Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-06-12

megkapót és érdekeset, mely miatt tud is azokkal kedvtelve foglalkozni. De az unalomnak nemcsak értelmi, hanem szivéleti, lelkületi oldala is van. Nevezetesen a valaki iránti érdekeltség, vele örömest foglalkozás a szeretetnek első jele is. Ekkor már az ismeret és szeretet egyek az érdekeltségben ; mintkettö támadása és fejlődésének szükséges alapja a tárgyához vonzalom, attól belső, közvetlen és folytonos határoztatás. A megismerés, és ebből folyó tudás, értelmi és észszerű szeretet: valamint az igaz szeretet a fölfedezett szellemi tökélyek és tulajdonok megismerése. A kutató, vizsgáló csak azon tárgyat hatja át lelke egész erejével, a mit szeret,—k é t sziv akkor érti, ha szereti is egymást; és akkor szereti, h a é r t i is egymást. Ami vagy a ki iránt szeretettel vagyunk, amihez vagy akihez szívvel és lélekkel ragaszkodnuk : az nem hoz, annak körében nem ismerünk unalmat. Avagy kérdezzünk meg bárkit is közülünk, unatkozott-e valaha szeretett kedvese mellett? érezte-e az időt üresnek, és hosszúnak, mégha keveset, vagy épen semmit se beszéltek is ? hiányzott-e valami a lelki gyönyör ós élvezet teljességéből, mely engedte volna az érzékeket eltompulni és a lelket szürke liomálylyal takarni be. Mig aki elzárja magát embertársaitól, keblében a szeretet mosolygó rózsái föl nem fakadnak, egészen mindég csak magára szorítkozik, csak magával foglalkozik, szivét soha és senkinek sein tárja fel, a hidpg önzés mellett megfagy keblében minden nemesebb gyöngéd társas érzelem : az ollyan bizonyára sokszor unatkozik, annak ideje üres, kietlen, élete a puszta magány miatt szédítő s szánandó. — Az ily eszme nélküli föt semmi se érdekli, mindenütt és mindég elhagyatva van. (Folytatjuk). HALOVÁNY ARC, FEKETE HAJ. alovány arc, fekete haj,— Sötét fürtben ékes rózsa!.. Mind azért van, hogy egy regét Szomorúan mondják róla. Szép volt a lány, piros arca, Büszke volt éjszin hajára, Melynek sötét fürtéi közt, Diszlett az ó' szép virága. Diszlett az ó' szép virága, Halvány bimbó, fehér rózsa; De kihullott, letépetett Egy megvető hideg szóra. Majd azután diszlett újra Nyári rózsa, piros rózsa, Ugy illett a halvány archoz, Mint halálhoz a végóra. Ment az idő .... jött a bánat. . . Ismét nyillott a két rózsa. Nem volt, ki fürtibe tűzze .... Rátették a koporsóra! Uj vári Elek. Ilire gondolkodni kezdünk. Beszély. — Irta: Zoltay. (10. Folytatás). Egy évvel előbb láttuk a lángot, mely Aladár szivében kigyuladt; ma is ott lobog még az, de a folytonos idegenkedés által hatalmas tápanyagot nyerve, erejében tetemesen gyarapodott. A lefolyt év alatt Aladár nem egyszer megkísérté Adrienne-el közölni szive érzelmét, de soha sem nyílt erre alkalom ; Adrienne egész a kíméletlenségig mutatta idegenkedését, futott ha Aladárt megpillantotta. Ily körülmények között nem maradt más ut az ifjú előtt nyitva — hogy majdnem elviselhetlenné vált terhét valakivel megoszthassa — mint öreg barátja, egykori gyámjához fordulni. M

0 Rétlaki öröm és aggodalommal fogadta Aladár nyilatkozatát. Örült, mert óhaja teljesüléséhez egy lépéssel közelebb látta magát; aggódott, mert még a másik lépés, Adrienné igenlő nyilatkozata, hiányzott, s ez utóbbi hiányt nem hitte rövid idő alatt pótolhatni. Nem is utasította egykori gyám fiát leányához, sőt mint higgadt, gondolkodó ember, inkább figyelmeztető azt, miszerint még most fojtsa vissza szerelmét, várjon, mig az idő — e nagy mester — kigyógyítja Adriennét bajából, különben mindent kockára tesz. A mily könyü volt azonban e tanácsot Rétlakínak adni, ép oly nehéz volt avval Aladárnak élni; a szerelem nem szeret várakozni. Aladár bizonyosat akart tudni; egy évig kételkedett, várt, remélt, hitt; azt hitte, most már eljött ideje a tudásnak ; nem akart továbbra is bizonytalanságban élni, ha még oly hátrányos volna is reá nézve a bizonyos. Ily irányt véve gondolkozása, igen természetes, hogy Rétlaki tanácsát nem követte, sőt azután méginkább kereste az alkalmat Adrienne-el tanúk nélkül beszélhetni. Aladár fáradozásainak most a véletlen is segített. Midőn egy napon Rétlakra jött át, Adrienne-t, szokása ellenére, a kert egyik lúgosában

f egyedül találta. A mint az ifjú hölgy Aladárt megpillantotta, azonnal felugrott helyéről, hogy elhagyja a lúgost, — azonban már késő, mert Aladár a kijárást elfoglalta. — Most az egyszer — bár mennyire udvariatlannak látszassam is — nem engedem önt megszökni — szóla Aladár a lesütött szemmel előtte álló Adríenne-hez. — De Aladár, bocsánat, Romándi ur, mit gondolna az, ki bennünket itt látna ? — kérem bocsásson el, — szóla esdeklő hangon Adrienne. — Mit gondolna?! bizonyosan a valót, t. i. bogy beszélni valónk van együtt. Szíveskedjék tehát előbbi helyét