Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-09-26

lVaugzó- menny ugy látszik megeíégli'az emberiség véráldozatát. Attila eleget tett isteni küldetésének. Európa testéből kivágta éles kardjával a fenés sebeket, az egymásra agyarkodó népeket összetartásra testvérisülésre kényszeritette, A duló csordák letelepülnek. Eljött a megváltás ideje. Isten elküldi boszuló angyalát. Egy második Judith jelenik meg, hogy a maga feláldoztával megszabadítsa véreit, meg egész Európát. E no Ildikó, némelyek szerint bajor, mások szerint burgund hercegi leány. A rettegett hód/tó számos nejei közé véteti föl magát, hogy mint egyor a Danaidák, menyegzője éjjelén, gyilkolja meg vőlegényét. A bor és szerelemtől elkábult király álmában lesz gyikosai áldozatává. *'* Vonjuk össze a sötét kép felett a függönyt, s több mint 500 év múlva húzzuk azt szét ismét. íme egy másik kép ! Ott áll előttünk egy harcias lelkületű s zord kinézésű férfiú oldalán •— kinek hatalma és kincseinek nagysága annyi volt, hogy egyszer így nyilatkoznék: „elég gazdag vagyok én arra, hogy két istennek is bemutathassam áldozataimat Mondom, e fejedelemi férfiú oldalán a honosai által minden női kellemekkel dúsan való megáldatása miatt közönségesen csak „Belegnini" (szép úrnö-i:ek) nevezett ragyogó alak Etelka, Géza magyar fejedelem hitvese. Őseink, a hon foglalása után, ép oly csapása lőnek nyugotnak, mint előbb törzsrokonaink, a hunok. S mit tesz e nő ? . . . Versenyt lovagol, ir, vadász, vigad férjével, — s boldogító házassági szerelme által megnyeri azt a szeretet vallásának. így megadja a békét, nyugalmat régi ugy, mint uj hazájának. — Ugyanazon körülmények közt im egyik nő gyilkol, a másik életet és üdvöt ád. S az eredmény? Europa mindkét esetben megmenekül , de mig előbb egy gyilkoság által ezerétől megfosztott s majd kiirtott nemzet vére árán ; másodszor egy nép üdvözülte vei. . . HA ME ti HALOK . . . a meghalok, l'ápa földje lesz sirom . . . ^Mtt mosolygott rám lel az én csillagom. '<? Kedvcsiin! koporsóm ne fedjetek be I E csillagot hadd láthatom örökre!! Mert tudom, hogy drága kis lány csillag lesz, A kék égre tűz fel a teremid kéz. Minden csillag közt te lesz legfényesebb! S az én sirom . . . minden sírnál setétebb. Fényes csillag .. . setét sir ... megálljatok: Zajló szivem hadd pihenjen rajtatok. Setét sírra... fényes csillag mosolyog. Setét sírból vájjon én majd mit látok?! Z(ílai/. Az utolsó Árpiid. — Történeti beszély. — IV. (folytatás). A barmadnap reggelén a királyi kertnek árnyas fái leözött lassú léptekkel, mélyen elgondolkodva lépdelt a király. Komolyságot mutatott most is arca, de r.em elkeseredettséget többé. Mintha valami változás történt volna keblében. Igen, új világ támadt annak mélyén. A grófnő szavai újra megélénkítek az űrt, mely szivében keletkezett. Kezdett reményleni, hogy van még talán egy kebel, melyet hozzá az igazi szeretet köteléke csatol, s mely újra visszaadhatja öt az életnek. Szerette volna folytatni megkezdett beszélgetését a grófnővel, kit két nap óta nein láthatott. Egy benső hang ezt súgta neki folyton, hogy a grófnő az ö sorsa iránt érdeklődik, — és érezte, hogy keblében már is érdeket ébresztett a grófnő maga iránt, A kertnek csavargós utai egy tóhoz vezették, melynek vizére szomorú füzek ágai hajoltak. Egy szomorú füz törzséhez támaszkodva, a tó felszínén úszkáló hattyúkra függesztve tekintetét elmélázón állt egy ilju hölgy. A király dobogó szívvel ismerte fel a grófnőt benne. — Bocsánatot nyerhetek-e — szólt a szokásos üdvözlet után — ha merengésében háborgatni merészlem ? — Oh , hiszen csak ugy időtöltésből nézegettem a hattyúk játszadozását, — s a kellemes megháborítást sohasem fogadjuk kedvetlenül. — Az én társaságom nem ér fel a csendes magánynyal. Kincs kellemesebb társalgás, mintha körülöttünk zöld ligetben a szellő suttog, s a. lombok között madárka dalol. Nemde grófnő, kegyed szeret igy a természet keblén elandalogni ? ^— Megvallom, egy idő óta szinte terhemre van az emberek társasága. Jobb szeretek itt e magányos fasorok között, hol háborítatlanul átadhatom magamat gondolataimnak. — Oh grófnő, kegyed előtt kitárom gyengeségemet. Kegyednek megvallom, hogy nekem is vannak óráim midőn kikelek a végzet ellen, mert nekem ily másnak való szerepet adott. Akkor jobb szeretném én is otthagyni az emberek zajos társaságát, s a csendes magányra bízni lecsillapítását hánykódó érzetemnek. — Köszönet a becses bizalomért! — Többet mondok, — de nem, hiszen a grófnőt untatom. — Valóban, uram király, nagyon megtisztelve érzem magamat bizalma által, s lehetetlen érdekkel nem hallgatnom szavait. — Tehát folytatom. Emlékszik-e még grófnő, múltkori beszélgetésünkre ? — Minden esetre. — Emlékszik-e még rá, hogy panaszra fakadtam sorsom ellen ; mert egy rokoniélek volt e világon, ki engem önzetlenül szeretni tudott, és még öt te el kelle vesztenem, s nincs többé senki, a kit hozzám szorosabb kötelék csatolna? — Emlékszem.