Pápai Lapok. 1. évfolyam, 1874

1874-08-16

tositani a magyar tengerészet jövendőjét. — A nagy fejdelem ismételve győzött ... az egész magyar tengerpart visszakerült. Velence tengeri hatalmát mégis, melyet polgárai az önfeláldozás és kétségbeesés erőfeszítésével védtek, megseruisiteni nem sikerült. Zsigmond alatt meg újra kezdte Velence a harcot Dalmatiáért. Es bár eleinte a magyar fegyverek több diadalt arattak is, de majd a török is közelegvén,— a magyar kormány kénytelen volt figyelmét innét másfelé fordítni. 1420 körül a SZÍVÓS kitartásu Velence ismét elhódította a tenger partot tőlünk. Nem csak, de rajta is volt ezután, hogy a magyar nemzet figyelme s ereje el legyen foglalva folyton más ellenségekkel, s igy ő háboritlan birtokában maradhasson a századokon át vérrel vitatott tengermelléknek. — E célból nem ellenezte, sőt örömmel látta s titkon segélyezte is az ozmánok elönyomulását. Jgy álltak az ügyek, Hunyady fölléptével. A magyar a tengerparttól vissza volt szorítva. Hajóhaddal, mi támadó háborúinál a török ellen oly döntő fontosságú lett volna, nem birt. Nagy tengeri hatalmasság volt természetes ellen- Velence. Mikor 1444. Ulászló Hunyadyval megindult a keresztsége az Adrián tyénség érdekében a végzetes törökhadjáratra — azon velencei s genuai hajóhad, mely támogatására indult el, száílitotta át nyakára s vesztére Ázsiában Murád zultánt, roppant seregével. A várnai katastróf emlékénél, önkénytelen is, egy sóhaj fakad fel ajkunkon. Ha megvalósul III d. Béla. és N. Lajosnak álma s magyar lobogót ural Adria, — ha a kalmár szellemű Velence helyett magyar hajóseregbe ütközik az Ulászló ellen felkészült Murád, — ha Bizánc kikötője körül magyar hajók örködnek . . . Boldog Isten ! mi más fordulatot vesz a történet folyama! . . . Akkor Várna felett nem a magyar gyászol. — akkor Adrinápoly tornyairt ma nem félhold ragyog s Konstantinápolyban nem török parancsol . . . De lemaradtunk a tengerről, azt ellenségünknek adva át, s elmaradtunk ezzel a tengeri kereskedéstől is; el az anyagi jóllét, művelődéstől, a nemzeti hatalom függetlenség fökellékeinek — gazdag forrásától ... A sors kérlqlhetlen bíró . . . őseink visszavonulását a tengertöt nemzetünknek később több százados nehéz szenvedéssel, kelle megbűnhődni. (Folytatjuk). A VISSZATÉRTHEZ. egjöttel végre! oh! mily hévvel vártalak: a)'Xf Miként várja a föld, az éltető napot; ^ Miként keblének a virág a harmatot; j Mint várja a liget a zengő dalnokot. Megjöttél végre! oh! mily hévvel vártalak, — Rideg puszta éj volt nélküled életem. Csak te hiányoztál, más meg volt a régi, Mégis — tudja isten — semmim sem volt nekem. Megjöttél végre! Nemde, hogy itten maradj? Ugy-e nem távozol, hogy itt ragyogj nekem? Lásd nem tart ez soká, aztán én távozom; De útam nagy leend, és nem itt végezem. Megjöttél végre! oh ha majd én távozom? Lelkem nálad marad, jobb létet ott talál. A túlvilág üdve ugy sem adna nyugtot, A kinek már eddig ege, hölgy, te valál. A boszu. (Történeti elbeszélés). Irta: Gy. F. (7. folytatás) Timur chán könnyen elhitte a gyanúsítást, s nem is akarta megtagadni első kérelmét annak, ki a diadalt biztosítá számára. Elkészült a vasketrec szép aranyozott vasrudakból, s belezárták a levert oroszlánt, Bajazid zultánt. Törött szívvel bár, de büszke arccal ült méltatlan helyén. Durva tatár csatlósok jöttek s ingerelték kacagva, — ö oda sem nézett. Szolga nép, mely egykor porba hullt tekintetén. .A hűtlen pártosok elébe tolakodtak s gúnyolták kegyetlenül, — ö mind nem hallotta. Homlokán most is az uralkodói méltósás: ült, az a fejedelmi önérzet, melylyel népek számára osztott Ítéletet. Mintha most is ö volna itt az ur, s minden más lény körében csak szolga. Néha szállt csak egy-egy tört sóhaj kebléből. Csak imádott hölgyét ne rabolták vón' el: annak szemeiben még feltalálná egy szebb jövő biztató reményét. Egy alkonyaton, midőn a gunyolóktól magára hagyva, merengett a lenyugvó nap bucsu-sugárain, feltekintve, egyszerre Pulcherias látja maga előtt, az áruló Abdulnak karján. Arcán káröröm ragyog, s ajkain oly metsző a gúnymosoly. Majd kacagva kiált lel : — Dicső Bajazid! utolért végül a bűnhődés? E trónt számodra a megbőszült nemes görögvezérek árnyai emeltetek cserében. Emlékezzél reájuk ! Egyiknek megígérted, hogy sirja felett log bilincset zörgetni kedvese! Nézz reám, ez énv vagyok !.. . En, ki jutalmat Ígértem a győzőnek. Ezzel odahajolva Abdulhoz, ajkaival ennek homlokát érinté. Mintha villám csapott volna le a tiszta égből, Bajazid megrendült. E látvány megmérgezte lelkét, arca elsápadt, meredt szemeiben kétségbeesés tükrözött. Végül őrületes hangon kiált fel: — Atok reád sima kígyó ! merre jársz, ez átkot hord magaddal! Ekkor oly erővel üté agyát a vasrácsozathoz, hogy azonnal holtan rogyott össze. Pulcheria a kielégített boszu egy pillanatát vetve reá

r elfordult, s a lelkéig megrázkódott. Abdul karján visszatért sátorába. Itt magára maradva, bádjadtan veté magát a kerevetre. Boszúvágya célt ért. Azonban a szenvedély lángja,