Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875
1875-01-02
hozzá tapadt, a mely eljárást számára csaknem két ezred •eves gyakorlat szentesített; attól még azon esetben sem tud egy könnyen megválni, ha belátja annak a közegészségre mulhatlanul bekövetkező ártalmas voltát! Avagy van e a 19-ik századnak csak egyetlen egy emelkedettebb gondolkozású embere, ki a józan ész világánál fel nem ismerné, azokat az elmaradhatatlan károkat, mezeket a halottak országából feltörő mérges g á z o k, különösen járványos betegségek alkalmával, az élők világában okoznak ? Ilyent ugy hiszem - lámpával is hasztalanul keresnénk ! S mit teszünk mégis . . ? Nern-de kijeleljük a temető helyet, legtöbb esetben annélkül, hogy eszünkbe jutna szakértők által megvizsgáltatni annak temetkezésre alkalmas vagy ajkalmatlan voltát? — Megássuk az örök nyugalom ágyát hat láb hosszan . . . négy — öt láb mélyen .... alábocsátjuk a koporsót .... felhantoljuk a sírt . . megáldjuk a benne nyugvót s azután a Jézus nevében ott hagyjuk, legtöbb esetben a további gondozás kötelességének gondolata nélkül! Azért ömlik szivünkre a fájdalom keserű pohara valahányszor kimegyünk abba a titokteljes országba, hnl az enyészet a fejedelem, és a pusztulás a mindenható ur. — A tél zordon napjaiban a nagy ügygyel-bajjal felhányt fagyos rög, a kikelet melegének lehelletén Össze esik ismét, s hol néhány hónappal elóbb halmot emelt a kegyelet, ott a tavasz keze süppedő árkot von, ... a nyár forrósága repedéseket támaszt, ugy annyira, hogy Csaknem a koporsók deszka-szálait láthatjuk. Nyilatkozat a rabbiválaszíás ügyében. Nagyon tisztelt szerkesztő úr! Feltéve, hogy becses lapja a társadalom akármely rétege ügyében nem pártállást foglal el, hanem szándéka és minden törekvései csupán oda irányozvák, miszerint az emberiség szivét és lelkét nemesítse, a tagadhatlan igazságot érdemelt diadalára juttassa: bizton felteszem azt is, hogy t. szerkesztő úr, miután becses lapja utolsó számában, — hiszem, sőt tudom — a nélkül, hogy sejtette volna, a hazugságnak és rágalomnak engedett tért, annál kevésbé fogja tőlünk megtagadni ezen nyilatkozhatást az igazság kiderítésére, es nem fogja oda vinni a dolgot, hogy talán vidéki sajtóra szoruljunk igazságot keresendő. Ugyanis a Pápai Lapok utóbbi, 35. számában, kétség nélkül bizonyos adatok nyomán, említve van a Különfélék rovatában, miszerint 125 tagja a zsidó hitközségnek óvást intézett Yolna nevezett testület előjáróságához a f. hó 27-dikére kitűzött és ez idő szerint már végbe ment rabbi-választás foganatosítása ellen — az óvás tartalmát tér hiánya miatt nem adván. Említve van továbbá, hogy a szeredi rabbi valamikor vesztegegetési kísérletet tett volna, és figyelmezteti ezen körülményre a, választókat. Nagyon becses szerkesztő úr! Ezen bármely oldalról nyert értesítés tökéletesen alaptalan, a mennyiben először a pápai „haladó" zsidók — mert világos, hogy ezekhez tartoznak az óvás aláírói — semmiképen sem igazolják fölvett epithetonukat, melyet maguknak vindikálnak; ők ellenkezőleg, oly egyének, kik még tavai az ököljogot írták zászlójukra jeligéül, és azt a legszentebb helyen, a templomban inscénálták is. Ezért inkábba középkor hőseinek bélyegezhetek. Továbbá hamis maga azon tétel is „az izr. hitközség 125 tagja," mert az óvást aláirottaknak nem jelentéktelen része, nem is tagja a hitközségnek; más része meg nem is bír szavazati-joggal, és végre nagy részével vagy épen nem, vagy pedig ellenkező értelemben tudatták az iromány szövegét, ugy hogy az aláirtak közül többen tényleg szavaztak is. Ehhez még hamis aláírást is tartalmaz. Igen, igen! hamis aláírást! mert a mi „haladó" zsidóink korántsem ijednek ám vissza ilyesmitől sem, ha csak azzal magasztos céljukat, a nihilismus} elérhetik. Azon vád pedig, melylyel a szeredi rabbit illetik, nem egyéb mint aljas hazugság, mint ocsmány, piszkos rágalom, melyre csak pápai „haladó" zsidó képes; mert a szeredi rabbi a jellem—szilárdság ideálja, a personih'kált becsületesség és becsületszavamra mondom: ha egyrészről a 125 aláíró lelkiismeretességet, másrészről pedig a szeredi rabbiét tennénk mérlegbe, az eredmény rendkívül, szégyenítő volna az óvást tevők részére. Tisztolt szerkesztő úr! Legyen szabad ez alkalommal kifejezést adnom egyúttal azon reánk nézve szomorú tapasztalásnak, miszerint becses lapja rendesen a helybeli neológ zsidókat, persze azon téves hiszemben, hogy ők a műveltségnek, a haladásnak hódolnak — védi, födi, — holott minket rendesen súlyt és vádol. Pedig ha figyelembe vesszük a középtanodák és egyetemek nővendékeit is, az ott tanuló zsidók is jobbára orthodoxok gyermekei. Így azon vádat is emelte ellenünk, miszerint mi nem akarnánk magyarosodni és ezért oly rabbit szándékoznánk választani, a ki magyarul nem tud. (Lásd Lövi J. beszéde ismertetésének végén}. Ha a Pápai Lapok szerkesztősége tudná, hogy a mi neológjaink szándéka a vallástalanságot s nihílismust terjeszteni: föltesszük, hogy nem foglalt volna ellenünk pártállást *}, s nem adta volna ki ama cikkeket. Oh! a mi neológjaink rég elhagyták immár csupa kényelemből vallásunkat, rég elvetettek mindent rohamlépéssel, a mi nekünk szent és drága ! vallásunk alaposzlopait, annyira, hogy ha kisdedkorukban, akaratukon kivül, föl nem vétettek volna a zsidóság frigyébe: inkább volnának akármi másnak, mint zsidóknak, vagy még helyesebben, épen oly kevéssé volnának zsidóknak, mint akármi másnak mondhatók, mert ők gyűlölnek, mondom, csupa kényelemből, minden akármi néven nevezendő vallásosságot. Mi azonban szeretjük, nagyon szeretjük őseinktől örökül vett, szivük vérével védelmezett, több 1000 éves vallásunkat, melynek alapköve azon minden monotheista vallástól elfogadott tétel: szeresd felebarátodat, mint önnön magadat. Mondom tehát, nagyon szeretjük ezen vallásunkat; de tiszteljük, nagyon tiszteljük ám más felekezet vallási meggyőződéseit is. A mi pedig a magyarosodást és a rabbit illeti, bátor vagyok megjegyezni, hogy mi ez utóbbit lelkészi és nem nyelvtanitól minőségben alkalmazzuk; de ha nyelvtanítót akarnánk is aquirálni, akkor is nem a magyar, hanem a német, francia stb. nyelvet vennők főkép szemügy alá, mivel gyermekeink magyarul beszélnek és németül nem tudnak. Gyermekeink, legalább az orthodoxokéi, nem kivéve az én 10 éves fiamat is mint pedig az *) Lopunk a legtávolabbról sem foglalt pártállást sem a neológok, sem az orthodoxok ellen vallási szempontból. Csak magyarosodás, mint társadalmi kérdés szempontjából vallottunk színt; mely kérdés előli pedig nincs felekezeti különbség. Különben a Pápai lapokban olykor, alkalmilag hozott megjegyzéseket is nem a szerkesztőség tette, hanem a pápai zsidóság köréből, egyik is, másik is. A kinek lelkében mi sohasem vizsgálódhatunk, orlhodox-e vagy neológ, — igy azon Ítéletet sem-mondottuk soha, hogy a neológok egyedül műveltek. Ezt most találták ki önök. Szerk.