pamlagra roskadt és fejét gondolkozókig hajtá tenyerébe. Kis vártatva hevesen ugrott tel. — Azt nem teszem. És legyen bár ez elhatározásom sírja boldogságomnak, sújtson bár végzetem a legrosszabbat, én szándékom mellett maradok : holnap az alvidéki táborba utazom -— szólt határozottan és az izgatottságtól kimerülten dőlt le a pamlagra. . . . Másnap az önkénytes csapat útban volt s velők a két ifjú is. II. 1849. évi ápril hó 5-én Izsaszeg hegyes völgyes vidékének csendjét a magyar seregek tábori zaja verte föl. Minden arra mutatott, hogy a következő nap ütközetre kerül a dolog a császáriak és a mieink között. A táborban minden— felé sürgés-forgás mutatkozott és a zsibongó zajt olykor a vezénylő tisztek harsány kiáltásai hasították át. A hadi tanács épen e pillanatban oszlik szét; a különböző egyenruhás tisztek kardcsörtetve, élénk beszélgetés közt hagyják oda a főhadiszállást. — Köztük látjuk Dezsőt is, ki vakmerő bátorsága által már századosi rangot vívott ki magának. Arca a hosszas tábori élet alatt megbarnult, élénken villogó szemeivel merészen tekint szót tiszttársain. Katonás vonásait és arcának érdekességét növeli egy sebhely homlokán, bizonyára, nem gyávaságának emléke a közel mult küzdelmeiből. Könnyed léptekkel halad el tiszttársai között, gondolatokba látszik mélyedve lenni. Nevének hallása ragadja ki merengéséből. — Láncosy százados urat kérem egy pillanatra viszszajönni — hangzott a tábornok szava. Dezső visszatért. — Majdnem elfeledtem átadni e levelet. Tegnap érkezett Pestről a hivatalos iratok között; bizonyára Hargitay Sándor kormánybiztos úr küldi. Dezső, — alig várta, hogy félre vonhassa magát a kíváncsi szemek elől — gyorsan szakítá fel a borítékot. Egyszerű névjegy volt Sándortól, hátlapján e szavak : „Szeraphin a napokban Pesten volt, de ismét elutazott. Biztos forrásból tudom, hogy a forradalom folyama alatt az országot soha el nem hagyták. Mi ez?" — Oh hát én tudom ! — jajdult fel a kétségbeesés hangján s a fájdalom élénk kinyomata feldúlta arcának csendes derűjét. A mult minden emléke föléledt lelkében, de a rejtvény kulcsát nem találhatta sehol. Nem talált egy szót, egy kézmozdulatot sem, mit e kinos következményekkel öszbangzatba hozhatott volna. Lelkiismerete nem vádolta semmivel, miért a büntetést megérdemelte volna.