Pápai Közlöny – XXVI. évfolyam – 1916.

1916-12-03 / 49. szám

LÖNY Közérdekű független hetilap, s Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész érre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 30 fillér. Laptnlajdonos és kiadó: P0LLATSEK FRIGYES. Hirdetések és Nyllt-terek felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel Annin könyv- és papirkereskedésében. Gyászfátyol. — Irta: Kemény Béla városi tanácsos. — „Mig halottja előtte fekszik, ne vigasztald a gyászolót!" — így tanítja a talmud. Nem vagyok tudósa, de még csak tudója sem a talmudnak, de laikus észjárással is meg tudom érteni, hogy mig halottunk előttünk fekszik — a mienk, szemünk könnyeinek árja, fájdalomtól megtört szivünk vérének minden cseppje pedig — az övé. Aki tehát azon idő alatt, mig halottja előtte fekszik, vigasztaló szavaival a gyászolónak könynyeit megakasztani, szivének vérzését elállítani akarja, bármily tiszteletreméltó és szeretettől áthatott legyen is a fájdalom enyhítésére irányuló szándék, éppen az ellenkezőjét cselekszi annak, amely célt voltaképpen elérni óhajt és a halottat jogaiban megrövidíteni, a gyászolót pedig kötelességének teljesítésében megakadályozni igyekszik. Mihelyt azonban a funerátor a ravatalt szegélyező gyertyák lángját elfújta és a halottat átadtuk az anyaföldnek: egyenest kötelességgé válik, hogy erős karunkat nyujtsuk a fájdalomtól leroskadt gyászolónak, hogy arra támaszkodva, újra az ég felé emelhesse bizalomteljesen tekintetét, hogy beszédes ajkunk legmelegebb tónusával hassunk a gyászolónak lelkére, hogy a megváltoztathatlanban megnyugodva, felejtsen . . . higyjen . . . reméljen... és szeressen . . . Sötét, fekete gyász borult mindnyájunkra, magyarokra. Nagy halottunk: a Magyar Király. Kihűlt teteme egy hetet meghaladó időn át feküdt ravatalán előttünk. Vigasztaltak, megnyugtatni iparkodtak bennünket: szokatlanul magas kort ért, megőrölte az uralkodás, a kormányzás munkájának malomköve, az idő vas fogát is emlegették, hallottuk egy egész tárházát a frázisoknak; mind célt tévesz' * tett; szivünk fájdalmát, keservét csak növelte, de enyhülést nem nyújtott. Mikor e sorokat irom, a nagy halott már ott pihen őseinek sorában a kapucinusok temploma alatt levő sírboltban. Rudolf trónörökös halálát követő néhány hét múlva Bécsben járva, én is elzarándokoltam koporsójához. A koporsó még nem volt véglegesen elhelyezve. Egy hatalmas babérkoszorú feküdt rajta. Egy hölgy, aki a látogatók csoportjában volt, egy levelet óhajtott a koszorúból magával vinni emlékül, amire én magyarul megígértem, hogy beszélni fogok a kisérő és magyarázó páterrel. Magyarul mondtam ezt, hogy a társaság, meg a páter meg ne értse, mire az egész társaság egyhangúlag — magyarul — megkért, hogy beszéljek a páterrel. Alig ocsúdtam fel meglepetésemből, hogy az egész látogató csoport szin- és faj magyar, odalépek alázatosan a páterhez és előadom, persze német nyelven, kérelmünket: „tessék", volt jóságosan barátságos válasza a derék papnak, aki szinte magyar ember volt és bennünket megértett és velünk érezett. Valóban magyar sziv és magyar lélek képes csak igazán megérteni azt a hűséget, azt a szeretetet, azt a vonzalmat, azt az imádatot, mely a magyar szivben, magyar lélekben lakozik és mellyel felkent apostoli királya és annak Háza iránt viseltetik a magyar. A magyarnak oltári szentsége a Szent István koronája és legfőbb szentje annak Viselője, evangéliuma a Kard, amellyel azt védeni kész és mindennapi imája a: Moriamur pro rege nostro ! Igenis ez hitvallása minden magyarnak, egyházilag bármely felekezet kötelékébe tartozzék is. Amiként a hit, a dogma, a valláserkölcs egyes-egyedül az, ami az élet küzdelmeiben és reánk mért terheinek elviselésében lelkünket felemeli, szivünket megerősíti, görnyedező testünket kiegyenesíti, izmainkat acélozza, idegeinknek ruganyosságot kölcsönöz és fogyatékos erőnk pótlására újabb, újabb tápot nyújt és a ránk mért csapások súlyát megkönnyíti, ép úgy kell, hogy a magyar őseihez megtért királya feletti méltó gyászában is megnyugvást, vigaszt és erőt merítsen, a magyar királyhűség, a magyar hazaszeretet vallásának dogmájából, kultuszából. Egy régi festményre esik e pillanatban tekintetem. A képre, melyen Szent István térden állva ajánlja fel és nyújtja bíborpárnán nyugvó koronáját a boldogságos Szüzanyának. Ezt a képet látom megsokszorosítva és megtestesülve a minden magyarok szivében, amidőn a holt király koporsója mellől a kriptából kijövet, szivünkben két tűznek lángját látom fellobogni: az egyik a holt királyé — ez a kegyelet, a másik az élő királyé, aki ép most készül magára ölteni a Szent István bíborát — ez a szeretet. Amiként Szent István a magyar koronát a boldogságos Szűznek ajánlja és nyújtja azon a festményen, ép oly áhítattal, ugyanazon megilletődéssel, nem kisebb meghatottsággal és semmivel sem kevesebb imádattal ajánljuk fel mi magyarok új királyunknak szivünket, lelkünket, karunkat és vérünket. A magyar trónnal, a magyar szent koronával és egyéb királyi jelvényekkel egyetemben, a magyar nemzet szeretetének, őszinteségének, hűségének és minden magyarok imádatának, szivének, lelkének, életének is örökébe lépett. Világtörténeti idők szemtanúi vagyunk. A sors krétája meghúzta a határvonalat a mult és jövő között. A mult lezárult, a jövendő feltárult. A komor gyásznak némaságában is sokat mondó keservével bucsuzunk tőled — óh Mult! A magyar sziv teljes odaadásával, a magyar lélek egész melegségével, a magyar nemzet igaz, őszinte szeretetének forró hevével és örömének ujjongó lelkesedésével köszöntünk téged — óh Jövő ! I. Ferenc József — Isten veled ! Isten veled ! IV. Károly magyarok királya — Isten hozott! Isten hozott! Kötelességünk hadikölcsönt jegyezni! A pénzügyminiszter újra a közönséghez fordul azzal a felhívással, hogy a háború folytatására szükséges pénzt bocsássa rendelkezésére. Nincsen semmi kétségünk az iránt, hogy a közönség a felhívásnak teljes mértékben meg fog felelni és hogy az ötödik hadikölcsön eredménye legalább is oly kedvező lesz, mint volt az előbbieknek. Ugylátszik, hogy a jövő hónapok meg fogják hozni a döntést az irtózatos mérkőzésben, és úgy amint minden hadviselő állam összeszedi immár minden felhasználható emberanyagát, épúgy szükséges, hogy minden polgár, aki csak teheti, támogassa a haza védelmezőit vagyonával, pénzével.