Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-08-30

KIS ANGYALOM . . . [cg (T. R-nak;. *' is angyalom boldoggá tettel, Minő nem voltam soha még! Nem irigylem a meny lakóit, Szivem csupán csak érted ég. Varázs csókod még most is ajkamon, És e varázs csók csudás hatalom. Pici karoddal átöleltél, Miként tölgyet a kis virág. Nem érezek körültem semmit, Kihalt számomra a. világ. Csak csókodat éreztem ajkamon, Oh! varázs csókod csudás hatalom. Szivünk verése összedobbant, Mily égi üdv volt kedvesem! A boldogság ajkam bezárta, Egy szót sem szállottál te sem. Csak csókodat éreztem ajkamon, Oh ! varázs csókod csudás hatalom. llory Béla. A boszn. (Történeti elbeszélés). Irla: GIJ. F. (9. folytatás és vége). Mikor a chánnak hirül vitetett Abdul halála, nagy haragot mutatott s kemény Ítéletet tartott annak vadászati kisérete felett. — Miután a számos nyilazók közül lehetetlen volt kitudni, kinek ivéről pattant el a halált hozott vessző, Abdul vitézeiből felkoncoltatott harmincat, kikre mint monda, gyanúja van, hogy az elpártolás miatt összeesküdtek hős vezérük ellen. A maga jelen volt szolgáit azonban nem vonta számadásra; mert azok — szerinte — kipróbált, feltétlenül megbízható férfiak . . . Azután eltemettette a hí'st fényesen, fejedelmi pompával, megsiratta s emléket állitatott sírja íölé. Pulcheria még a temetés napján megszólítá Ivánt: — Ha a tábort titkon elhagyjuk, üldözni fognak, reményied-e hü szolgám, hogy szerencsésen menekülhetünk az üldözők elöl ? — A tartományt jól ismerem — válaszolt Iván — ha jó lovaink lesznek, hogy két nap be nem érnek, akkor mentve vagyunk. — Ugy, légy készen : ma éjfélre indulni fogunk. Timur chán a temetés után sietett meglátogatni Pulcheria!, s e mint előtte állt, tárt karokkal szólt, elragadtatva: — Oh, jöjj ide hozzám, te éden királynéja! Te vagy méltó egyedül reám. Engem nem győzött meg, soha senki, csak a te szemeid. Jer dicsőségemet megosztom veled, csak e hódító szemekben gyönyörködhessem mindig! — Es én követni foglak hatalmas chán, híven, mint az árnyék ; — s^ólt Pulcheria derültséget színlelő mosolylyal, A szép hölgy körében gyorsan telt az idő. A chánt elbájolta Pulcheria szellemdús társalgása, tiszteletet keltő, s mégis lebilincselő modora. — Majd csemegét rakatott fel a hölgy, s több serleget különböző édes, kábító tartalommal, melyeket rendre Ízlelt a magas vendég. Egyre édesebbnek találta a kehelyt, melybe Pulcheria maga töltögeté az illatos pálmabort; míg végre nyelve nehezedni, szemei lankadni kezdettek; a világ elhomályosult előtte. Karjait mosolyogva terjeszté ki Pulcheria íelé ; de lehanyatlottak, tó azzal legyőzetve az álomtól, tehetetlenül dölt hátra a pamlagon. Pulcheria felállt, s fejébe nyomva a chán csalmáját, vállaira vetve annak köpenyét, — halk hangon szólt: — Iván, itt ez idő. Egy függöny mögül a hü szolga erőteljes alakja tünt elő. — Siess — folytatá a hölgy — tartsd készen a kijelölt helyen a lovakat. — A szolga után pár percre kifelé indult maga is. Még egyszer visszafordult, s szólt mintegy a színlett vidámság mosolyával ajkain : — Szép álmokat Timur chán ! Hü maradtam hozzád, mint az árny, mely estve eltűnik. Álmodozz boldogan, párad icsomí-ó 1, angya 1 ok ró 1. Pulcheria ügyesen utánozva a sánta chán járását, biztosan haladt el az örök előtt, s távolabb az elövezetett lovak egyikére felülve, szolgájával együtt, könnyűd ügetésben tünt tova az éji homályban. Háborítlan áthaladva a mély álomba merült csapatok közt, nem sokára elhagyták a tábort s ekkor a nógotásra sebes vágtatásban rohantak előre alattok a szelekkel versenyző gyors lovak. Keggel, jó későn tudott kii bontakozni Timur chán az álom karjaiból. A mint agyáról a mámor elszállt, s észrevette megcsalatását, azonnal fellobbanva adta ki a parancsot a szökevények üldözésére, — ezer aranyat igérve annak, ki őket élve vagy ha máskép nem lehet, halva visszahozza. — Egy óra múlva már több kisebb csapatok száguldtak különböző irányban, hajtva a parancs, s lelkesítve az ígért jutalom által. A menekvök az elsö napi futást szerencsésen végezték. Másnap a hölgy már ki volt merülve, lassítni kellett a haladást. A nap délpontján állt. Mig a rekkenő melegben Pulcheria egyre bádjadtabban tartá magát a lovon, az őrszemekkel körül-körül tekintő szolga egyszerre döbbenve szólal meg : nyomunkban a tatár. A láthatáron csakugyan egy, több lovasból álló csapat tünt fel a futókkal egyiránt tartva. Iván oda ugratott urnöje mellé, s jobbjával azt balkaron támogatva, újra sebesebb menetre indítá a lovakat. — Gyakrabban visszanézve, később könnyebbülten monda: ezek Abdul vitézei, egyik hü bajtársa vezérlete alatt. Ezektől nem kell tartanunk. Majd azonban más felöl bontakozott ki a távolból egy új csapat, mely a mint észrevette a menekvöket szélsebesen rohant feléjük. Iván elcsüggedve kiáltott fel: ezek a chán szolgái; veszve vagyunk!