Pápai Közlöny – XXX. évfolyam – 1920.

1920-11-28 / 48. szám

XX SL évfolyam. Pápa, 1920 november 28. Közérdekii liig-getíen ketíiap. e Jlegjelenik minden vasárnn[>. Előfizetési árak: Egész évre 50 K, félévre 25 K, negyedévre Í2*50 K. Egyes szám ára I korona. Laptulajdonos es kiadó: POLLATSEK FRIGYES. Hirdetések és Nyilt-terek felvétetnek a főiskolai könyvnyomdában (Petőfiutca) és Stern Ernő könyvnyomdájában (Fö-tér). Hiszek egy Istenben, Hieze^ egy hazában, Hiszek egy Isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen." A rejtőzködő dollárok. Most egy esztendeje, hogy megindult véreink hazavándorlása Amerikából. Azóta jönnek, egyre jönnek. Csupa fáradt arc. Nem csoda. Ezek az emberek is megszenvedték a háborút, ha nem is vettek részt benne. Esztendőkön keresztül nem kaptak semmi hirt hazulról, — legfeljebb a háborúszülte rémhíreket. Mi lett övéikkel, családjukkal — arról semmit se tudtak. Bizony ebbe is bele lehetett keseredni. * Van azután a keserűségnek sok embernél más oka is. Amikor megnyílt a postaforgaiom Magyarországgal: az amerikai bankárok — főképpen a „magyar" bankárok — síppal-dobbal hirdették, kürtölték, hogy ők milyen nagyszerű feltételekkel váltják be és utalják át a kivándoroltak pénzét. Csakugyan „nagyszerű", eddig soha nem hallott árfolyamot Ígértek a dollárokért. A szegény kivándoroltak persze nem tudták, hogy mi a valóság? Ők nem tudták, hogy amikor Newyorkban 40 koronát fizettek a dollárjaikért: idehaza 80 korona volt az árfolyam. Hogy amikor odakint 100 K-t adtak érte: itthon a dollár 200 K-t ért, és így tovább. Mit tudtak Amerikában a kivándoroltak a „valutáról", — sőt mit tudtak arról az itthoni hozzátartozóik a bogárhátú kiskunyhókban? Semmit. És így történt, hogy hoszszú hónapokon keresztül az amerikai bankárok a kivándoroltak nehezen keresett dollárjait feleannyiért vagy a felénél is kevesebb összegért vették meg, mint amennyit adni kellett volna értük. Lassankint azonban mind többen jöttek haza és lassankint rájöttek, hogy milyen csúnyán visszaéltek Amerikában informálatlanságukkal, tudatlanságukkal. Ezek azután megirták a még kintmaradtaknak, hogy egyetlen centet se váltsanak be, hanem hozzák haza magukkal a dollárjaikat. Akit idejében ért a figyelmeztetés: az most már nem is utaltatja át a pénzét, hanem magával hozza a dollárokat. Hogy mennyit hoznak magukkal az emberek? Fejenkint átlagban 1000 dollárt. Ennél kevesebb jóformán senkinél sincs. Ennél többje: elég soknak van. Amerikai mértékkel mérve persze nem nagy Összegek ezek. A mi pénzünkben azonban egész vagyonok.. Eleinte, ahogy az emberek hazajöttek: siettek a pénzüket beváltani. A pénz felülbélyegzése, óta azonban ez a nagy beváltási kedv alábbhagyott, sőt — azt mondhatnók — egészen megszűnt. Ma már a falúnak is van valami fogalma a valutáról Nem mintha a hazavándoroltak spekulálnának. Dehogy is! De világ legjobb pénzének a dollárt tartják — és nem akarnak megválni tőle. A hazavándoroltak most már csak akkor váltják be a dollárjaikat, ha birtokot vagy gazdasági felszerelést vesznek. Vagy építkeznek. Mert a faiún általában — semmivel sem jobbak a lakásviszonyok, mint a fővárosban. És ezért, ha persze szórványosan is, de az Amerikából visszatértek itt-ott építkeznek. Aki pedig nem vesz birtokot, gazdasági felszerelést, vagy nem építkezik: az elteszi a dollárjait a ládafiába. Elteszi, mert nem meri beváltani: sok mindenféle hir kering a falvakban. S bizony nagy kár, hogy a ládafiában gyűlnek össze a dollárok és nem kerülnek a közgazdasági élet vérkeringésébe. CsonkaMagyarországra 50.000 kivándorolt hazatérése várható. 50.000-szer 1000 dollár = 50,000.000 dollár. Olyan összeg ez, amely súlyosan számot tenne leromlott pénzügyünk javulásában. Meg kell találni a módját annak, hogy e dollárok a ládafiákból valamikép a közgazdasági élet vérkeringésébe jussanak. K. E. ,Csonka Magyarország- — nem ország, Egész Magyarország — mennyország!" Á Szladik János=utca 6. számú új ház nagy kerttel, főleg gazdálkozási célokra igen alkalmas, szabadkézből eladó. Értesítés nyerhető Selinko Manónál, Rákócziutca 6. szám alatt. Csak magánkban bízhatunk! Hősi elszántsággal századokon keresztül védtük Nyugat kapujában a nemzeti érdekeken kívül az európai kulturát, amelynek mindenkor legönzetlenebb és legerőseb védelmezői ini voltunk, kemény magyarok. A magyar kard örökösen villogva hadakozott hol tatárral, törökkel, hol más ellenséggel és a mi hulló vérünk volt a biztosítéka, hogy a kultura kisarjadzott és fejlődni tudott. Kelet viharzó tengerének hullámai rajtunk törtek meg és a vészt, melyek az erőktől duzzadó Napkeletről zúdultak reánk, a mi karunk ereje verte vissza. Európa mentes volt az ezirányu küzdelmektől, erőit és képességeit a haladás és fejlődés szolgálatában használhatta fel az alatt, inig a magyar létéért forgatta kétségbeesett hősiességgel, kitartással a fegyvert. Úgyszólván mindig magunk voltunk, senki se segített s ha jött néha segedelem, több volt a kár, mint a haszon. Mikor a veszély már égető volt, és úgy látszott, hogy elnyel bennünket, maroknyi népet, olyankor hangos szóval kaptuk mindenhonnan az ígéreteket seregekről, fegyverekről és más anyagi eszközökről, de mikor szükség volt reá, nem érkezett belőlük semmi. Az áradat reánk szakadt és mi, mindig magunkra hagyatva állottunk vele szemben, az utolsó kártyára téve fel a pusztulás és. az élet kérdését. Ilyenkor pillanatra eltűntek sajátságos faji hibáink és Európa viharfelhős égboltozatán biztató fénnyel kelt fel a magyar nap. Nyugat bizakodva hajtotta le álomra a fejét, mert tudta, hogy a bástyán éber őrség áll, mely a harcot a végsőkig folytatja. De mikor elgördült a ránk nehezedő k4 és föllélegzettünk, napunkat elhalaványították nehéz ködök, a pártoskodás, a versengés, a viszálykodás. Véreztünk, folyt a magyar vér, a vár védelme mindig drága volt, kárpótlást pedig senkitől sem kaptunk érette, azok az évszázados harcok, melyek energiáinkat felemésztették, örökös csatatérré tették országunkat s amelyek Nyugatnak védelmet biztosítottak, méltánylásra nem találtak s a bajban mindig egyedül maradtunk naiv becsületeségünkkel, hitünkkel, amellyel bíztunk a soha meg nem érkező, de megígért idegen segítségben. Hiába vártunk, gyűlölködés, boszu volt a hála s amikor évezredes harcaink után pihenni akartunk, azok törtek ránk, akik nekünk köszönhetik, hogy a művelődés mai magas fokára jutottak, mert a békés munkához szükséges nyugalmat mi szereztük meg. Hálátlan volt a Nyugat hozzánk, amikor fizetnie kellett volna, pöröllyel ütött ránk, nagy darabokra törött Szent István koronája, Keserű kérdés ég lelkünkben: Hát érdemes volt-e érette vérezni s hogy ezért ontott-e annyi sziv hiába vért. .. Egyet végre megtanultunk, nincs többet előttünk európai és más érdek. Mi mindig mi vagyunk és leszünk az elsők s ha dolgozunk, ha szizifuszi munkát végzünk, csak magyar