Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-09-06

Az utolsó Ái pád. — Történeti beszély. — I. Egyszerű, de csinos völgyi lak ablakánál ült az ifjú no. JTejét gondolkodva hajtá kis kezére, s mig szemei ábrándosan függöttek a tájon, ajkai körül boldog mosoly játszadozott. A nap ép lenyugvó félben volt. Aranyos fényben úsztak a hegyek ormai, — a völgybe homályos árnyat vetett ÍIZ alkonyat. Méla csend terült el a völgy felett, s a csend oly megható, a keblet ünnepélyes érzelmekre emelő. A szép ifjú nő ábrándozott tovább boldogságot sugárz.ó arculattal. Most egyszerre a völgyi lak közelében harsányan riadt fél egy vadászkürt hangja. Kitünö örömmel szökkent fel helyéről az ifjú nö, sötét szemei a szoba ajtaja felé fordultak, melyen nemsokára daliás férfi lépett be, kinek arcán a bátorság és szelidség, gyengédség sugárzott. — Hogy tudsz engemet ily sokáig magamra hagyni? szólt a nö, hirtelen átváltoztatva mosolygó arcát s haragot színlelve. A szerető sziv nem jó színlelő. Tudta a férj, hogy neje nem komolyan érti saját szavait; sa helyett, hogy bocsánatot kórt volna tőle, edzett karjaival átfogá annak karcsú derekát, s mosolyogva nézett szemei közé. „Haragszol?'' kérdezé tőle, s hévvel csókolá rneg piros ajakát. A nö gyermetegen elneveté magát, s férje keblére borult. Az a vadászatról jövő 'daliás férfi, a nejétől legbensőbben szeretett férj volt, az utolsó Árpád. A boldog házaspárnak enyelgését a belépő szolga zavarta meg. — Uram két idegen óhajtana beszélni veled. -- Miféle két idegen ? — Azt mondják, Magyarországból jöttek, s a dolog, mit elvégezni akarnak, nagyon fontos és sürgős. — Vezesd őket a nagyszobába, s kérd nevemben, hogy legyenek egy percnyi türelemmel, — én is mindjárt ott leszek. A szolga tiszteletteljesen meghajtva magát — távozott. A szép nö szenvedélyesen karolta át férjét, és remegő liangon, aggályosan szólt: — Endre, engemet gyászos sejtelem kinoz. Ugy gondolom, mintha azok az idegenek felakarnák dúlni mostani boldogságunkat, s elakarnának tégedet tőlem rabolni. Endre elneveté magát, s mosolyogva csókolá meg az aggódó homlokát. — Gyermek vagy te, kedves Fennenám. Hogyan is tudsz igy képzelődni ? Jól tudod, hogy szivem, életem egészen tied, — ki szakithatna el bennünket egymástól ? De lásd, szülőföldemről, kedves hazámról oly boszú idö után hírt hallani ugy szeretnék ; — megyek, nem várakoztatom tovább hazámfiait. Két komoly tekintetű, szürkülő szakállú magyar főúr várta díszes nemzeti öltözetben az utolsó Árpádot. Mély tisztelettel üdvözölték beléptekor, s az szívélyesen, melegen szorított kezet velük. — Legyetek üdvözölve magányos hajlékomban! Mi jó liirre! jöttök hozzám szülötteföldemröl ? Fejét csóválva komoran szólalt meg az egyik : — Jó birt uram, ha őszülő fürtjeim gyalázatjára hazudni nem akarok, semmikép sem mondhatok neked. Nem olyan föld most Magyarország, hogy jó hir szállhatna belőle a világba szét. Halld tehát először is, hogy vérroko-nod, IV.. László király meghalt. — Gyászos eset, de nem újság többé előttem. A hir megelőzött benneteket. Hallottam, hogy mire ment a szerencsétlen, szeretett kunjaival. Es utódja ki lett a királyi széken ? — Utódja még nincs, de ha te is ugy akarod, mint a a magyar nemzet akarja: te leendesz az. Endre rábámult a beszélőre, mintha nem értené, hogy mit beszél. — Igen, uram — folytatá az — mi azért jöttünk, hogy a magyar nemzet nevében felkérjünk, foglald el a magyar királyi trónt, mely egyedül tégedet illet őseid után. — Valóban ez váratlan megtiszteltetés — szólt Endre •akadozva. — Miért kívánjátok épen éntőlem, hogy nyugalmas életemet a kormányzás gondjaival váltsam fel ? Engem nem ingerel a koronának ragyogása. Van hazámban elég főnemes, a ki vágyódik a trón-után, s kötelességének jobban is megtudna felelni, mint én ; miért nem választotok hát közülök ! — Eleidnek megesküdtek őseink, hogy mig Árpád nemzetsége ki nem hal, más, mint e fejedelem vérből származott, a magyarok feletti uralmat élnem nyerheti. Mi nem akarjuk őseinknek esküjét lelkiismeretlenül megszegni. T-e vagy egyedüli férfi ivadéka az Árpád nemzetségnek, és mi kötelességünkhöz hiven eljöttünk hozzád, felkérni tégedet, hogy fogadd el a koronát, mely annyi dicső őseidnek homlokát ékesité. r f — En, az Árpád nemzetségnek utolsó férfi ivadéka, felmentem a nemzetet azon kötelezettség alól, mi öt irányomban netalán terhelné. Válasszatok királyt szabad tetszéstek szerint, a kinek tehetségét ismeritek és a kire rámeritek bízni a hazának sorsát. — A nemzet nagyobb részének az az óhajtása, hogy te légy a király. Óhajtása, mondám, és nem az eskü által reá erőszakolt kénytelenség. — Es a más rész kit akar látni a királyi széken ? — Korcs fiai azok a nemzetnek : idegen fajhoz szítanak, s még maguk között is pártokra szakadnak. Egy részök az olasz Martell Károlyt, más részök a német császárt kívánja uralni. — Ha épen ugy tetszik a nemzetnek, miért ne választhatna magának uralkodót a külföldi fejedelmek családjából? Hiszen, ha hivatását feltudja fogni a fejedelem, bármely vérből származzék is, áldásává lehet nemzetének; valamint az, hogy a fejedelem a nemzetnek íia, nem biztosit annak zsarnoksága ellen. — Uram — szólt most a másik követ — elismerjük mi, hogy egy nemzetnek kormányzása gonddal és fáradsággal jár; nagyon elhisszük, hogy te, ki csendes, boldog családi életet élsz, e gondot és fáradságot nem óhajtod. Elismerjük és tudjuk azt is, hogy ha hazánknak kormányzását elfogadod, az tetőled áldozat leend. De mind ez nem jogosít fel