Pápai Közlöny – XXVIII. évfolyam – 1918.

1918-07-28 / 30. szám

@9 PAPAI iOZLONY Közérdekű füg-getlen hetilap. B Meg-jeleník minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész erre 16 K, félévre 8 K, negyedévre 4 K. Egyes szám ára 32 fillér. Laptulajdonos és kiadó : rOLLATSEK FRIGYES". Hirdetések és Nyilt terek felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel Annin könyv- és papirkereskedésében. Közelből és távolból. (Jegyzetek a hétről.) A pápai gyümölcskereskedők még műit hó 13-án kérvénnyel fordultak az élelmezési bizottsághoz, melyet a rájuk nézve sérelmes rendeletek és árszabás módosítására kértek. A gyors tempóban dolgozó érdemes bizottság még mai napig sem méltatta a gyümölcskereskedőket válaszadásra, minek következtében a pápai közönséget a meggy- és gyümölcsszezon előnyeinek nagy részétől meg is fosztotta. Ma pedig minden, ami a közélelmezéssel kapcsolatba hozható, elsőrendű, döntő fontosságú. A gyümölcskereskedők kérelme teljesen jogos és méltányos. Mit kérnek ők? Hogy nagy rizikójuk és temérdek költségük és tisztes üzleti nyereségük fedezésére a maximális áron felül 10 százalékkal többet kérhessenek vevőiktől. A waggon-tételekben megrendelt gyümölcsből a mai közlekedési viszonyok mellett gyakran több ezer korona értékű áru megrothad és a szemétdombra kerül. Ez a kiskereskedő kára. A nagykereskedő egy kosárért, mely békében 40 fillérbe került, most 7 koronát számít. Ha pedig a kiskereskedő visszaküldi neki a kosarakat, annyit dob vissza belőle, mint az úton használhatlanná váltat, amennyi neki tetszik és egész mostani árakkal, vagyis kosaranként 7 koronával megterheli a kiskereskedőt, a megmaradt kosarakért pedig 30%-nyi kopási költséget számít. Látható tehát, hogy ennyi költség a nagy- és kiskereskedői maximált ár közti 40—50 fillér differenciából nem fedezhető. Hol maradt még a kiskereskedő fáradságának díja: a tisztes néhány százalék haszon, melyből magát és családját eltartsa, házbért és adót fizessen ? A gyümölcskereskedők ama kérelme, hogy a maximális áron fölül 10%-ot számíthassanak, nemcsak a maguk, hanem a fogyasztók érdekében sürgősen teljesítendő, mert csak ebben az esetben képesek a közönséget gyümölccsel és főzelékkel kiszolgálni. A gyümölcskereskedőket azonban még más sérelem is éri. Tessék csak megfigyelni, hogy a délutáni vonatokkal hány alkalmi kofa érkezik meg gyümölccsel és más élelmiszerrel megterhelve Pápára. Ezek egyrésze az állomáshoz közeli utcákon azonnal túlad áruján. Másik részük pedig a mellékutcákon elszéled és besurran a bizalmas családokhoz, ahol minden áron megveszik tőlük az élelmicikkeikeí. Ki ellenőrzi ezeket, hogy a maximális, vagy milyen áron szabadulnak meg becses, innycsiklandozó terhüktől ? Hol van ezeknél mérleg? Bizony, az alkalmi kofaténsasszonyok darabszámra, árszabásukat ellen nem őrizhető módon adják el áruikat és csapják be éhes vevőiket. Hát miért van nekik, kik a közterhekhez semmivel sem járulnak hozzá, több joguk, mint a kereskedőknek, kik üzletük után adót fizetnek ? Egyenlő jogot kérünk mindenkinek! Tessék az adást-vevést a nyilt piacra és boltokba terelni, hol a vevők és eladók üzleti eljárása ellenőrizhető. Ha majd egyszer visszajönnek hőseink, az egész még megmaradt társadalom azon lesz, hogy kártalanítást nyerjenek sok évi szenvedéseikért, hogy minden tekintetben jól érezzék magukat közöttünk, hogy akinek nincs felesége, gyermeke, családot alapíthasson. Igen ám, de hol? Hová bújjék a hazatért hős szive választottjával, lelke asszonyával? A föld alá? Nem eleget élt 4—5 évig patkány-, vidra- és vakondok módon a föld alatt a fronton ? A vándor fecske, midőn tavasszal második hazájából, hova gyomra hajtotta, megint megtalálja tavasszal itten fészkét, midőn visszatér, de a hős, akinek csak egy hazája van, nem talál enyhe fészket, meleg otthont a hazában, melyet vérével védelmezett. Az a vitéz, aki egészségének és testi épségének feláldozásával hozzájárult milliók hajlékának oltalmazásához, nem fog maga és alapítandó családja számára oltalmazó fedelet találni. Ennek nem szabad megtörténni. Ha a mi társadalmunk önző, renyhe, gondolkozzék és cselekedjék helyette az állami és lokális hatalom. Építsenek a városok nagyszámú és olcsó bérházakat. Alapítsanak városi téglagyárakat. Vegyék e célra és az építéshez igénybe a sok „lóggó" katonát, kik minden ezrednél százszámra foglalkozás nélkül lézengnek, az olasz foglyokat és a közmunkát. Nem lehet e terv megvalósítása ellen senkinek sem kifogása. Hisz a bérházakból befolyó jövedelem csökkenteni fogja a városok terheit és e bérházak szép, barátságos, meleg otthont nyújtanak majd első sorban hazatért hőseinknek, akiknek lehetővé teszik a család-alapítást, másodsorban mindenkinek, aki rászorul. * * * Már három évvel ezelőtt sürgettük e lapok hasábjain a tisztviselőknek fizetésemelés helyett naturaliákkal: ruhával és élelmicikkekkel való ellátását. Most végre a minisztertanács is elhatározta, hogy e tervet valóra váltja. Nem hizelgünk magunknak azzal a hiú gondolattal, hogy Wekerle és Windischgrátz a Pápai Közlönyre előfizetnek, vagy azt a Központi kávéházban olvassák. Megelégszünk azzal a tudattal, hogy e kiváló férfiak évek multán ugyanarra a gondolatra jutottak, mint e rovat vezetője, már évekkel ezelőtt jutott. Végre belátták, hogy a fizetésemeléssel, háborús- és ruhasegélyekkel nem érnek célt, mert mire a fizetésemelés a lassú hivatalos közegeken keresztül megérkezik, az élelmicikkek és ruha ára ugyanannyival, vagy kétszerannyival emelkedett. Az agyonsegélyezett tisztviselő felemelt fizetésével ott áll, ahol a mádi hitsorsos. Vegyünk fel egy gyakorlati esetet. Egy kétgyermekes, nős tisztviselő kétezerkétszáz korona ruhasegélyt kap. Ez szép pénz volt boldogult trónörökösünk természetellenes halála előtt, de ma annyi sem, mint akkor 200 korona volt. Ha a „boldog" tisztviselő felesége őnagyságának csináltat ruhát, marad kerek 200 koronája, amin kis lányának vehet egy kötényt. Ha pedig magát ruházza fel, marad egyik kis gyermekének ruhára való. Akárhogy forgatja a dolgot, vagy ő, vagy felesége és egyik gyermeke marad meztelen. A Népruházati Bizottság?! Ha az ő ruhájára vár, akkor várhat a jövő századig! Ha pedig valahára megérkezik a ruhanemű, akkor annak egyik része az úton késik, a másik részének pedig nem szolgáltatják ki, hogy a többi ne zúgolódjék. De azért még sincs más mód a tisztviselők nyomorúságos helyzete javítására, mintha naturáliákkal látják el őket. De