Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-10-31

Ki él örökre m'í szivében, Mig sírja puszta, ugy lehet. Akkor jöjj el a temetőbe; & ne keresd dús keresztjeit; Menj a beomlott sírhalomhoz, Ott sírd ki fájó könyeid. II. Miért e sirhalom felkoszorúzva itt? Allatta ifjú leány szeudergi álmait, ügy sírtatok midőn feküdt ravatalán, A végzet ellen is kikeltetek talán; Es ugy zokogtatok, még vissza híva őt, Midőn reá tevék a setét szemfedőt ; iS hogy hamvai fölött ott állt a. sírhalom, Oly soká könyezett rajt még a fájdalom. Miért is vette el— mondtátok— őt az ég? Hisz ifjú élete örömmel várta még. Olyan sokat remélt,— tudott hőn érzeni, itt hagyni életét ah, ugy fájt még neki! Pedig ki tudja, tán jobb nyugodnia, már: Ritkán adja a sors mit a sziv tőle vár. Hátha e holt, ki hitt és remélt szüntelen, Eltében csalódni lett. volna kénytelen? ! . . . Pap Kálmán. Feneketlen! — Elbeszélés. — Irta D o 1;'» ny i Fer e n e. (4. folytatás). Amint az ajtó becsukódott, a gróf vissza nyerte nyugalmát. A grófnőre nézett, kiben kinzó felindulást okozhatott a levél, mert szemeit merően odaszegezte a rózsaszín borítékra, mintha tartalmát szerette volna kimagyarázni. A férj látta a felindulást s odanyujtá a levelet. — Grófnő itt a levél — monda, — nem szándékozom akarata nélkül titkaiba avatkozni. A fiatal hölgy küzdeni látszott, mit tegyen ; — hanem ama bizonyos határozott vonás megint odajött arcára, a tekintet jéghideggé vált s visszataszítá az odanyújtott ambraillatú üzenetet. — Nincs, nern szabad titokkal birnom férjem előtt adá válaszul. A gróf szomorúan mosolygott. — Oh paradicsomi élet! — sóhajtá elkeseredve; de még mindig odatárta a levelet. A grófnő újra visszautasítá. — Olvassa —. monda, — kérem. E szóban „kérem" igen nagy varázs van ! Ha szép nő mondja, nem lehet ellentállam. A gróf elfelejtette, hogy ö díseret akar lenni, és feltépte a borítékot. A grófnő felindulással nézett a sápadt arcra, s várta, hogy ez szokott nyugalmát mily izgalommal íogja fölcserélni. De a gróf mosolyogni kezdett. Oda nyujtá a levelet. — íme — monda, — itt van, ki önt megvigasztalhatja, ha én már arra nem vagyok képes. A grófnő meglepetve vette a levelet és még nagyobb meglepetéssel olvasá tartalmát, mely így hangzott. — Kedves, szeretett Laurám! Ma hallottam, hogy viszszajöttél szomszédunkba, magányodba, hogy boldogtalanságod könyeit kisírhasd ; sietek vigaztalásodra és biztatásodra, könnyíteni akarom sorsodat, melyet ezen kiállhatatlan férj, mint beszélik, annyira megnehezít — várom válaszodat kocsimban, — elfogadhatszei? Mary. A grófnő aggály teljesen nézel t férjére; de ez nyugodtan mosolygott és játszott óraláncával, A fiatal hölgy most mohón kapott az asztalon levő csengetyü után ; de férje megragadta kezét. — Mit akar ön tenni grófnő? kérdé. — Nem fogadom el — volt a válasz. E percben zaj hallatszott az előszobában. •— Hogyan? monda a finom női hang — az én Laurám oly soká váratna válaszára ? — Késő — monda a gróf — különben is óhajtom, hogy a bárónőt elfogadja. Az ajtó c pillanatban kinyílt, és egy bájos, talán a grófnőnél még szebb, női alak sietett kitárt karokkal be rajta. A viszontlátás első felindulása annyira erőt vett "a fiatal úrnőn, hogy nem gondolva meg, miszerint épen íérje iránti figyelemből elakarta utasítani, karjai közé omlott, és hevesen ölelte meg. A mint azután föleszmélt felindulásából, és kibontakozott barátnője karjaiból, a gróf már nem volt ott; még léptei sem hangzottak már, s a grófnő akaratlan kérdé ; — De hová lett férjem ? — Ez férjed volt? kérdé meglepetve a jövevény — hiszen ez nern is látszott oly istentelennek, mint a milyennek festik. — Nem is oly borzasztó ember ö, mint én is leirni hallottam, hanem. — — Hanem? — Hanem, — hisz neked megmondhatom Marym, mi nem szeretjük egymást, — Borzasztó ! Biz ez borzasztó, a mit e íiatal nő kimondott, ha igaz, kedves olvasóm. Vess magaddal számot, te boldog házas. — Ti, kik nem vagytok még e frigyre lépve, ezt nem értitek, ti csak boldog szerelemről álmadoztok. — Vess magaddal számot, te boldog házas, ki velem együtt azon irigylendő sorsban részesülsz , szerető növel, kedves gyermekekkel bírhatni, — kinek minden óra egy új boldogságot nyújt,— kinek nejében a tartós szerelem felkölté a képességet, még férje gondolatait is kitalálni, — ki nejében beigazolva leli ama régi német közmondást: megosztott fájdalom, félfájdalom ; megosztott öröm, kettős öröm. Ki bánatodban haza sietsz, mert tudod, hogy otthon van, aki fájdalmadat enyhítse; s ki örömeidben is szaporítod hazafelé lépteidet, mert otthon az öröm még nagyobb örömre kelt. — Oh vess számot magaddal, s gondold meg, ha olykor emberi gyarlá voltod miatt egy kis hamis hang vegyül házas élted összhangja közé, s gondold meg, mily borzasztó volna, ha nem volna úgy, ha nőd közönynyel venné örömed és bánatod; ha tán épen azon örvendene, a mi neked bánatot okoz, és viszont; ha egyszóval meg nem értene; ha egymást látnotok.