Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-03-08 / 10. szám

évfolyam. Pápa, 1914- -m áx?o±Ti-S 8. ÍO, szá-nrl PAPAI KOZLOW Közérdekű függetSen liefiiap. — Meyjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egénz évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyen szám ára 30 fillér. Laptulajdonos és kiadó : P 0 L L A T S K K F R I G Y K S. HIRDETÉSEK ÉS NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel A könyv- és papirkereskedésóben. '1' r yara a esa Sarudy György ur lapunk utolsó számának vezércikkében azt irja, hogy nem ér rá polemizálni. Hát akkor miért polemizál ? Senki sem provokálta öt hírlapi vitatkozásra. Ö kezdte. Nem szereti, ha thémák fölvetésével idejét tékozolni akarják, mert ö azt mindenkinél célszerűbben tudja magának beosztani. Bárkinek jogában áll akármilyen thémát fölvetni. Sarudy ur csak nem képzeli, hogy az egész pápai társadalom és közélet az ö korlátlan rendelkezése alatt áll, ahol mindenki csak arról a thémáról beszélhet és irhát, amit ö felad, mint tanulóinak az iskolában. Ha a théma neki nem tetszik, senki sem kényszeríti, hogy a hozzávaló szólással idejét tékozolja. Senkinek eszeágába sem jutott időbeosztásának módozataiba beleszólni. S. ur ugy tesz, mint az az ember, aki felebarátját minden provokálás nélkül pofonüti, aztán panaszkodik, hogy a másik visszaadja az arculütést, söt szemére hányja annak, akit ö inzultált: „Miért verekedel Én sohasem cáfolgattam S. ur cikkeit, noha sokszor nem oszlottam — különben alapos tudásra és ritka éleselmüségre valló cikkeiben kifejtett eszméit, mert nem tartottam nobilis dolognak, hogy egy és ugyanazon lap munkatársai hirlapirói munkásságuk közös területén egymást ledorongolják, söt még nem is hivatkoztam soha cikkeire, ö botlott én belém, bár én nem vetettem gáncsot elébe. Akkor minek panaszkodik, hogy idejét tékozolni akarom ? Hiszen én egy másodpercnyit sem kértem belőle. Söt szentül igérem, hogy a jövőben sem fogom S. Gy. ur drága idejét igénybe venni. E célból legszentebb kötelességemnek fogom tartani, hogy alapos tájékozódást szerezzek az ö véleményéről és meggyőződéséről, mielőtt tollat veszek a kezembe és csak ezekkel megegyezöleg fogok irni, hogy csak polémiára ne izgassam S. Gy. urat és igy az ö becses idejét cl ne raboljam. Arról aztán nem tehetek, ha majd az ö saját véleményét se fogja helyeselni, mert — más irta le azokat. Söt tovább megyek: a múltban elkövetett bűneimet is le akarom vezekelni és meghajolok S. Gy. ur érvelése elölt, megbánom, hogy fölvetettem a Tizes inalom helyére épitendö szinház eszméjét, ha S. Gy. ur bebi zonyitja, hogy az Árok-utca és a városmajor a város forgalmasabb pontján fekszenek, mint a Tizes malom. Még arra sem akarok hivatkozni, hogy e telek kisajátitása alkalmat adna az előtte elhúzódó keskeny úttest kibővítésére, i hogy ezzel eltávolithatnók egyúttal azt az elrutitó pontot, mely a vasútról bejövö idegennek ama kedvező benyomását, melyet a szép Esterházy-ut nvujt, egy csapással elrontja. Nem akarom még azt sem bizonyítani tovább, hogy a Tizes malom telke igenis minden oldalról szabaddá tehető, ha a mellette levő sülyedést legalább annyira föltöltjük, hogy járhatóvá legyenjés a Tapolcát egy széles, erős, olcsó falúddal áthidaljuk. Igaz, hogy a telek árát a tulajdonos szabja meg, de nem drágíthatja meg azt a körülmény, hogy ott malom volt, mert ha a malom a jelenben oly jövödelmezö volna, mint amilyennek t. cikkíró állítja, akkor a gróf ismét malomnak építtetné föl és nem magánháznak, amint azt tervezi. Amit Hauptmann ur megtett, megteheti a város is, amely szintén felhasználhatja a viz hajtóerejét egy olcsó motor segítségével a szinház és a mozi világítására, amivel évenkint csinos összeget megtakaríthat. Elismerem, hogy égbekiáltó vétek ilyen bűnös gondolatokkal foglalkozni. l'ARCZA. Tüz van ! Irta : SALAMON JÓZSEF. 7 Siess elosztani a teát, János, mert már szeretném szürcsölgetni, — mondta Németh. Most megint meg voltak akadva, mert nem volt teaszürőjük, hát azon tanakodtak,, hogy mivel szűrjék le a teát. Az egyik Jónásnét kezdte szidni, hogy miért nem hozott be azt is, a másik meg más valamin mér gelődött. Csak Horváth volt az egyedüli, aki nem sokáig gondolkozott, hanem odament ismét a kis szekrénykéhez és attól várt megint valami jótéteményt. Nem sokáig kellett neki várnia, mert amint kihúzta a fiókot, megpillantott egy zsebkendőt, amit hamar kivett onnan és felavatta teasziirővé. Próbaképpen először az ö bögréjébe szűrt át rajta s mivel fényesen sikerült, a többiek megtapsolták és megéljenezték. Horváth) mitsem törődött a tapssal, hanem sietett leszűrni a teákat, hogy mégjobban el ne hűljön, mert már úgyis elég hideg volt. Mikor a szűréssel készen volt, elosztotta kanalankint a rumot is, letette a pipáját, felvette a bögrét és énekelni kezdett: — Igyunk, az ember egyszer él . . . Persze a többiek is felvették bögréjüket és Horváthtal együtt énekeltek. A város végén egy kis vöigyben áll Simon János asztalosmesternek a háza, ahol butorgyára is van. Simon János ismert ember az egész városban, mert nagyon kitűnő és finom munkát csinál és amellett a vevőit nem zsarolja ki. Simon háza mellett magas töltésen húzódik el a vasúti sínpár. Simon nincs otthon. A szomszédos faluban van az apósánál látogatóban. Felesége, aki nagyon szereti őt, már alig várja, hogy megérkezzen a kilenc órai vonattal, kis pólyás gyermekével a szo bábán játszadozik. Háromnegyed kilenc van, este. Az egész környék hóval van vastagon borítva, ami még most is nagy pelyhekben lanyhán, fáradtan hull alá. A ház mellett országút vezet el, aminek a két oldalán magas nyárfák nyúlnak az ég felé, száraz ágaikat lehajtva, mintha szomorkodnának valamin, pedig nem, csak azért hajlanak le ágaik, mert nehéz nekik a havat tartani. Simonné kis gyermekének altató dalt dalol. Az egész házban nincs más, csak ők ketten. — Álmodjál szépeket, édes kis gyermekem, •— énekli Simonné vidáman mosolyogva a kis gyermek bölcsője felett. Horváth, mikor az „éljen" szóhoz ért, hirtelen elhallgatott és a többieket is leintette, hogy hallgassanak, mert valami különös i trombitaszót vélt az utcán hallani. Először azt gondolta, hogy kilenc óra van ós a közeli kaszárnyában a katonák takarodót fújnak, de mikor a trombitaszó mégegyszer megismétlődött, olyan irtózatos érzést érzett a szivében, mintha csak valaki szivén szúrta volna. Holló, aki nem hallott semmit és nem tudta, mire vélni, hogy Horváth annyira elsápadt, hirtelen letette a bögrét és megkérdezte tőle : — Mi volt az? Horváth nem tudott szólni. — Én nem hallottam semmit, — rázta tudatlanul a fejét Németh. —- Én sem, — mondta Farkas. Horváth félve, szinte visszahúzódva az ablakhoz ment, kinyitotta és kinézett a havas éjszakába. —- Nos, mi volt az ? — kérdezte Holló kiváncsian. — Nem látok semmit, — felelte Horváth és becsukta az ablakot. De alighogy becsukta, az utcáról szivet rázó trombitaszó hallatszott. — Most se hallottátok, gyerekek ? — kérdezte ijedten Horváth. — Én hallottam, — felelte Farkas. — Én is, — mondta Holló és odament az ablakhoz, kinyitotta és kifelé bámult, majd felkiáltott: — Gyerekek, valahol tüz van 1