Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-03-15 / 11. szám

ha ugy fest, mint nálunk, a gyakorlatban ; telerakták adóssággal a várost s egy hitvány, 2000 K-ás tétel miatt, ami nem uj, csak-a réginek fentartása, képesek felforgatni az egész városi szervezetet, csak azért, mert nem a tanács akarata teljesedik. S ilyen körülmények közt meditál a városi főjegyző ur a r. t. városokról az államositással kapcsolatban; vegye át az állam a rendőrséget, meg az árvaügyeket a maga hatáskörébe; a többi ügy maradjon a városok hatáskörében s a főtisztviselők mehessenek fül a VI. fizetési fokozatig, jogvégzettségük alapján, ugy, mint ezt a fokot elérik az állami és vármegyei tisztviselők ; a polgármestert pedig válassza 10 évenkint a képviselőtestület. Nem tudom, felhallatszik-e a törvényhozásig ez a jó tanács, de én a közügy)e hasznosnak nem tartom ; mivel a főcéllal, az államositással, az erők tömöritésével az állam föhatalmi szerveinek kezében, ellenkezik is, hogy a vezetést másra ruházza, lehetetlennek tartom elvi alapon, hogy a polgármestert a közgyűlés válassza, mig a többi tisztviselőt a kormány nevezi ki. Meg fordítva inkább vihető keresztül, ugy pl. mint a vármegyén, ahol a főispán a kormány bizalmi embere s a többi tisztviselőt, kezdve az alispánon, a megye közönsége választja. Hogy lesz, hogy nem lesz, nem tudom; nem is nagyon aggódom a főtisztviselők miatt, ha a kormány hatalma alá kerülnek; legalább ráncba szedi a renitenskedöket s nekünk, adófizetőknek, nem lesz velük bajunk ; foglalkozhatunk, ha reánk hagyják, a kisebb tisztviselők helyzetével, életfeltételeivel, akik az igát húzzák, lénye ; gesen kevesebb honoráriumért, mint hasonló munkakörben az állami alkalmazottak s még csak nem is panasz| kodhatnak, mint a főbbek, mert rögtön függelem sértés bűnébe esnek. Miért kell a városi tanácsnak in1 kább al kapitány, mint rendörbiztos, I arról, szíves engedelmükkel, más alkalommal. I Sarudy G-yörgy. írói és (Levél a szerkesztőhöz). Ezelőtt tiz-tizenkét éve sokszor intéztem Szerkesztő Uramhoz leveleket, amikor a mi perifériális életünk apTróbb-nagyobb fonákságai egy ujság' cikk erejéig izgatták a képzeletemet és a mikor ugy éreztem, hogy a jó; ságnak és igazságnak a törvénye a i két legszentebb dogma szólni késztet, Kegyed Szerkesztő Uram mindig retonans jósággal fogadta ezeket az irá; sokat és igy most is mikor hosszú idő után ismét érzéseim vannak amiket közlésre szánok, a „Pápai Közlöny" | hasábjaihoz fordulok. Viszontláttam tizenkét év után a pápai kulturális életet és szervezeteit, abból az incidens alkalmából, amelyet a Kegyed újságja a Karcolatban sárvári sajtos csipősségü szereplésnek nevezett. Viszontláttam a pápai kultu| rális életet, amely egy előre bejelentett és hangsúlyozott farsangi tréfálkozást katholicizmus elleni merényletnek, keresztény ethika hiányának bélyegzett satöbbi. Az az újságíró ur aki ezeket több más személyeskedéssel tarkítva közrebocsájtott, még tízszerte vastagabb hangú kirohanással sem birna engem polémiára izgatni, mert én csak elvekkel, meggyőződésekkel, nem pedig elfogultságokkal harcolok. Az én keresztény ethikám a szeretet hitvallásának Prohászka Ottokár gyönyörű keresztény-program msoroza| taiban megnyilatkozó mesgyén halad, az uton, amely átöleli a szépséget és jóságot akármilyen oltárokon jelentkezik is és igy nekem az elfogultság és a mesterséges félremagyarázás terreumán haladó megnyilatkozásokra nem lehet észrevételem. Én csupán azt üzenem a maga utján a pápai kulturális szervezeteknek, hogy az a rettenetesen dogmatikus gyámkodás alatt álló művészeti, különösen irodalmi működés, amelyet ugy a Jókai-kör, mint a Leányegyesület kifejtenek, mindért tiszteletreméltó ambíció és buzgalom dacára, amely a vezetőséget működésében irányítja, nem biztat elég jelentős eredménnyel és előidézője annak amit az én farsangvégi dikciómban említettem is, (ez volt ennek egyetlen komolyan vélt és komolynak szándékolt mondata), hogy egy negyed százada, a pápai hivatalos irodalomból még diákkorában kicsapott Salgó Ernőn, az irodalomhoz hűtlenné vált, dr. Weltner Sándoron kívül ebből a városból nem fejlődött ki irói tehetség. Csak Molnár Kálmán lelkének nótás gazdagsága bontakozik ki szép rózsákban, ehhez azonban a pápai kulturális szervezetek sem anyagi, sem erkölcsi segítséggel nem járultak. Ennek az oka pedig, hogy állami tanterv szerint való és az iskolás gyermekek számára — elismerem teljesen zelébe tolták, a tűzoltóparancsnok veszélyt látott közeledőben és elkiáltotta magát: — Vigyázzunk, mert a ház már egé szen lángokban áll s ha a benzin fel találna robbani, senki meg ne sebesüljön. És hátrafelé szoríttatta a rendőrökkel a tolongó sokaságot, akik hóval Belepve, dideregve szorongtak körülölte. Persze mindenki szívesen engedelmeskedett és a tömeg legnagyobb része a vas uti töltésre húzódott fel, ahova Németh és Holló több asszony segítségével felvezették a félig ájult Simonnét is. Horváth, aki még nem ment föl a töltésre, a távolban megpillantotta a robogó vonat két csillogó szemét és hosszan, a melléből fakadt bőgésszerü hangon elkiáltotta magát: — Vigyázzunk, mert jön a vonat! A tömeg egyik része sietve menekült a sínekről, a másik része pedig — köztük Simonné is — ottmaradt a töltésen, mit bánta ő már, ha el is tiporja a vonat. Lélekzetét visszafojtva figyelt mindenki arra, ahonnan a vonatot várták érkezni, mert tudták, hogy most fog megérkezni Simon. És arra gondoltak, hogy meg fogják állítani a vonatot, hogy kiszállhasson. — Mentsék meg a gyermekemel ! — könyörgött sirva Simonné. A vonat mind gyorsabban közeledett feléjük és nemsokára oda is ért. A mozdonyvezető az égő ház világosságától látta, hogy a síneken milyen sok ember van, hát csak olyan lassan eresztelle a gépet, amilyen lassan csak lehetett, hogy valakit el ne gázoljon. De a nép ezzel nem elégedett meg, inert tudták, hogy Simonnak ezen a vonaton kell megérkeznie, hát mindenki integetett és kiabált a mozdonyvezetőnek, hogy állítsa meg a vonatot. A mozdonyvezető látva, hogy a síneken álló nagy tömegen úgysem mehet keresztül, meghúzta a gőzsip zsinórját, ami egy hosszul sipolt és megállította a mozdonyt.. Szerencsére épen akkor állt meg a vonat, amikor egy harmadosztályú kocsi odaért, ahol Simonné jajveszékelve könyörgött: — Mentsék meg a gyermekemel! — és kétségbeesetten zokogott. A vonat megállt és abból a harmad osztályú kocsiból, amely épen Simonné mellett állt meg, kihajolt az ablakon egy mogorva képű, profán nézésű fiatal ember és bámulta a nem messze égő zsarátnokokat. Mikor Simonné a gyermekéért könyörgött, ebben a fiatal emberben megmozdult a vér és egyszerre eltűnt az ablaktól, de a másik pillanatban már az ajtóban volt és annak a kinyitásával vesződött, mert a kezei össze voltak láncolva. Mikor végre kinyitotta, leugrott a vonatról és teljes erejéből, mindenkin keresztültörve szaladt az égő ház felé. Voltak többeken, akik megfogták, de ő kiszabadult a kezeik közül és tovább szaladt. Alighogy ez kiugrott a vonatból, kiugrott utána két álmos szemű csendőr is, akik a szemüket dörzsölve bámultak utána, de az már egészen közel volt az égő házhoz. Ulána akartak rohanni, de a tömeg vissza tartotta ! őket. — Az Istenért, utána ne menjenek,, t mert az életükbe kerülhet, — mondta a köí zelben levő Jónás. A csendőrök szót fogadtak Jónásnak 1 és nem mentek a szökevény után, hanem | csak némán bámultak utána. A zajongó tömeg lélekzetét visszafojtva j nézte azt az embert, aki direkt, semmivel sem törődve az égő ház felé rohant. Egynémelyik szájából azt lehetett hallani, hogy öngyilkos lesz, szegény, mert valami nagy bűnt követhetett el, hiszen a kezei össze vannak láncolva. A másik része pedig a tömegnek, a melyik nem látta, hogy a kezei össze vannak láncolva és hogy a csendőrök kisérték, arra gondolt, hogy bizonyosan Simon, aki ezzel a vonattal érkezett meg és hallotta a felesége jajveszékelését, azért rohant egyenesen a tűzbe, hogy megmentse kicsi gyermekét, akár az élete veszélyeztetésével is, mert ha már mindenét el is vesziti, legalább a gyermeke ne pusztuljon el. Mégpedig tüzhalállal ne. Holló, aki tudta, hogy Jónás ismeri Simont, odament hozzá és megkérdezte tőle : — Ki ez az ember ? Talán Simon ? — Dehogy Simon! —• válaszolta Jónás.