Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-07-05 / 27. szám

helyről fog a kormány Pápára kinevezni ; ellenben pápai tisztviselő nem nevezhető ki a kormány által máshova, mert Pápa nem lépett be az országos jellegű nyugdíjintézet keretébe. Az ügyvédek megmutatták a gazdapolgároknak, hogyan lehet a törvényt kijátszani s ez a játék, maga forradalmi állapot, ami fejetlenségre vezet, folyik már második éve. A második tény, ami szemünkbe tűnik, a végrehajtónak u. n. hivatalos helyisége a városháza udvarán, földszint, szemben a pénztárral; egy szimpla ajtós, egy ablakos szoba ez a helyiség, hossza 4*1, széle 2*8, magassága 2 m., tehát összesen 22*96 köbméter. Ebben a nem egészen 23 köbméter űrtartalmú helyiségben, mely régen istálló volt, szomszédságában van most egy fásszin s az illemhely, dolgozik a végrehajtó ötödmagával; hogyan, megnézheti akárki; az egyik asztal mögött, a sarokban van a kályha; az ajtó világító ablaka télen kinyitva, vagy be törve, hogy az emberek meg ne fúljanak, mert ez a veszedelem hamar elérheti őket. Nézzük csak: egy ember belélegzik egyszerre kb. fél liter levegőt ; lélegzik percenkint átlag 20-at; elfogyaszt tehát 10 liter levegőt — 1 perc alatt; egy óra alatt 600 litert, 6 hektolitert; az egész hivatalos helyiség levegőjét egy ember feléli 4 óra alatt s vannak benne öten. S ez a barbárság közhivatalban, hatóságok tudtával, a város közönsége nevében történik. Hát van nekünk szükségünk tiszti orvo sókra, mérnökre, rendőrségre, akik az egészségügyi szabályok betartására karhatalommal is kényszeritik a magán feleket, mig a városházán ilyen özönvizet megelőző brutalitást követnek el emberek élete ellen? Sarudy György. ikóczi-u. 12. Pályaválasztás előtt. Az iskolák bezáródtak, ismét uj ból egy csomó uj ember, az ifjúság elérkezett oda, hogy résztvegyen a közgazdaság, az ipari és kereskedelmi lét- és állarafentartó nagy munkájában, hogy pótolják a munkában kifáradt, lassan kihaló régi emberek helyét. A pályaválasztás kérdése foglalkoztatja most a munkára megérett uj nemzedéket és azokat, akik ezeknek a jövendő boldogulását a maguk tu dása és tapasztalata^ szerint előmoz ditani igyekeznek. És ilyenkor újból és megismétlődve régi társadalmi bajok fakadoznak fel, melyeket gyógyítani kellene és kiujulnak anélkül, hogy ezek megszüntetését maga a társadalom a kellő hatékonysággal és a megfelelő eszközökkel megkisérleni igyekeznék. Az ifjúság, az uj emberréteg, egy beteges társadalmi felfogás súlya alatt nyögve egymás sarkában tömörül, olyan pályára, melyek épen a tultömöttség következtében a megélhetést alig biztosíthatják. Ezek az úgynevezett „uri életpályák", melyek fogalma alá tartoznak a főisko Iák elvégzését igénylő foglalkozások, továbbá a köz- és magánhivatali pályák. Az úgynevezett „uri állapotra" törtetők tovább rohannak vakon előre és mindnagyobb számban ütköznek bele a megélhetés kőfalába. De nekik ez sem elég, mert megsebzetten mennek tovább, amig végre elérkeznek | a proletarizmus mocsarába, amelyet, átgázolni aztán már nem tudnak. A tengődés, az elégedetlenség lesz ilyképen osztályrésze sok jobb sorsra érdemes munkás embernek, akik aztán igazságtalanságot látnak saját maguk elhibázta rossz sorsukban és elkeseredett harcot izennek a tőke fogalma alá vont, a saját pályáján boldogulni tudott társadalmi osztályoknak. Ezek az emberek, a szabadabb polgári produktív életpályákou, tehetségük, tudásuk és szorgalmuk révén nemcsak hogy valóságban urak lehettek volna, de a szép megélhetés mellett még esetleg vagyont is szerezhettek volna. Igaz, a produktív ipari és kereskedelmi pályák sem nyújtanak mindenki számára boldogulást, de ez nem a pálya terhére írandó. Itt számosan találhatók olyanok, akik. erre rátermetlenek, akik hiányával vannak a boldogulást feltételező értelmesség, szaktudás és a szükséges kereskedői érzéknek. De meggyőződésből és a tapasztalatból leszürten állítjuk azt, hogy az iparosok és kereskedők sokaságában mindenkor boldogulni foguak az olyan emberek, akik első sorban is, kellő értelmiséggel és műveltséggel birnak és akiknek a szaktudásukon kívül meg vau a kellő kereskedői érzékük is. Ilyen művelői az iparuak és a kereskedelemnek — sajnos — náluuk még aránylag kevesen vannak, de ezek a kevesek, kivétel nélkül boldogulnak, ami a don lett volna, mondta utána. Az ének szövegeket még énekelte is. De alig tartottak talán a negyedik, vagy ötödik jelenetnél, amikor minden kopogtatás nélkül belépett egy maszatos képii tiz-tizenkét éves fiu, aki egy szépen kivasalt fehér bloust hozott a mutató ujján, a másik kezében pedig egy papírban szebbnél szebb harisnyákat szorongatott. Mikor mindent átvett tőle Ibolyka, a fiu átnyújtotta a mosásért járó számlát is, amire igy szólt: — Mondd meg az édes anyádnak, hogy hétfőn jöjjön el az ujabb mosnivalókért és akkor majd ezt is kifizetem, — mire a fiu minden köszönés nélkül eltávozott. — Milyen ókos fiu, — szólt Légrády. — Folytassuk, — szólt Ibolyka. — Élőiről kezdjük ? — Nem. Ott folytassuk, ahol elhagytuk. Légrády elkezdett olvasni és Ibolyka utána mondta, mialatt elrakta a szekrénybe a fiu által hozott holmikat és alig mondtak el egypár sort, amikor ismét félbe kellett szakitaniok, mert kopogtattak. — Szabad, — szólt ki Ibolyka. Kinyílt az ajló és Ibolyka bájos huga lépett be, aki látogatóban volt nála a vá rosban és ugyanabban a szállodában lakott. Külömben egy fővárosi orfeumnak kedvelt primadonnája volt. — Tanultok ? — kérdezte Cecilia, a pesti művésznő Ibolykától, mikor belépett. — Igen, de azért csak jöjj be. Cecilia közelebb jött. — Kezeit csókolom ! Légrády vagyok, — mutatkozott be a sugó, aki eddig csak látásból ismerte a bájos Ceciliát. — Ülj le, kérlek és légy csendben egypár percig, — mondta neki Ibolyka. — Szívesen. — Van tíz koronáért apró pénzed ? — Annyi nincs, de van egypár koronám. Mennyi kell ? — Két korona. Cecilia a kézitáskájába nyúlt és kivett két koronát, arait át adott Ibolykának. — Most kapok tőled liusz koronát. — Igen. — Te, én tegnap reggel itt hagytam az asztalon egy koronát, elvetted ? — Nem. — Hát akkor hova lett ? — Biztosan elvitte a takarítónő. — Csengess csak neki. Ibolyka csengetett és Légrádyhoz szólt: — Amig bejön, folytassuk. Alig mondta ki, máris kopogtattak. — Szabad. Belépett egy fiatal ember. — Kezeiket csókolom ! — Jó napot! — fogadták a köszönést. — Mi tetszik ? — kérdezte Ibolyka. A fiatal ember szó nélkül egy papír lapot húzott ki a zsebéből és átnyújtotta. Ibolyka megnézte. Számla volt. — Jöjjön kérem hétfőn, — szólt a fiatal embernek, aki mindjárt el is ment. Ezalatt Cecilia összeforgatta minden szekrény fiókját, mert kézimunkázni akart és sehol nem találta a gyüszüt. — Te, Ibolyka, hol van a gyüsfcüd ? Nem tudod ? Nem találom sehol. — Akkor biztosan azt is elvitte valaki. Cecilia leült a kerevetre és gyüszü nélkül kezdett egy szép asztalfutón dolgozni. Jött a takarítónő. Elmondták, hogy eltűnt a korona, teremtse elő akárhonnan is. Mikor elindult, Cecilia utána szólt: — Egy gyüszüt is hozzon kérem, mert az is elveszett. A takarítónő visszafordult és esküdözött, hogy ő sem a koronát, sem a gyüszüt nem látta, de azért mind a kettőt elő fogja keríteni és elment. Tanulni kezdtek. Nagynehezen elértek a szerep közepéig, ahol egy nagy monológ van, de itt Légrády minden második mondatnál félbe szakította Ibolykát, mert nem tetszett neki, ahogy mondja. Azután mikor Légrády már megelégedett vele, akkor meg Cecilia szakította félbe, hogy ő Pesten látta a darabot és ott egészen máskép mondták. — Ne szakítsatok folyton félbe, mert bizony Isten nem tanulok tovább, — fakadt ki Ibolyka. Alighogy ezt kimondta, kopogtattak. — Szabad, — szólt mérgesen Ibolyka. Kinyílt az ajtó és egy gyönyörű szép nő, Moós Hedvig, Cecilia barátnője lépett be. — Szervusztok ! — Szervusz 1 — Kezeit csókolom ! Légrády vagyok, — mutatkozott be ennek is a sus;ó. — Tanultok? — Igen, azt szeretnénk, — felelte — de nem igen lehet, mert minden pillanatban megzavar bennünket valaki. — Nohát csak tanuljatok tovább, én csak búcsúzni jöttem fel. — Elutaztok?