Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-05-31 / 22. szám

röl beszél. Van-e szebb, nemesebb a földön, mint a szeretet ? Most mikor az alkotmányos hul lámok legmagasabbra csapkodnak, most kell megóvnunk nyugodtságunkat, higgadtságunkat. Ne feledjük, hogy az egyenetlenség, felekezeti villongás és marakodás könnyen végzetes tetteket szülnek és ezúttal nem ellenséggel állunk szemben, hanem mindannyiunk közös hazája érdeké ben atyafiainkkal, honfitársainkkal küzdünk. Cselekedjünk meggyőződés szerint, de ne gázoljunk a mások tisztességében, hogy megőrizzük az alkotmányos küzdelem tisztaságát. A tüzesnyelvek e magasztos üunepéu térjünk magunkba ! Gondolj a hazára és jövödre ! Csapjuk félre a kicsinyes villou gások méregtől habzó serlegét s cseréljük fel azt az igazság kristálytiszta poharával. Mert csak akkor lehet biztosítva jövőnk a hármas bérc és négy folyó honában, ha az összetartás fokozott erejével sikerrel állunk ellent a körülöttünk forrongó népáradat halálos ölelésének. A városok kölcsönügye. A magyar városok kongresszusának állandó bizottsága — mint már emiitettük — a mult hetekben ülést tartott. Az ülés legfontosabb tárgya a városok kölcsönügye volt. Tudvalevő, hogy a városok nemcsak hogy kulturszükségleteiket nem tudják ellátni, de rendelkezésükre álló töke hiányában a legégetőbb közszükségleteket sem valósíthatják meg. A városoknak ez a nehéz helyzete akciót tett szükségessé, amely a kölcsönszerzésre irányult. A válságos pénzügyi időkben ezt a kérdést sehogyan sem lehetett elintézni. Eléggé ismeretes, hogy Budapest városának mennyi visszautasításban volt része, kölcsönszükségletének megszerzése alkalmával és hogy végül milyen terhes föltételek mellett tudta a kölcsönt?' megszerezni

1. Ismert dolog az is, hogy a legutóbbi emissziók alkalmával a magyar állam is csak olyan nivón tu dott pénzt kapni, amely veszedelmesen megközelíti a Balkán-államok hiteinivó ját. Mindezek a körülmények természetszerű kihatással voltak arra, hogy a magyar városok kölcsön-igényeit a külföldön a legridegebben elutasították. A kongresszuson az is jelezve lett, hogy a belügyminiszter értesítette a városokat, hogy a pénzügyminiszterrel egyetértöleg megállapodásra jutott a Kereskedelmi Bankkal, a Pesti Hazai Első Takarékpénztárral és a Jelzáloghitelbankkal, amelynek értelmében ez a három pénzintézet hajlandó 89-es árfolyamon, 5.7 arfríuilás mellett, ötven éves iörlesztéses kölcsönöket folyósítani. Más szóval ez annyit jelent, hogy a városok 100 K helyett 89 koronát kapnának, de a kamat 100 K után 5.7 százalékban van megállapítva s ezt 50 esztendőn keresztül kell törleszteni az esedékes összegek után. Ismerni kell a német városok hitelképességét; túlnyomó részük a magyar államénál kedvezőbb föltételek mellett kap annuitásos kölcsönöket. A magyar állam hitelvi szonyainak ziláltsága, mérhetetlen deficitet eredményező pénzügyi politikája természetesen kihat a városok helyzetére is és a bankoktól semmi esetre sem lehet rossz néven venni, ha csak az emiitett föltételek mellett folyósíthatják az igényelt kölcsönöket. Épen ezért nagyon is indokolt az ötlet, amelyet a kongresszus előadója: Lukács Ödön vetett föl. Az előadó ugyanis a bankcsoport föltételeit nagyon terheseknek és elfogadhatatlanoknak találta és a kormányt arra kérte, hogy a gazdaságilag fejlettebb városok részére engedélyezzen kötvénykibocsátási jogot. Múlhatatlan kötelessége volna a kor mányn&k, ha volna benne egy csöpp szociális érzék, hogy ezt az ötletet minél előbb, minél gyorsabban valósítsa meg. Azokat a városokat, amelyekben fejlett a gazdasági élet, föl kell szabadítani a kormány nyűge alól, meg kell szüntetni azt a képtelen és szomorú állapotot, hogy a városok fejlődésére és egészséges lendületére ránehezkedjenek olyan következmények, amelyekért nem felelősek, melyeket egy egészségtelen politikai rendszer párologtat ki a boszorkánykonyháján. Ha már az államot a csőd felé kergeti az állam pénzügyi politikája: miért kell a városoknak okvetlenül a csödpolitika járszalagján a vesztükbe rohanni ? Egészen bizonyos, hogy ha a városoknak ítél is szegényebb és már abban a reménységben volt, hogy nemsokára meghal. Minden este, amikor lefeküdt, sirt, mert arra gondolt, hogy a leánya most milyen jó mód ban lehet és neki még csak feléje sem néz. Pedig csupán csak neki köszönheti, hogy az a gazdag ur beleszeretett, mert ha ő nem koplalt volna, akkor bizony a leánya nem vehetett volna magának szép ruhákat ós nem mehetett volna a bálba, ahol megszerették egymást. Egy reggel, amikor fölébredt, arra gondolt, hogy fölkeresi a leányát és segit ségért fog hozzá fordulni, hátha megkönyörül rajta. Igen-ám, csakhogy ez nagy akadályokba ütközött, mert hiszen azt sem tudta, hogy hol lakik. Gondolkozott egy kis ideig, amikor eszébe jutott, hogy elmegy a központi bejélentőbe, ott majd biztosan meg íogják a cimet mondani. Ugy is tett. Elment a bejelentőbe és ott megtudta, hogy a leánya a Bástya-utcában, a huszonhetedik szám alatt, a saját házukban lakik, tehát a város egyik legszebb utcájában. Fölkereste tehát ezt a házat és nagyot bámult, araikor látta, hogy az egy gyönyörű két emeletes palota. Nem gondolkozott sokáig, hanem bement a kapun és ott a házmester felvilágosította, hogy a leái.y a a második emeleten lakik. Felment a második emeletre. A legelső ajtón mindjárt be is kopogtatott, hogy ott bővebb felvilágosítást kérjen a leánya lakása felől, mert nerh tudta, hogy Anna épen abban a lakásban lakik. Amikor ki } n\itotta az ajtót, egy libériás inas lépett elébe. — Mit akar, bácsjka ? — kérdezte tőle szelíd hangon a libériás inas. Elmondta neki, hogy kicsoda és mi járatban van és kérte, hogy jelentse be az asszonyának, mert nagyon szeretne vele beszélni. Az inas bevezette az előszobába, leültette ott egy bársonyos székre és odasúgta neki, hogy várjon, majd bejelenti. Az inas bement. Az öreg lehajtotta a tejét és türelmesen várakozott. Örült a szive, hogy a leánya milyen uri módba jutott. Kis idő múlva kijött az inas és igy szólt: — Nem ereszthetem be, mert az asz szonyom nem akarja. Azt mondta, hogy az ő apja meghalt, tehát dobjam ki, mert biztosan valami csavargó, szélhámos és jó lesz, há minél előbb eltakarodik, ha azt nem akarja, hogy a rendőrségnél följelentsük. Az öreg sirva fakadt, de nem szólt semmit, hanem eltávozott. Lement a lépcsőn és a kapu alatt megállt. Nem bírta már gondolatait tovább magába fojtani, kibámult a havas utcára és felsóhajtott: — Ez az én leányom ...! Kidobatott, : amikor alamizsnáért fordultam hozzá, ahe' lyett, hogy segített volna rajtara. Három napja nem ettem már és most ez a köszönet* amiért fölneveltem. Ez az én leányom ... ! Az utcán irtíozatos szél dühöngött, amelyből egy kevés betévedt a kapu alá, ahol az öreg állt ós keresztül furakodott | annak rongyos ruháján ós csipkedni kezdte. Nagyon fázott és a hidegtől megrázkódott: — Brrr . . . milyen hideg van, ugy fázom és nincsen téli ruhám. A lakásomból is raáraa biztosan kidobnak, mert elseje van és nem tudok fizetni. Tehát nincs más hátra, minthogy az éjjel künn aludjak az utcán. IV. Anna azalatt, amíg apja a kapu alatt didergett, felöltözött és lejött a lépcsőn, hogy valamelyik nagy üzletben bevásárlásokat tegyen. Amint a lépcsőn jött lefelé, az apja meglátta és örült, hogy nem ment el, mert most majd megkérdezheti tőle. hogy mi aZ oka annak, araiért eltagadja, hogy az apja és hogy miért dobatta ki. De azt határozta el, hogy elfogja titkolni, hogy ő az apja, mert úgysem fogja megismerni és mint koldus fog hozzá fordulni, hogy segítsen rajta. Igy legalább megtudja azt is, hogy milyen érzése van a koldusok iránt. Anna lelépett az utolsó lépcsőről és az apja felé közeledett. Persze nem tudla i meg, hogy az apja áll előtte.