Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-06-07 / 23. szám

nem tudom, csak arról hallottam, hogy a holt Bakonyérnek, meg a sok, több­nyire üres sáncnak sok ellensége van, be akarják temetni. Azt is láttam, most vizfogáskor, inert érdekes nézni mindenfelé az élénk­séget a Tapolcamedrében, — hogy a papmalomnál két nagy agyagcsö van lefektetve a Tapolcától a Hungária te­lepig ; mint hallottam, a Tapolcavizére azért van a műtrágyagyárnak szüksége, mert a Bakonvér nem mindig ad vi zet —, a gyárnak pedig állandóan szüksége van vizre, kazánfütésre, amint nekem mondották. Elég az hozzá, hogy a Tapolcaviz, a felvilágositás szerint, az egyik csövön lefolyik a Hungária telepre, a másik csövön visszafolyik a telepről megint a Tapolcamedrébe, mi­után lehűtötte a kazánokat. Én elhiszem, hogy a Tapolcavize> városunk területén, ahol csatornába szoritották, megszokta az abrikhtolást, tud folyni lefelé és tud felfelé, ha pa­rancsolják, — egy darabig, a mig nyom­ják, szorítják —, de magától, lévén viz, nem megy a hegynek; a Hungária, meg a városi tanács mégis ilyesfélét kívánnak töle; kívántak legalább, — mikor lemélyitették a Bakonyér medrét a gyár területén s mikor emiatt a viz lefolyása megakadt, méltatlankodtak s az alsó szomszédok kötelességévé akar­ták tenni a medermélyitést. Most már nem a szomszédok, hanem, ugylálszik, az egész város közönségének számlá­jára készül a szabályozás ; nézzük hát, miről lehet szó s mekkora költségről? A Bakonyér ered a bödögei he­gyekben, 410 méter magasan a tenger szine fölött s beleszakad a Tapolcába a Hungárián alul, áthaladva a vasúti töltés alatt; itt a Tapolcamedre, tehát a beleszakadó Bakonyéré is, 136 mé­terre van a tenger szine fölött. A for­rás és torkolat között tehát 274 méter a szintkülömbség ; u. e. távolság pedig, t. i. a forrástól a torkolatig, 202 km. vagyis az esés, kilóméterenkint 13 5 méter. Ez a nagy esés, vagy sebesség azonban csak Pápa határáig, 11 '8 km. utón tart; Pápa határában, 8'4 km. uton már csak 2'fí méter kilométeren kint, majd annyi, mint a Tapolcáé (2*2 méter). Az egyforma esés } egyforma se­besség körülbelül ott kezdődik, ahol a Tapolca is, a Bakonyér is mesterséges mederben, csatornában kezd folyni. Hol akarják hát a Bakonyér med­rét szabályozni? Mért akarják a közérdekből készült csatornák rendezését megbolygatni ? a város közönsége javára szabályozott vi­zeket a közönség megkárosítására esz­közül használni? Hát ezért volt vala­mikor gavallér és jó számító is az az Esterházy, aki a tó bűzhödt vizét csa­tornába, töltés közé szorította, hogy a törpe utódok — elrontsák a töltéseket, azon a cimen, hogy ök gyáripart pár­tolnak ? Sarudy György. SCHWACHMÚR cipészműhelye n Pápa, Rákóczi-utca 34, sz. J| Tanitsuk-e a latin nyelvet ? Amig a közoktatásügyi miniszté­riumban a hivatalos körök a meg­szokott titokzatossággal dolgoznak a középiskolák reformján, teljes tájé kozatlauságban hagyván terveik felöl még a szakköröket is, a magyar ta­nárság eddig úgyszólván tétlenül ült s ők, a kérdés leghivatottabb isme­rői, csak bizonytalan óhajokban nyil­vánították véleményüket. Annál fel­tűnőbb s merész szókimondásával, lesújtó igazságaival annál nagyobb jelentőségű az a könyv, amely csak a napokban hagyta el a sajtót és a középiskolai reform eszméjével fog­lalkozva, hatalmas, erőteljes ököl­csapásokkal halomba dönti a közép­iskola korhadt oszlopait s százszor újra és újra meszelt, de belső repe­désekkel tele falait. „Tanitsuk-e a latin nyelvet ?" E cimen adta ki Vekerdi Béla főgimn. tanár a középiskola reformjával fog­lalkozó vaskos könyvét. Őszintén, nyíltan mondja ki, hogy az egész középiskolai rendszer alapjában és részleteiben rossz, azon toldozgatással nem, csak teljes eldobásával s egé­szen uj rendszer felállításával lehet segíteni. A középiskolai nevelésnek, mint bármely nevelési rendszernek, egy szempontból szabad csak kiin dúlni s ez a szempont: a gyermeki boldogság, mert minden nevelési rend­szer végső célja gyanánt csakis az egyéni boldogság elérését tűzheti, Ezzel szemben, mint tanár, ta­ÉM törölve az öreg. — Az apád vagyok, Anna! Nem haltam meg, hanem itt állok előtted és ha csak egy kis szeretetet is érzel irán­tam, segits rajtam valamivel, mert igazán elpusztulok. — Nem, maga nem lehet az én apám ! — felelte Anna és irtózva húzódott félre tőle. — Nem ? — kérdezte sirva az öreg. — Nem ! — válaszolta büszkén Anna. — De igen ! Én vagyok az apád, akit az előbb kidobattál az inasoddal. Ekkor Anna el akart menni, de mintha gyökeret vertek volna a lábai, meg se tu­dott mozdulni. Az öreg mikor kicsit már magához tért, csak akkor folytatta: — Jó! De megállj, leány, megbüntet ezért még téged az Isten. Mert uri nő let­tél, hát engemet kidobatsz ? ! Nem ismered el, hogy az apád vagyok?! Hát kinek kö­szönheted, hogy ily jómódba jutottál ? Ne­kem ! És most azt mondod, hogy a te apád már meghalt 1 ? Hiszen, ha én nem vontam volna meg magamtól a falatot, akkor nem lett volna neked még egy tisztességes ru­hád sem, mert dolgozni lusta voltál és ak­kor nem szeretett volna beléd az az ember, akitől megestél és akit most férjednek ne vezhetsz. Hiszen akkor most is ott lennél, ahol én, a koldusok között. Éheznél, fáznál, rongyos ruhákban járhatnál és koldulnod kellene menni, mert én már azt sem bírom. Kinek kellenél akkor ? Senkinek 1 Észre sem vennének. Mindenki kigúnyolna, kine­vetne. A gyerekek megdobálnának és ezt mind meg kellene köszönnöd. Abból kellene megélned, amit ugy dobnának eléd, mint a kutyának szoktak . . . Egészen kikelve magából kiáltott rá: — Te . .. te . .. becstelen teremtés! Alighogy kimondta ezt a szót, már is megbánta. Letérdepelt előtte és sírva mondta: — Anna 1 Anna! Mondd, hát igazán nem ismersz meg, vagy csak nem akarsz, mert én koldus vagyok, te meg gazdag és szégyenled az urad ós rokonai előtt, hogy az apád vagyok ? Anna lehajtott fejjel hallgatta végig az öreg beszédét ós amikor befejezte azt, büszkén felelt: — Nem ismerem magát! — Anna! Hát még a szememben is elmered tagadni, hogy az apád vagyok ?! — Igen, mert nem az ! — felelte da­cosan Anna. Az öregnek lehanyatlott a feje és nngy erőt véve ismét beszólni kezdett : — Jó, hát nem vagyok az apád, de te is vedd tudomásul, hogy, én is eltagadom, hogy a leányom vagy. Én pedig tudom, hogy el fog még jönni az az idő is, amikor szeretnéd, ha az apád lennék, de már ak­kor későn lesz, mert én már nem leszek... Eltagadod a szemembe, hogy az édes apád vagyok . . . Anna most már megbánta az eddig elkövetett tetteit és az előbb kimondott szavait, de, hogy ezt ne mutassa az apja előtt, (mert most már tudta, hogy az apjá­val áll szemben) büszkén, de nagy lelkifur­dalások között igy szólt: — Igen ! — Nem ! Ezt ón nem tudom elviselni, — mondta magában az Öreg, de olyan han­gosan, hogy Anna is meghallotta, aki igy szólt: — Hát tegyen róla 1 — Igen, teszek is, — mondta, sirvK az öreg. — És most mégegyszer kérdezlek: elismersz-e édes apádnak ?! Mert ... (ekkor már nem birt magával és torkon ragadta őt) mert ha nem, akkor itt a kezem között fogsz elpusztulni . . . Anna szabadulni akart apja kezeiből, de az oly görcsösen fogta, hogy meg sem tudott mozdulni, amikor fájdalmában el­kiáltotta magát : — Segítség ! — Ne sikíts, — mondta az öreg — hanem a kérdésemre felelj, mert különben megfojtalak! Annyira szorította a torkát, hogy alig tudott már lélegzeni, de mégis azt mondta: — Nem 1 — Jól van ! — szólt az öreg. Most az izgatottságában azt sem tudta, hogy mit csinált. Teljes erejéből neki ment Annának és addig tusakodott vele, amig

Next

/
Thumbnails
Contents