Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-08-23

Szemet vakított annak fénysugara, — És az szerelmed új világa volt. A képzeletnek tündér délibábja, Csalóka kép — szétfoszlott hirtelen, S rideg sirhalmod, a való világa Kényes szemünk előtt im megjelent. Csak most éreztük még a veszteséget, A mit te benned vesztett szép hazánk, Es érezzük, midőn miénk az élet, Kik egykor tcspedéshen szunnyadánk. Én nagy szavakban téged nem dicsérlek, Méltó szavakra ajkam nem talál; Hiszen tetteid fennhangon dicsérnek, Midőn elmondják: hív és nagy valál." Örök eltet nem igérck nevednek, — Minek is volna azt meg mondanom; Mit a nemzetek sziveikbe vesznek, Feledség fátylat arra sóh' se von. Egykor hatalmasan a félvilágot Megrengeté harcban edzett karunk; Dicső napok, felhőt vonának reátok, De még élünk, magyar nemzet vagyunk. Még pezsg a régi honíivér erünkben, Él a nemzet sok késő századig; S a költő élni fog hü érzetében, A mig majd szive végsőt dobbanik. Pap Kálmán. A boszu. (Történeti elbeszélés). Irl a: Gtj. F. (8. folytatás) Abdul csapatja előtt egyszerre gyönyörű k.rálytigris perdül ki a bokorból, boszús meglepetéssel tekintve körül. A vadászok nyilakkal üdvözlik s egy jólirányzott vesző, mélyen csapott be nyakába. Ekkor bőszülten ordított fel s vérben forgó szemekkel rohant a támadók elsejére, Abdulra. JEz készen várta, s midőn a tigris egy'hatalmas ugrással lova nyakára vetette magát. Mielőtt karmait használhatta volna

} keresztül vert szívvel terítette a ló lábai elé. A közel állók hangos örömkiáltással üdvözlék a vezér győztes tusáját, s a királyi vadat, mint diadaljelt a szolgák hátravitték. A vadászat tovább folyt érdekes jeleneteivel. Itt a nyílt téren szarvas, vagy antilop csapatot űztek szélnevelte méneken a könnyű lovasok ; ott megszorított agyaras vadkanok csaptak vissza közbe-közbe támadóikra, s egy-egy ló tört inakkal bukott le előttük gazdástul a földre. Odább is mét .sebhzett medve védte magát ordítva, s dühödten tör delve a testébe fúródott nyilakat. A közelébe férkezett vi. gyázatlan ellenséget letépte lováról, s izmos talpaival ma. gához szorítva marcangolta voiua össze, ha csak tőre, va,gy jókor jött segély ki nem mentette volna azt a veszedelmes ölelésből. — Egy sziklás bokros helyre jutva, a hajtó vadászebek hirtelen elnémulva fordultak vissza, s azután a loyale is ágaskodva, nyugtalanul toporzékolva törekedtek más irányban tova ragadni lovagjaikat. A vadászok tudták, mit jelent ez. Számosabban sorakozva, nagy zajjal, nyil- s kopja vetéssel veszik ostrom alá a sűrű cserjét Egyszerre egy mély dörgő ordítás rázta meg a leget, s pár pillanat múlva előttök állt a puszták királya, az oroszlán. Bojtos farkával haragosan csapkodja a földet,' szikrázó szemekkel tekint a támadókra, mintha kérdezni akarná; „mit kerestek itt ? ez az én birodalmam !" A jól irányzott nyilak sivítva szálltak reá, s egy biztos kézből hajtott gerely tátongó sebet ütött vékonyán. A vad elbukott; de meg tompa hörgéssel ugrott fel újra s rohant elleneire. A lovak rémülten futottak félre, csak Abdul bírta fékezni jól begyakorlott ménjét. Nyergében felállva, dárdáját hatalmas erővel vetette az ugrásra készült oroszlán szügyébe. A vad bár halálosan találva, dühödten ugrott a lóra, s ez csapása alatt összerogyott. Abdul teljes lélekjelenléttel most éles kardját verte ellenfele szivébe. Azonban ugyan e pillanatban magának is egy nyílvessző fúródott mélyen oldalába, úgy hogy Ja haldokló oroszlánnal együtt hanyatlott a földre. Vitézei oda rohannak s elszörnyedve látják jó urokat halálos sebben vonaglani. Melyik kézből jött a vessző, ki mondhatná azt meg ? Vitézei imádták őt. Igaz, hogy a chán szolgái közül is többen voltak ez alkalommal környezetében, de csak tiszteletjelül s mint soha nem tévesztő íjászok, védelemre adattak melléje . . . Abdul feleszmélve, gyengült hangon kérte bajtársait, hogy vigyék el sátorába. Azok vérző szívvel, könyek közt teljesítették óhajtását s egyszersmind sebes futárokat indítottak a chánhoz a gyász hírrel, kérve, hogy küldené mielőbb ügyes orvosát, ha még volna segély a szerencsétlen vezér számára. Abdult saját kívánatára Pulcheria sátrába vitték be ; még haldokolva is oda yonzotta szive, tőle akart utolszor búcsúzni. Itt gondosan elhelyezték, s tisztelettel visszavonultak. Pulcheria megrendült a leverő látványra. Az utolsó is, kiben nemes szivet kezdett ismerni, kihez még egyetlen kérésével, bizalommal fordulhatott volna, előtte haldoklik. A végzet süjtó keze még most sem fáradott ki . . . ez őt a sírig fogja üldözni. A sebesült fölvetette bádjadt szemeit s szakadozott hangon szólt: — Ugy ég sebem, — jöjj Pulcheria, közeledben hadd haljak meg ; itt éclesb lesz a halál. A hölgy ott állt felette, zavart tekintettel. Zajló keblében a mult kinos emlékei, a fájdalom és részvét küzdöttek egymással, s mintha a keserűség még egy pillanatra elborítná lelkét, szólt panaszlólag : — Jegyesemet, ki nekem mindenem volt e világon, ti meggyilkoltátok. Halála hozott engem tihozzátok, és velem a szerencsétlenséget. Oh miért nem hagytátok meg őt nekem? Abdul összeszedte végerejét. Félkarjára támaszkodva, kissé felemelkedett s oly szelid, esdő hangon válaszolt: — Pulcheria! érzem, ez utolsó órára ; itt, a sirparton búcsúzótól ne vond meg békejobbodat. Tudom már, elsö szerelmedet gyászolod . . . Nekem is te voltál első' szerel-