Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-08-14

•zalma — magasztos boldogító szerelemmé fejlődjék. Men yn y i kéj éskín van e szóban szerelem. Egyiknek a boldogság netovábbja az, — másiknak a pokol minden kínjaival. Csak midőn a szerelem bevonulását' tartja — ez időtől fogva kezdjük érezni, mi az a szellemi fájdalom. Minő sajátságos tünemény, hogy a szerelemnek sokan mily nagy befolyást, értéket tulajdonítanak, ugy hogy egy elveszett vagy nem viszonzott szerelem képes egyiket arra indítani miszerint egész életét dobja el magától.. Az emberi élet sa kedélyvilág ez egyetlen elemének oly nagy fontosságot tulajdonítanak, hogy ennek veszélyeztetésével az egész lét minden értékét elveszti — sokaknak szemében. A szerelemhez némileg hasonló, de attól mégis különböző viszony az egy nemhez tartozóknak egymás iránt

1 viszonya, vonzódása, mit b a r á t s á g n ak nevezünk Az első pillanatra úgy látszik, mintha a barátság nem volna •érzékiségre visszavezethető mint a szerelem, és sokkalfizellemibb volna annál. Ez azonban csak az első pillanatra látszik úgy ha tüzetesebben vizsgáljuk és elemezzük a barátság fogalmát, ugy Önkényt szemünkbe tűnik, miszerint ez a sympathiában gyökerezik. A sympathia pedig valami önkénytelen, mit nem vagyunk képesek tetszés szerint előhozni és ismét elaltatni. Valakivel rokonszemvezünk találkozásunk első pillanatától fogva ; — még viszont másoktól idegenkedést érezünk. De meg az emberi természetben rejlik, a kedélynek egyik lényege, hogy a benyomásokat, miket a külvilág ránk tesz, nem vagyunk képesek csak magunkban visszatartani, hanem quasi kénytelenek vagyunk azokat másokkal közleni, mintha a fájdalom köiryebben volna elviselhető, ha többen osztoznak azon; mintha az öröm nem volna teljes ha másokat, és pedig azokat, kikkel vakonszenvezünk — abban nem részeltethetnénk. A teljes önmagába zárkózottság lehetetlenség, s annak megkísértése természetellenes, A sympathia és antipathia adják meg a kedélyvilágnak azon szükséges változást, mit a tengernél az apály és dagály hoznak létre. Rokonszenvünkkel mindig csak kisebb kört csatolhatunk magunkhoz. Minden individuum, meg annyi külön álláspont, mely központból a körüle forgó világ más-más képet nyújt.. Ha bár magasztos elvnek adott is kifejezést Jézus, midőn azt rendelé, hogy ugy szeressük felebarátainkat mint magunkat, és habár ez által a morálnak legszélsőbb határát húzta is meg — mi azon nézetben vagyunk, hogy e törvény többet kíván az embertől, mint a melyre az alkotásánál fogva képes lehet. Az egész emberiséget azon. szerelemmel ölelini. á.t> melylyel azon kisebb kör — a család iránt, melyben fölnevekedtünk -r- vagy azon nagyobb iránt, mit nemzetnek nevezünk lehetetlenséggel határos. Ismét azon képet állítjuk magunk elé, mely szerint az egyén egy központ, melyből-a szerelem, a rokonszenv sugarai szétlöveltetnek ; de minél inkább tágul a kör, annál kisebb lesz kilövete a sugaraknak a melege. Mi inkább vagyunk hajlandók azon épen most említett tételnek azon értelmezést adni, hogy nem annyira szeretni, mint inkább embertársainknak jogait tiszteletben tartani, Önelhatározásuk szabadságára zavarólag be nem folyni — egyszóval a lényeget a mi mindegyönkben ugyanaz — az általános emberit — tiszteletben tartani a mi kötelessé:günk. De ez a kötelességnek csak negativ oldala volna, positive is tartozunk tehát mindazt megtenni embertársainkért, a mi az ö existentiájuk könyebb elviselhetését teszi, ugy anyagi, mint szellemi tekintetben. Azonban a fölvett s elejtett fonalat vegyük föl ismét; (Folytatjuk). • ELLENTETEK. r Ipzúk falak közt, mély homályba zárva

7 ^IP^Elhagyottan napon, éjen át, ^ Célt veszítve, — lelkem olyan árra Annyi gyötrő gondolatot ád. Nincsen forrás, hol enyhet találva Lelkem kínos, összekuszált álma. Mult jelennel, ellentétben állva, Egymással küzd, egymással csatáz ; Szív és ész is más-más pártra állva Köztük ádáz Azrael tanyáz. Nincs erő, mi összhangzást teremtne, Mit tisztelne muH, jelen, szív, elme. Gyermekségem kecstelt, vonzó képe Melyen isten és vallás ragyog, Tünedezik — és ennek helyébe Ifjúságom más eszmét rakott; Eltörülni vágyik ama képet, Hogy helyébe lépjen a természet. Szivem édes megnyugvást találna Egy magas lény örök életén, De az észnek felcsigázott vágya Nem lel békét a szív ösztönén. Es kutatva a nagy mindenségben A teremtőt nem leli az égben. Minden érzet egymás ellen kelve, Szül viharzó disharmóniát, Melyben énem béke szerző elve Elnyomottan nézi a tusát, Es sebezve számtalan sebekkel Gyógynedüt a fájdalomra nem kel. Szív a múlttal szövetségre lépve, Boldogságát vissza vívni kész, Látva régi álmait letépve Ujabb álmok tengerébe vész; Ábrándoknak ringató ölében Enyheket vél bánat ellenében. Ész jelennel a valót kutatja S csak tudásért lángol egyedül