Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-10-31

1 kin volna, — és ha azt, mit csak szerelem képes magasztos eszmévé emelni, az együttlétet, kötelességnek tekintenétek, tehernek, min már segíteni nem lehet, mert az illem, a társadalom ugy kívánja, és mert nincs a törvényben cikk, mely az egymást nem szeretést az elválhatás jogcímévé alkotná; és ha még gyermekeidet is csak tehernek vennéd, a mit a természet törvénye, kedved és örömed ellenére reád oktroyált. Óh! nemde ez borzasztó volna? és te, ki romjait siratod boldogságodnak, mert más érdek, mint a szerelem, vezetett az oltár elé; mert nem szerelemre hallgattál, mikor sírodig lekötéd magadat, vagy mert egymást meg nem értve, nem bírtátok szerelmetek megszilárdítani, elidegenedtetek : Oh mondd, nem borzasztó-e a gondolat, egymást nem szerelve, egymásé lenni. (Folytatjuk). Halottak emléke. Kinek nincs halottja? ki mondhatja el magáról, hogy még minden szeretett övéi körötte, mozognak és élnek? ki azon szerencsés boldog , a kit végzetünk nem látogatott volna meg valamelyik kedvesének elvesztésével? Bizonyai a. kevés találkozik polgártársaink között, akit az élet keserűséggel ne töltött volna el, a kit balsorsa a közel vagy távolabb múltban szivén ne sebzett volna, a ki tehát, különösen e napokban, elhunyt kedvesei emlékein, a A'esztcség fajdalmával ne merengne. Azon boldogok , akik még nem tudják, mit tesz szeretett társat elveszteni, — akik nem ismerik a sziv vonaglását lelkünk felének hervadásánál,—a kik még nem hallották édes hozájoktartozóiknak fulladozó hörgését és nem látták elhomályosodni azon szemeket, mellyek életet mosolyogtak reájok, — akiknek ínég nem vált száj okban keserűvé a kenyér és ihatatlanná az életadó viz , mert még nem kellett kinos fájdalmak közt megválniuk szeretett öveiktől és azokat a hideg, nagyon hideg hantok alá temetni: azon boldogok tegyék félre, fordítsák el e sorokat, úgysem fogják megérteni, mily jól esik a keseredett léleknek, elköltözött kedvesinek emlékeivel foglalkozni. Fájdalom hangján csak a fájó szivhöz lehet szállani; a szív mélázó ömlengését igazán csak a sebzett sziv értheti meg. Földi zarándoklásuukban jelenünk nincs: mert az a szempillantással eltűnik,—jövőnk sincs; mert inig a képzelet álmailián szép, dicső, végétlen boldogító, nagyon sokat igérő képeket állít reménykedő lelkünk elé: addig a való azonnal leszállít ábránd egünkből és könyörtelenül széttépi tündér fellegeinket. — Csupán múltunk van, ez a soha el nem pártoló, állandó társunk az élet utain. Ide száll vissza az emlékezet, hogy háborgó lelkünk nyugtot találjon; ide térünk meg, ha már a jelenben és jövőben semmi vigasztalót sem talált fáradt szivünk. Múlt az a kiaknázhatlan kincses bánya, mely egyedül elégítheti ki sóvárgó keblünket. Múlt az a kiapadhatlau forrás, melyből sohasem menthető ki az a. sok tanulság, melylyel életünk folyamát megkönynyitliefjük. Múlt a keserűségektől bántott és a kinos veszteség fájdalmitól zaklatott léleknek azon keserédes menhelye, ahol feltalálja elhunyt szeretteit. Ide vonul a gondtelt hazafi lelke és komoran elábrándozik a haza kidőlt nagyjai felett, és az azok által teremtett dicső múlton, ide jön pihenni az özvegy férj és apa, hogy c földön hasztalan keresett imádott védangyalát, boldogított nejét, gyermekei edevsanynyát ott a sir álmából felköltse és szelíd üdvadó lelkével társalogjon. Ide tér enyhülést kéremi azözvegynő és anya, hogy váratlan elhagyó életpárját föllelje és vigaszt találjon az élet • kísértetei ellen. Ide menekül az áiva, hogy az emberek hideg könyörtelenségc helyett felejthetlen szüléinek áldott emlékével és szerető képeivel találkozzék. Óh! nagy kincs van a múltban! enyhit ez, majd vigasztal,—fölemel és bátorít, — erősit és emberré tesz. A múlthoz ragaszkodásunk vezet minket kedves halottaink ! emlékéhöz. Az emberi sziv mindég, de különösen e napokban, gondol kegyelettel eltávozott szeretteire. Es mig kezeink a hervadó természet utolsó virágait kötik csomóba és helyezik felejthetién társaink sírjaira: fűzzünk lelkünk nemes es hervadhatlan ^ virágaiból is ékes koszorút meghidegült homlokuk köré; szeressük igazán drága emléküket. Az igaz szeretetnek a sír nem szab korlátokat, — a hü szeretet lekísér a kop o i- s ó b a. é s f e. I j ő unn a n , h o g y a s z e 11 e m e k t á r s a s ágában, a vágy ak o dás b a n epedő szomjunkat szerctt e i n k k e d v e s e m léké v e 1 e n y h i t s e. Lelkünk halhattam Testileg ugyan elszakadtunk a sziv teljességéből szeretett társainktól; de szellemeink folyvást érintkeznek egymással, szende képeik feltűnnek emlékünkben, és a velők töltött boldog napok felújított emlékein lélekemelőleg megpihenünk. Az utolsó fohász szüntelen fülünkbe súgja: Isten hozzád! a viszontlátásra! A természet is álomra hajtja fáradt fejét. A növényeiét dús lombozata rilkul,— az ősz deres lehel leiétől sárgult levelek lábaink előtt hevernek. De léljő a kikelet, — a feltámadás idején egyesülünk elszakadt kedveseinkkel. A következő napok legyenek egészen a hű emlékezetnek szentelve! Gondoljunk életünk múlandóságára! emberi hivatásunk és rendeltetésünkre! elhunyt imádott kedveseinkre! és feltárna- 4 dás u nkra í Szentkirályi. Könvvismertetcs. Es est idején világosság támad! Ünnepi beszéd, tartotta a szegedi zsinagógában 1874 (5035.) sátoros ünnepén Löw Immánuel. •Szép és nagyszerű tünemény, ritkán ismétlődő esemény az az emberi életben, hogy érdemekben őszült apának, nevéhöz méltó utódai maradjanak, — midőn igazán beteljesedjek az irás ama szava „gyümölcseiről ismeritek meg- őket." — E ritka esemény tünt fel előttünk Löw Lipótnak, ez egykor pápai, most szegedi főrabbinak családjában. Maga. az apa, miután mint tudós, mint hazafi és mint felvilágosult izraelita, a. tudományért, a haza és hitsorsosaiért oly sok nagyot és dicsőt tett volna, most gyermekeiben is felmutatja és igazolja, hogy az igazi választottak gyermekeikben is felismerhetők. Legidősb fia Löw Tóbiás, mint Dr. juris, államtudományi, irodalmi munkásságáról igen ismert férfiú; második fia Löw TiA'adar, szintén Dr. juris, a magyarországi központi takarékpénztár titkára; 3-dik fia Löw »Samuel, Dr. phil, med. et Chirurg, egyiránt ismert alak Budapestről, írói és orvosi képességei után; 4-dik fia Löw Vilmo«, Dr. juris, Amerikából és ennek jogi viszonyairól Írja tanulságos dolgozatait; végre legifjabb fia, a most 22 éves Löw Immanuel, rabbijelölt. Ez tartotta a közelebb múlt zsidóünnepeken, a szegedi zsinagógában, a kezünk alatt levő szónnklatot, az ő első beszédét. * A beszédet egy clőiiua nyitja meg, melynek szavai oly buzgóságot, fstentől. ihlettségct mutatnak fel, a milyent nem egy