Pápai Közlöny – XXV. évfolyam – 1915.

1915-09-26 / 39. szám

Közérdekű független hetilap. — üegjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 30 fillér. Laptulajdonos és kiadó: POLLATSEK FRIGYES. . HIRDETÉSEK ÉS NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel Ármin könyv- és papirkereskedésében. A panaszkodók. Boldogabb, békés időkben is minduntalan rájár az emberek szája a panasz kodásra. Ha sokáig derült, szép idő jár, állandóan szép kék, napos, felhőtlen ég mosolyog a földre, az emberek ezzel is elégedetlenek és panaszkodnak, hogy nincs eső, ha pedig megnyílnak az ég csatornái és nem zárulnak be éppen abban az órában, mikor az emberek kívánják, akkor meg azon sopánkodnak, hogy már sok az eső, mindent elpusztit s i. t. Nyáron azért panaszkodnak, mert igen meleg van, télen pedig azért, mert hideg van. De ha véletlenül télen enyhe az időjárás, akkor meg attól rettegnek, hogy az elmaradt hideg majd nyáron látogatja meg őket. Legtöbbet panaszkodik a fölclmives, holott annyi a pénze, hogy alig tudja hova tenni. Ha csűre, pajtája, kamrája, padlása, pincéje és vermei megtelnek a gabona, főzelékfélék, zsiradék, füstölt lius, gyümölcs és bor kifogyhatatlan bőségével, akkor azon kesereg, hogy nem termett elég,— sárga répája. Szóval a legtöbb ember panaszkodik, akár van rá oka, akár nincs. Akinek egy milliója van, azért panaszkodik, hogy nincs neki tiz, akinek ennyi van birtokában, százat szeretne. Talán csak a muníció gyárosok és a hadseregszállítók nem panaszkodnak, meg azok, kik érclekspherájukba tartoznak. De ezek között is akadnak, kik műpanaszkoclást produkálnak, hogy a hívatlan konkurrenciát távol tartsák az ő kisded üzletkörüktől és irigyeik számát csökkentsék. De talán sohasem hangzott el annyi panasz e sáros földgolyóbison, mint mostanában, a háború idejében. Minden utcasarkon, a piacon, a kávéházakban, korcsmákban, hivatalos helyiségekben és magánlakásokban egyebet sem hall az ember, mint panaszt. De érdekes megfigyelni a kesergés tárgyát. A legtöbben nem azért panaszkodnak, mert a felejthetetlen barát, a reménnyel teljes, kedves fiu, a melegszívű szerető drága férj, a jó rokon elesett a harctéren, súlyosan megsebesült, vagy fogságba került. Oh nem, nem ezért panaszkodnak, mert akit ilyen súlyos csapással látogatott meg a Gondviselés, az a legtöbb esetben nemesen, büszkén viseli fájdalmát, szivébe zárja lelket mardosó buját és nem viszi a piacra. Nem is az ilyenek miatt panaszkodnak az emberek, hanem a háború okozta drágaság szolgáltat állandóan okot a keserves panaszkoclásra. Az még csak elviselhető valahogy, hogy a szomszédnak, jó barátnak fia, testvére, vagy a szomszédasszonynak férje elesett a harctéren, de hogy az ő asztalára nem kerülhet legalább minden második nap liba- ós malacpecsenye, azt már igazán n e m lehet kibírni. Ez borzasztó! A legtöbb panasz kutforrását az emberek végtelen önzésében és órzékiségében kell keresni. Véreink most már 14 hónapja áznak, fáznak, nélkülöznek a harctéren, végtelen boldogoknak érzik magukat, ha megkaphatják minden napi gulásukat, ha kimondhatatlan küzdelmek után lehajthatják nyu^ galomra, fáradt fejüket a hideg, sokszor sáros földre, ha a tüzes pokolból élve juthatnak ki, ha minden négy hétben egyszer hirt hallhatnak értük aggódó családjuktól. Az itthonmaradottak pedig minden nap legalább háromszor teritett asztalhoz ülnek, puha ágyban alusznak, télen meleg J<ályha mellett melegesznek. Szájuk mégis tele van panasszal. Igaz, a háború nem gyerekjáték, nem kellemes mulatság és igen sok baj jár nyomában. De ki oka a háborúnak is ? Miért nem akadályozták meg annak az eseménynek bekövetkezését, amely miatt most annyit panaszkodnak. Ha az emberek többsége világszerte közakaratának tettre való váltasat megvesztegettetéssel, pillanatnyi előnyökkel, hangzatos jelszókkal nem engedné befolyásoltatni, ha nem tenné le sorsát olyanok kezébe, kik elég ügyesek és lelkiismeretlenek arra, hogy terorizmussal, hangzatos divatos frázisokkal, lelkek megvásárlásával, fajgyűlölet hirdetésével fel tudják izgatni a tömeget, és el tudják vele hitetni, hogy az ő önző céljaik megvalósítása az elbolonditottak javát mozdítja elő: akkor a háborús veszedelmek száma valószínűleg a minimumra redukálódnék. Ne panaszkodjanak tehát olyan esemény miatt, melynek bekövetkezését meg akadályozhatták volna. E helyett inkább tanuljunk meg gondolkodni. Becsüljünk meg minden embert nemzetségére való tekintet nélkül érdeme szerint. Oltsuk el szivünkben a gyűlölködés égető, pusztító lángjait. Dolgozzunk