Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-08-16

ä mint tárgya megrontva összeomlott, egyszersmind kialudt inaga is, zsibbasztó kimerültséget hagyva hátra. Valami tompa fásultság kezdette a szép kebelt elfoglalni. — Követlek nem sokára kedvesem, — sóhajtá hosszas hallgatás után, fájó merengéssel. — Csak imádkozni hadd tanuljak meg még egyszer, hogy, ha bün volt apám, anyám cmlékit, a te halálodat s hazám sebeit megbőszülni, leköíiyöröghessem az ég irgalmát vétkemre. J Most a végzett boszú színteréről el hónába, s ott egy zárdába vonulhatni volt lelke óhajtása. — EH miután nem liitte, hogy az érte annyit feláldozott, lángoló szerelmíi Abdul, készséggel bele nyugodjék végleges távozásába, söt félő, bogy erre célzó kérelme haragra ingerelné — titkos menekülést tervezett. Még az nap így szólt titkos szolgájához: — Itt munkámat végeztem, hazámba akarok ismét viszázatérni. Iván légy készen ; a mint alkalom nyílik a menekvésre, indulni fogunk. Azonban a haragból elvetett kő gyakran tovább is esik és sebez, mint az akarat- számította. Pulcheria boszúállni jött az ellenség táborába. Szép szemeivel gyújtotta meg a tüzet, mi Bajazidnek vesztét okozá; de e láng — számításán kívül -- Bajazid után elejtett még egy mást is. # Timur chán is hallott a zultán csuda szép hölgyéről, lei rnost Abdul vezér egyik fényes sátorában lakik. Annyit beszéltek róla előtte, hogy végre feltámadt benne a vágy önszemeivel is láthatni. Egy alkalommal azért, midőn a turkmann vezért meglátogatta, tudatta ezzel, hogy látni óhajtaná ama szép görögnöt. Abdul elnyomott sóhajjal engedelmeskedett, s magához kérette a chán üdvözlésére Pulcheriát; Icevés vártatva, ott állt cz előttük, s hátravetve sürü fátyolát, szelid arccal s tiszteletre keltő méltósággal üdvözlé a chánt. Ez hosszan, önfeledten pihenteté rajta szemeit, s minél tovább nézte, annál inkább meggyőződött,, hogy a sok dicsőítés, mit szépségéről hallott, a valóság mellett, mind kevés. Szivében egy titkos édes érzelem húrja pendült meg. S midőn Pulcheria visszavonult, elmerengve monda: Lelkemre, 6 leány fejedelemnör.ek született. Timur chán, kit a népek rettenetesnek hittak, nem volt érzelgo. Jobban szerette ö, a csaták mezején, szemben a halállal, hallgatni a fegyvercsattogást, mint gyönge rabnők puha karjai közt ábrándozni boldogságról. De fedte legyen bár jégkéreg keblét, e szép leány tekintete azon át is behatott szivébe. Ennek szemeiben egy új földi édeut vélt rejleni, mit neki birnia kell. ... Tudtára adatott Abdulnak, hogy a chán birni óhajtja a szép leányt; mondjon le róla, ajándéka fejedelmileg fog viszonozta tni. A jó Abdul, számlálta a napokat, — várta, mikor lesz vége a gyásznak, R kiért kockára vetette életét, becsületét, mindenét, mikor ölelheti azt, mint nejét keblére, Ugy megtanult ott Pulcheria előtt könyörögni, oly melegen kérte, fogadja el kezét s szivét, hü lesz hozzá, mint sugár a naphoz, j nem fog mellette más nőre még gondolni sem soha. Es a *zép bölgy hideg maradt; homlokán az a tiszteletparáncsoló e méltóság egyre visszatartóbb- lön! Sokszor olvasható volt arcán á benső nyugtalanság, mintha gondolatai valahol a mesz-> sze távolban szárnyalnának s lelkét egy titkos vágy Vonná el tovább, köréből. — És a bajnok mégis leménylt . . . hidegség csak fokozta hő szerelmét ... A lemondást ajánló felszólításra, bus sóhajjal, de határ* zottan feleié; hogy kérje a hatalmas chán fejét, attól kész megválni, de e leánytól elszakadni nem tud. Többé nem szóltak előtte róla, nem kívánták tőle, — s Abdul azt hívé, hogy Timur újabb hódító tervei közt, könynyen elfelejti a csak rövid percre látott nőt. Egy hét múlva a chán nagy vadászatot rendezett. Ezer meg ezer ember készült, fegyverkezett, mintha egy hadjáratra kellett volna indulni. Nagy terjedelmű változatos fekvésű vidék volt a hajtásra kitűzve. A kirendelt csapatok egymásnak átellenben négyfelöl lettek felállítva, tervszerüleg, ugy, hogy az elönyomulóknak a centrumban kellett taiálkozniok. Abdul a kiindulás előtt ismét meglátogatta Pulcheriát, s az most is oly leverten, ajkán oly bánatos mosolylyal fogadta. — Meddig borong még rajtad e hideg néma gyász, Pulcheria? — szólt fájdalommal Abdul. — Tudod, hogy szeretlek forrón, igazán ; rabja vagyok szemeidnek, tekinteted felemelhet s meg lesújthat. Ne gyötörj halálra e hidegséggel. — Igaz, lelkem most is a gond, kétségbeesés súlya alatt roskadoz, s menekvést magam sem találok. Vezér, te segíthetsz ; még egy kérésem lesz hozzád. — Készen találsz mindenre — válaszolt a bajnok — kérj bármit, csak egyet ne, hogy elfelejtselek. Tőled csak a halál választhat el. — Most várnak reád vitéz, — ezólt a hölgy, boszus homlokát megsimítva — mintha a válaszban nem lelt volna elég* biztosítást. íla visszatérsz, majd felkérem nemes részvétedet. Abdul kevés reménynyel, de törhetlcn szerelemmel távozott, s kíséretével elrobogva, elfoglalta a számára kijelölt helyet a chánnal szemben. Megkezdődött a hajtás. Éktelen zaj, lárma közt nyomultak előre a csapatok. Megrezzenve futkoztak szerte a felvert őzek, szarvasok. Egyik, másik, a reppenő nyil vagy lándzsától beérve piros vérnyomot hagy futtában maga után. A felriasztott vadkanok agyaraikat csattogtatva rohannak jobbra, balra, itt, ott véres harcot kezdve az üldöző yadászebekkel. (Folytatjuk). JLevclek a fővárosból. Hl. „Dórinkat aliquando etiam bonus Homerus" de alusznak bizony néha — néha a múzsák is, még pedig különösen — ellenkezőleg a medvékkel, — nyáron. Aluszik például ez idő szerint Thália. Énen ez is az oka annak, hogy színi hírekkel nem szolgálhattam az olvasónak. Igaz, hogy a krisztinavárosi színkör, s a városligeti német szinház élnek. — Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy Thália ne aludjék, — s emez utóbb jelzett életjeleket nem vcszszük, nem is vehetjük egyébnek, mint álombeszédnek. Nem az igazi hangja cz a múzsának, — nem az,