Pápai Lapok. 2. évfolyam, 1875

1875-05-29

Mire gondolkodni kezdünk. Beszély. — Irta: Zollay. (8. Folytatás). Szivarjára minden pillanatban rágyújtott — s még sem égett, oda-oda állott hol egyik, hol a másik ablakhoz, — hosszasan nézett ki az udvarra, s midőn Rétlaki kérdezé, mit néz — azt válaszolta — nem tudom. Egyszer az is megesett Aladáron, hogy az előtte levő ablak-üveget megcsókolta. Adrienne arcát képzelte ott lenni. S miután Aladár mintegy egy óráig sem nem beszélt, sem nem hallgatott semmire, fogta kalapját a bucsut vett Rétlakitól. Természetes, hogy csak akkor jutott eszébe, miszerint lóháton jött, midőn már a kapun kilépett; nem volt tehát más ut előtte, mint visszatérni lováért, melyre felugorva, elnyargalt. Midőn pusztai magányába érkezett Aladár, ugy tetszett neki, mintha nem ,,haza

<: érkezett volna; olyan rideg volt'az egész táj, hogy semmikép sem tudta magát otthoniasan érezni. Bárhová tekintett, bárhová lépett, mindenütt a legnagyobb elhagyatottságot, kietlen pusztaságot vélte fölfedezhetni; érezte, hogy valami hiányzik mindenünnen, hogy ezen valami nélkül, az egész semmit sem ér. Bebarangolta szobáit, itt is azt találta, a mit künn észlelt, nincs sehol semmi élet, minden pusztulásnak indul. Még csak egy szobájában, háló szobájában nem volt, oda tartott tehát. Körülnézett ebben is, s végre talált itt valamit, a mi figyelmét lekötötte. E valami egy arckép volt. Fiatal 13—14 éves női gyermek arcképe volt az, mosolygó ibolya szemek s kacér szőke fürtökkel. E kép korán elhunyt bugát ábrázolá, kihez végtelenül ragaszkodott. S midőn e képet sokáig elnézegette, eszébe jutott Adrienné s végre, hogy ő volna az egyedüli, ki magányos lakát benépesíteni s az elhagyatott, haldokló tájt megeleveníteni képes volna. A mint Aladár idáig jutott, a mint az universalis szert megtalálta bajainak orvoslásáig nem törődött többé sem a pusztaság-, sem az idegenszerűséggel, hanem egyedül eszményképe, Adrienne-1 foglalkozott. Számtalan tervet kovácsolt, melynek mindegyikének kiindulási pontja Adrienne, vég célja közös boldogságuk volt

# Ily álmadozások között lepte Aladárt meg az álom, mely valószínűleg igen szép lehetett, miután már régen fölkelt akkor a nap, midőn elhagyta ágyát. Alig végzé Aladár reggelizését, midőn Rétlaki lépett be hozzá. Azon elfogultság, szórakozottságnak, mely tegnap Aladáron uralkodott, nyoma sem volt már, s Rétlaki is nem komolv arccal, hanem vidoran közelített hozzá. — Jó reggelt Aladár ! mit álmodtál'? — Jó reggelt kedves bátyám ! felelt Aladár. — Nem veszesz te valami különös jelt a napban, a vidéken, itt szobádban, vagy magadon észre ? — Semmi különöset, mondí Aladár, ki nem sejtette hova céloz Rétlaki.. — Csodálom, nagyon csodálom ? pedig ma minden fenekestül fordult fel. — Hogy, hogy ? kérdé álmélkodva Aladár. — Hát bizony csak ugy, hogy te ma lettél nagykorú, s ha még tegnap vagyoni állásodról kérdeztél volna, meglehet, egyszerűen ezen választ kapod : mi közöd hozzá, s neked e válaszszal megkellett volna elégedni. Ma azonban egészen másként állanak a dolgok ; én állok előtted, kalapomat alázatosan teszem hónani alá, mert érzem, hogy kénytelen vagyok neked eddigi sáfarkodásomról számot adni

r mely számadásnál elnézésekre ís szükségem lesz talán. — Csak ennyi az egész ! ? Szóla mosolyogva Aladár, majd megijesztett hosszú bevezetésével. A mi pedig a megszámoltathat illeti, hiszem, igen rövid idő alatt el is fogjuk felejteni. — Nem tudom ; szóla tréfás kétkedő arccal Rétlaki; mielőtt azonban elvégeznök, nem lessz fölösleges megkezdeni, Itt van először is számadásom a marha — létszámról; itt a leltár, a mely szerint átvettem, itt a kimutatás a jelenlegi állományról. Husz darabbal több van most, mint midőn átvettem, mert boldogult atyád mindig kevesebb igás marhát tartott, mint mennyire szüksége lett volna, — ez gyógyíthatlan gyöngesége volt. A gazdasági felszerelés egyéb tárgyaiban is vannak némi változások. Atyád esküdt ellensége volt a gépeknek, én azonban azt hiszem, hogy csak gépekkel lehet okszerű gazdaságot vezetni, s iparkodtam azokkal is felszerelni gazdaságod. Mint láthatád, gazdasági épületeid is jó karban vannak s mind ezeken felül, szóla zsebébe nyúlva Rétlaki — itt van egy takarékpénztári könyv, mely 15000 írtról szól, ez is tiéd. Aladár szótlanul hallgatta végig gyám-atyja előadását s csak annak bevégezte után volt képes megmagyarázni magának, hová lett birtoka jövedelme, miután gyámatyja soha sem adott neki több pénzt, mint mennyi a nélkülözhetién szükséglet födözésére elegendő volt, — Köszönöm bátyám — kezdé Aladár — fáradozásait s azon takarékosságot, melyet birtokom kezelésénél tanúsított ; nem adhatok azokért mást, mint köszönetet. Nem természetem cifra szavakba önteni beszédem — még egyszer: köszönöm —, s kezét Rétlakinak nyujtáj, ki gyöjig^ljm_me^ szorítá azt. — Ne is hálálkodjál, nem szeretem azon embereket, kik szóval hálálnak meg mindent, tettel semmit; kik frázisokkal élnek s minden cselekedetük csupán beszédből áll; — ne is említsd előttem többet soha a köszönetet vagy hálát, s hogy valamiként vissza ne térj c tárgyra, jer tekintsük meg gazdaságodat, (Folytatjuk.) SZEMERE MIKLÓSHOZ. Zengj riadói, mely tettre gyulaszsza szivünk, koszorúsunk! Zengj még hosszu időn! és mi követni fogunk — Oh de ne oly szavakat, milyenek „Mamelukjaid," oh ne; Mert ez fájna nekünk, kik komolyan becsülünk. V. K