Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-08-23

hogy nyugoti szomszédai csak alkalomra várnak , hogy a magyar rovására a Duna mentén tovább terjeszkedhessenek Számba vette az eshetőségeket, melyek szerint, mig a magyar keleten önfeláldozással ontja vérét, hogy a törököt Európából kiűzze, az alatt megtörténhetik, majd egyszerre azon veszi észre magát, hogy neki meg a jó szomszédok itthon teszik ki szűrét. Azért ö mindenek előtt nyugoton akarta hónát biztosítani, más mód hiányában fegyvererövel is. A törököt ismételten is emlékeztetve a magyar honának tiszteletére, minden törekvéseit nyugotra irányozta. Végül elvolt határozva, Morvát, Sziléziát, Csehországot, Austriát kormánypálcája alá hajtani , azon számítással, hogy aztán egyesitett erővel a török ellenében is hódítókig léphessen föl. S már Morva s Szilézia megvolt hódítva, a cseh koronára ujabban is kilátása nyílt; Austriában már ö parancsolt, midőn, terve vég kivitelében a halál megakasztá . . . Hunyady János a török ellen harcolva, győztes csata után halt meg, — fia, Mátyás, nyugotra terjeszkedve, a megvívott Bécsben végezte hősi pályáját. Es sajátságos végzet. Kik ellen, legnagyobb hősei, diadallal küzdöttek , a magyarnak később gyászolva kelle látnia, hogy hazája ép azoknak, a töröknek és németnek, lön fegyverrel vitatott zsákmánya. . . . Dicsőség volt pályabére a magyarnak a honszeretet s áldozatkészség napjain, — szégyent, gyalázatot és átkot hozott reá az önzés szülte belviszály, az egyenetlenség. Ismeretes az állítás : ,,sirva vigad a magyar." ! Sok talán nem is sejti, mi mély értelme van e régi közmondásnak. A mult százados szenvedéseinek, balvégzetnek érzete, áthatotta a nép minden rétegét, tagjait . . . meghatóbban több varázszsal vonza a magyart, mint mást — ön múltjának képe. Egykor Európa védfala volt. Jött a kun, bolgár atár — duló háborúkkal s a magyar kész volt ellenükbe,, az élethalálharcra; — nehéz sebeiből meg felépült s njra küzdött. Jött az ozmán, a keresztyénség hatalmas ellene: s a magyart készentalálta. . . . Viharteljes s még is dicsőséges napok a Hunyadiak alatt. Támadt a lengyel, cseh, német és a török . . mindezeknek kereszttüzét a magyar mosolyogva nézte : . . S mi lett a jutalom ja szabadság, műveltség érdekében kiontott vérért? Nemzeti megaláztatás, a dicsőség, függetlenség elhanyatlása .... A pusztulás gyászos napjai. Itt üldözték egymást török és német. ! S a jó magyarnép végül azt sem tudta, melyik nagyobb ellensége ? Az egyik rész szövetkezett ezzel, a másik amazzal, s aztán ugy pazarolták a nemzet roncsolt erejét polgárharcokon. . . . Bizony nyal évszázadokon át — vigalmai közt is nagyon sok oka volt a sírásra. Egy német író szerint, a mult bírja a jelennek kulcsát s a jövendőnek tükrét. Népünknek volt az egyenetlenségben sok bűne ; ezért meg is bűnhődött; de voltak nemes tulajdonai is, s ha ezeket megnem tagadja, ugy számithat még jutalmul szép jövendőre. Emlékezzünk régiekről; az elhunyt ősök polgár-erényéről. Az emlékezet a múltról intöleg elmondja, hogy ha éledni fog a honszeretet, menten a lelketlenséget leplező világ-polgárságtól. — ha fejlődik a hazafias szellem , mely a közügyért fáradni dicsőségnek tartja, — ha lesz ifjúság, mely nem a puszta megélhetést vallja Istenének, ki előtt mindent feláldoz, hanem lelkesülni tud a nagy ősök példáján, magasztos elvekért; szóval, ha lesz közszellem, egyetértés, magasbra törekvés: akkor befogja a sors váltani a reményt, Magyarország volt és lenni fog ! Gy. F. CSOKONAI EMLÉKEZETE. (Szül. 1773 nov. 11.; ipzuiuryadt a nemzet, — szive dobbanása ^fP?Mutatta már csupán, hogy mégis él; h Nem volt többé a múltnak óriása, Ki ellenivel győztes harcra kél. És megzendült a költő néma lantja, Zengvén a multat s szive érzetét, — Hogy fölgyuladjon népe szive rajta S életre rázza alvó nemzetét. Ébredt a nemzet — és a tespedésnek Széttépte láncát, új életre kelt; Úgy vélte, hangzik még a bűvös ének, A mely adott életre néki jelt. Elindult kedves dalnokát keresni, Vivén jutalmul zöldeló' babért; De, ki tanított szép hónát szeretni, Az már pihenni rég a sirba tért. És a beomlott sírhalom babérral Lett elborítva a költő felett, Emlékének szent könynycl áldozának, Ki éltében oly sokszor könyezett. A veszteségnek íájó érzetében Tekintetünk a múltra vissza szállt; És elmerülve lelkünk képzetében, A fájdalom édes gyönyörré vált. Ott láttunk téged bűvös hangú dalnok, Midőn anyád karjában ringatott, — S hívén, hogy védnek az égi hatalmak, Neked dicső jövőt jósolgatott. Ott láttunk téged habzó szenvedélylyel, Az iljú évek tengere felett, Bár a féket szilajon tépve szélylyel — Nem szennyezé folt tiszta lelkedet. Miként, ha újból hangzott volu

1 az ének, Szívből fakadva, kedves édesen, Dicsérve báját Lilla szép szemének, Mint még el nem dalolta senki sem. Felnyílt előttünk egy világ halára, Miről dalod oly lelkesülve szólt;