Pápai Közlöny – XXVIII. évfolyam – 1918.

1918-07-28 / 30. szám

ebben az eljárásban legyenek a Népruházási Bizottság és annak vidéki közegei gyorsak, szolidak és szolidárisak. Szolgálják ki tisztviselőtársaikat oly módon, mint amilyen kiszolgálást ők kívántak béke idején a kereskedőktől és iparosoktól. A segítség csak akkor ér valamit, ha idejében érkezik. Annak, aki nekünk hidegvizes lepedőt hoz, mikor didergünk, meleg bundát, mikor izzadunk, nem köszönjük meg „segítségét", hanem a pokolba kívánjuk őt „segítségével" együtt. $ Várhelyi Izsó. Roppanások a középosztályban. Sok szó esett már a a középosztály háborús megpróbáltatásairól, azokról a terhekről, amelyeket elviselni már a lehetetlenséggel határos. Ma már bizonyossá váit, hogy a vagyontalan középosztály sürgős segítségre szorul, épúgy a középbirtokos osztály is, amely anyagi erő hiányában lassanként elveszti földjét. Ehhez az összeroppanáshoz nagy mértékben járult hozzá az a körülmény, hogy a mezőgazdasági cikkek ármakszimálása után az ipari cikkek árát nem határozták meg és úgy azok 800—1000 százalékkal is emelkedtek. Buday Barna, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület titkára, aki a középosztály helyzetét nagyon jól ismeri és „Magyar probiemák" cimmel feltűnést keltő könyvet is irt, melyben tájékoztat és irányt ad azokban a kérdésekben, melyeket, mint a magyarság létének kérdéseit kell tekintenünk, a fenti kérdésben a következő nyilatkozatot adta: A drágaság a háború elkerülhetetlen következménye, az áruhiány ellen nincs védelem, de hogy a meglevő anyagok és cikkek ne lehessenek szertelen nyerészkedés tárgyai, ezt kötelező árszabással meg lehet akadályozni. Nálunk csupán a mezőgazdasági terményekre nézve állapították meg a határakat. A gazdák kötelesek terményeiket a makszimált áron a hatóság rendelkezésére bocsátani. Noha ez a kényszer sérti a termelők érdekeit, magában véve mégis helyes, mert a közérdeket szolgálja. Nem makszimálták azonban az ipari cikkek árait, ezeknek termelői és forgalomba hozói korlátlanul nyerészkedhetnek. Rávilágít a gazdák helyzetére az a néhány adat, melyek szerint a legfontosabb mezőgazdasági termények árát átlag 200 %-al sem növelték, noha a termeléshez szükséges ipari származású anyagok és eszközök ára 500—1000 és még ennél is több százalékkal emelkedett. A munkabérek is megsokszorozódtak. Egyes helyeken tízszer annyit fizetnek a földmunkásoknak, mint a háború előtt. Az az általános felfogás, hogy a gazdát nem kell sajnálni, mert még így is nagy jövedelemre tesz szert. Egyes gazdaságok a konjunktúrák ügyes kihasználásával esetenként csakugyan nagy jövedelmet értek el, de nem való az, hogy a háború folyamán a gazdák megvagyonosodtak. Igen, a kisgazda ő maga míveli földjét, családján kivül idegen munkaerőre nem szorul. Az árdrágító ipart alig veszi igénybe. Ezenkívül az állatállomány 80%-a, az apró állatoknak pedig kilenctizedrésze kisgazdák kezében van és tudvalevően ma a baromfitenyésztés hozza aránylag a legnagyobb hasznot. Mindent összevéve, tagadhatatlan, hogy a kis- és törpebirtokosok százezreit a háborús konjunktúrák igen jelentékeny vagyonerőhöz juttatták. A középbirtokos helyzete azonban csak a háború kezdetén javult. Ám a kormány egymást követő rendszabályait a mezőgazdaság minden ágazatára kiterjesztette, de ezzel egyidőben nem korlátozta az ipari cikkek és a munkabérek szertelelen növekedését. Erről a két oldalról a drágaság egyre nyomasztóbban nehezedik a középbirtokosokra és ő kötve lévén a makszimált árakhoz, nem birja a nyomást áthárítani. Életviszonyai arra utalják, hogy minden vonalon adófizetője legyen az árdrágító spekulációnak. A munkások ugyancsak kihasználják azt a körülményt, hogy kevesen vannak. Helyenként már 20, sőt 30 korona napszámbért is kell fizetni s egyes helyeken olyan megbeszélések voltak a munkások között, hogy csak negyedrészért fogják learatni a gabonát. Már most jelenségei mutatkoznak annak, hogy a hivatásos középbirtokos osztály egy része távozóban van a földtől. Egyfelől a parcellázások, másfelől a bankvásárlások biztonsággal szorítják ki régi pozíciójából. Nem tud versenyezni a kisemberekkel. Mit szóljon most már a vagyontalan középosztály? A gazda szerencsével és ügyesség árán mégis csak találhat kihasználható konjunktúrát, az iparos meg a kereskedő egyszerűen áthárítja a drágaságot vevőire, de mit tegyen a tisztviselő-osztály, amely a középpontjában áll a drágaság áthárításainak. A közigazgatási, bírósági, tanügyi, közlekedésügyi tisztviselő nem sztrájkolhat a maga hivatala ellen, mint a munkások teszik. A köztisztviselőknek maga az állam a gazdája, ebbe nem fojthatják bele a lelket, rnert ezzel együtt elfojtanák a maguk becsületét és a maguk életének forrását is. A tisztviselőknek be kell érniök azzal a csekély pótlékkal, amit az élet növekedett költségszámlája sokszorosan túlhalad. Eddig sem volt arányban a köztisztviselői fizetés a végzett munka és a hivatás jelentőségével, most azonban a háború a tisztviselőkarban kialakította az intelligencia rongyos gárdáját és azon a nyomon halad, hogy kialakítsa a proletár középosztályt. A háborús gazdasági belharcokban a nagytőkének semmi bántódása sem történt. Szédítő nyereségekkel számol be. A munkások keresete sem volt soha olyan nagy, mint most. Kiskorú kézimunkások jövedelme túlhaladja a 25—30 év óta működő magasrangu tisztviselők fizetését. Egy ügyes cipészsegéd, vasmunkás, vagy szőlőmunkás többet tud keresni, mint amennyit a miniszteri tanácsos, vagy kúriai biró kap! A szörnyű gazdasági megalázottság nemcsak azzal a veszedelemmel jár, hogy a tisztviselők nyomorognak, de ez el is riasztja a köztisztviselői pályákról a magukban bizó értékes elemeket, aláássa a tisztviselői függetlenséget és megbízhatóságot. Hogyan akarjuk kivédeni az állami élet és a jogrend ellen intézett nemzetiségi és nemzetközi támadásokat a közigazgatás, a jogszolgáltatás és közoktatás egész vonalán olyan hadsereggel, mely gazdaságilag beteg, lelkileg elégedetlen ? A kormányzó és vezető intelligencia letörése a nemzeti kormányzat és nemzeti kormányzat és nemzeti vezetés gyengülését, romlását jelenti. Meg kell védenünk tisztviselőinket az anyagi bukástól, hogy önmagunk meneküljünk! A helyzet orvoslásának mulaszthatatlan feltétele az ipari cikkek és munka árának makszimálása azon a módon, amint makszimálták a mezőgazdasági terményeket. Az államnak erősnek kell lennie az igazság és a becsület törvényének végrehajtásában, amely nem engedheti meg, hogy a tülekedő és harácsoló felek a nemzetvezető intelligenciáját sárba tapossák. KARCOLAT a mult hétről. Döntő napok várhatók! Ugy a diplomáciai érintkezések, valamint a harctéri mérkőzések arra a következésekre adnak meggyőző érveket, hogy legközelebb döntő napok várhatók, melyek végeredménykép a várva-várt béketárgyalások megkezdését vannak hivatva biztosítani. Ezen állításunkat, jobban mondva reményünket azzal véljük igazolni, hogy a diplomácia már kezd az egész vonalon békés húrokat pengetni. A jelentések arra vallanak, hogy a legvérmesebb diplomatak már erősen dörgölődzenek egymáshoz, azaz közelebb jutnak a békefeltételek eshetőségéhez, ami kétségtelenül a tapasztalt csalódások után, csak reménnyel tölthet el bennünket. A harctéri mérkőzések naponta döntő napokat emlegetnek, amely körülmény szinte arra enged következtetni, hogy már mindegyike megunta a háború borzalmait és az utolsó döntő ütközetre készül. Megunták már a folytonos kertelést és alig várják az összes frontokon, hogy végre-valahára a lefuvás kürtje az egész vonalon megszólaljon. Már érezhető ez a jelenség az összes frontokon, főleg mondhatjuk ezt a nyugati frontra, ahol a döntésre már minden elő van készítve. Az összes erők koncentrálva vannak és a harctéri jelentésekből mindenki meggyőződhetett, hogy ott bekövetkezett a „vabanque" és ennek a borzalmas utójátéknak már a legközelebbi napokban le kell zajlania. Ez nemcsak a mi véleményünk, hanem meg vagyunk győződve, hogy mindazoké, kik figyelemmel kisérik úgy a diplomáciai, valamint a harctéri jelenségeket. Lehet, hogy rekriminációkba bocsájtkozunk, az is lehet, hogy még mindig akadnak olyan háborús uszítók, kik ezen kijelentésünket és meggyőződésünket üres légváraknak tekintik, de ez bennünket nem izgat, amint hogy eddig sem izgatott, mi megmaradunk régi álláspontunkon, nem tántoríthat el bennünket semmi vészjel, rosszakarat vagy más efféle rosszindulatú elferdítése a bekövetkezett eseményeknek, leszögezzük a helyzet szignaturáját és appodiktice kijelentjük, hogy igenis már csak háborús heteket fogunk átélni és legkésőbb az ősz meghozza a békés fordulatot. Már több izben jeleztük, hogy „tévedni emberi dolog", de a mostani helyzetnél a tévedés teljesen ki van zárva. A békekavarodások már kezdetüket vették és ezt megállítani alig lehet. Napról-napra tisztul a helyzet. Tény az, hogy az összes hadifelek már érzik, hogy ennek a vérengzésnek végét kell vetni és mindenki keres már egy modus vivendit, hogy kellő formában meginduljanak a békeközvetítésre alkalmas momentumok. /