Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-03-08 / 10. szám

De minderre nem lett volna alkalmam, ha a képviselőtestület nem engedte volna át a szinház helyét templomépítés céljaira. Nem tagadható, a város legális üzlet utján adta el Széchenyi terünket. Ez az üzlet lehet legális üzlet, de a városra nézve méltánytalan és rossz üzlet volt. Méltányos ár a színházért és a Széchenyi térért 60.000 korona ? A Széchenyi-tér egyáltalán pénzzel meg nem fizethető és meg vagyok győződve, ha ez a tér S. Gy. uré volna, nem hatvan, de hatszázezer koronáért sem adná oda ezt a gyö nyörü teret, bármily hasznos kultúrintézmény számára építenének rá hajlékot Tudja maga S. Gy. ur is, hogy a várost nem a 60.000 korona csábította a Széchenyi-tér átengedésére, hanem ez a „legális üzlet

a egy tisztán felekezeti célzatú compromissium folyománya, mely városunkat egy fölösleges főgimnáziummal megajándékozta, ami aztán hosszú időre lehetetlenné tette S. Gy. ur egyik kedvenc és nagyon helyes, a gyakorlati élet céljait szolgálni kívánó tervének megvalósítását: a felső ipariskola létesítését. Elismerem, hogy a templom is hasznos kultúrintézmény. Nyujtsunk mindenkinek alkalmat az imádkozásra, kinek az ima lelkiszükséglet. De muszáj a Széchenyi-téren imádkozni ? Az Isten a hozzá fohászkodót az Árok-utcában épugy meghallgatja, mint a Széchenyitéren. Az evangélikus és izraelita templomok is keskeny mellékutcákban vannak, a hivek mégis megtalálják. Azt mondja S. Gy. ur, hogy a templom több ember lelki szükségletét elégíti ki, mint a szinház. Ez igaz. De a szóban forgó templom a város lakosai csak hetedrészének vallási céljaira szolgál, inig a színházba a város öszszes lakosai járhatnak és ott nemesebb szórakozást találhatnak, mint a korcs mákban és kávéházakban, amelyeket az emberek szorgalmasabban látogatnak, mint a templomot. De engem nem felekezeli szempont vezérel Írásaimban ; egyáltalában nagy hibának tartom, hogy a város közügyeiben sokszor felekezeti érdekek dominálnak és a különböző felekezetek a város bőrére compromissumot kötnek saját szük felekezeti érdekeik kielégítésére. A templomban Istenemet szolgálom, de a társadalomban, városi és állami ügyekben kizárólag nemzeti célok hevítenek. A színházat is nemzeti szempontból fogom fel és nemcsak mint szórakoztató helyet. Volt idő, midőn a nemzeti szellem csupán az irodalomban és színházban lüktetett, mindenhonnan száműzve volt a magyar nyelv és nemzeti szellem. Még a hazafiságukról híres református iskolákban csak a magyar órákon hallatszott magyar szó, minden más tárgyat latinul tanítottak, vagyis ugy tanították, mint ma latint és görögöt. Mindenki előtt ismeretes, mennyit tudnak e nyelvekből még a jelesen érettségizett ifjak is. Nos, annyit, vagy még sokkal kevesebbet tanultak akkor magyarul. Ha lelkes magyar irók nem dolgoztak volna, ha a szinház nem állott volna a „nyelvpallérozás" szol gálatába, a magyar nyelv ma azon a színvonalon állana, mint a vogul, osztják, vagy cseremisz. Ilyen szomorú idők — ne adja Isten, megint bekövetkezhetnek, nem az, hogy latin nyelv lesz a közélet és oktatás nyelve, hanem a bennünket környező két idegen tenger egyike elnyeléssel fenyeget majd bennünket. Nem rémlátás ez, hanem statisztikailag kimutatható, tudományos alapon nyugvó számítással bebizonyítható tények természetszerű folyománya a szomorú kilátás. Ekkor ismét az irodalom és szinház lesz a magyar nyelv és a magyar nemzeti szellem menedékvára, ápolója, őrzője és fen tartója, mert az iskolákra és templomra a hatalom mindig ráteszi kezét. Ezért foglalkozom ^nnyit a színházzal, mint a nemzeti eszme egyik templomával. Különben béke velünk! Én részemről a polémiát befejezettnek tekintem és semminemű ellenválaszra nem fogok felelni, mert kis vékony acéltollammal nem akarok furkósbot ellen hadakozni. o. ÍZLETES kóser házi koszt kapható ===== Schönfeld Mórnál Szent László-utca ll-ik szám. ' i n ' HL 12. — Tűz van, fiatal urak, — mondta reszkető hangon Jónásné. — Hol ? Nem tudja ? — kérdezte kíváncsian Horváth. — Azt mondják, hogy Simon János bútorgyára ég a város végén. — Gyerekek, siessünk ! — mondta Németh és már kivül is volt az ajtón. A többiek is utána siettek, de Holló még visszaszólt : — Jónás néni, tegyen majd a tűzre, legyen szives — és becsapta magaután az ajtót. — Jól van, csak siessenek! — kiabált utánuk Jónásné, de azt már Holló biztosan nem hallotta meg. Sietlek, sőt szaladtak azok Jónásné mondása nélkül is. Mikor ezek elmentek, Jónásné az urára gondolt, aki tűzoltó s mikor ő kijött a szobából, csak akkor kelt föl. — Nem tudom, az uram felöltözött-e már ? — gondolkozott magában. De alighogy gondolatait befejezte, kinyílt az ajtó és tűzoltó ruhában belépett rajta Jónás, a suszter. — Mama, csukd be az ablakot és menj be a gyerekekhez, mert a Mariska már irtózatosan sir, — mondta Jónás. — Jól van, csak siess már! — paran csolt rá az urára Jónásné, aki szót is fogadott és szaladva távozott. Jónásné becsukta az ablakot és sopánkodni kezdett: — Vájjon mitől keletkezhetett a tüz ? Csak hamar eltudnák oltani. Most jutott eszébe, hogy megígérte, hogy fát tesz a tűzre, tehát odament a kály— Látsz valamit ? —• kérdezte Németh. — Igen ! — felelte Holló. — A felső utca alsó végében óriási világosságot. Erre most már minden az ablakhoz ugrottak és várták, hogy valami uj jelet kapjanak, hogy biztosan tudják, tüz van e, vagy csak valami más világosságot látnak. — Gyerekek, tényleg tüz van ! — szólt Németh, aki onnan gyanította ezt, hogy egy ember irtózatosan szaladt feléjük. Amikor odaért hozzájuk, Holló megállította és megkérdezte tőle: — Hova szalad, bácsi ? A rohanó ember megállt és csak ugy rövidesen válaszolt: — Tüz van ! Jöjjenek maguk is, — de az utolsó szót már alig hallották, mert el rohant. De alighogy az elment, egy asszony is odaért az ablakhoz, akit szintén megállítottak és Holló megkérdezte tőle: — Hol van a tüz, néni? Az asszony megállt és felelt: — Nem tudom! Lent valahol az alvégben ! — de alighogy kimondta, már el is sietett. Minekután a fiuk ezzel még semmit sem tudtak, Farkas azt indítványozta : — Fiuk, vegyünk télikabátot és menjünk mi is, hátha tudunk valamit segíteni. — Menjünk ! — mondták mindnyájan ós öltözködni kezdtek. Ebben a pillanatban robogott el őrült sebességgel ablakuk előtt a tűzoltó fecskendő. Amint indulni akartak, hirtelen kinyílt az ajtó és Jónásné lépett be rajta alsószoknyában, kibontott hajjal, egy nagykendővel letakarva. hához, hogy megtegye, de bizony ott egy darab fát sem látott, hát elkezdett gondolkozni, hogy hogyan tegyen a tűzre, amikor neki is épen ma fogyott el a vágott fája, de mindjárt eszébe jutott, hogy hiszen hoztak ezek elég fát, tehát annak itt kell lenni valahol. De hol ? Mindenhol elkezdte keresni, amig végre az ágy alatt ráakadt. Letérdepelt és fát szedett ki az ágy alól, amiből jól megrakta a kályhát. Amikor ki akart menni, az ajtóban sírást hallott és amint kinyitotta, ott látta a hat éves kis Lajos nevű fiát, aki karján tartotta a pólyában levő öcsikéjét és kiabált: — Mama!. . . Mama!. . . A fiuk lihegve értek a szerencsétlenség színhelyére. Félelmetes látnivaló tárult eléjük. A völgyben levő kis bútorgyár égett, ami messze bevilágította a hóval borított vidéket. Az égő háztól jó messze állott a tüzifecskendő, amit nyolc markos tűzoltó szakadatlanul húzott fel és le. A helyszínen levő emberek majdnem minden hiányosan voltak öltözve, persze, mert a legnagyobb részét édes álmából zavarta fel a rémes trombitaszó. Mindenki arcán óriási meglepetés volt látható. A sokadalom között állt két asszonynak a karjai közt, a kendőbe burkolt, hiányosan öltözött Simonné, aki kendőjével törölgette szemeit, amely telve volt könnyekkel és a keserves el-elcsukló zokogása messzire elhallott . . . (Folyt, köv.)