Pápai Közlöny – XXIV. évfolyam – 1914.

1914-05-31 / 22. szám

IXIIXII'V- évfolyam. IPá/pa, 1914- -m á>jixs 31. 22- szám Közérdekű független hetilap. — Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ARAK : Egész évre 12 IC, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szám áru 30 fillér. Laptulajdonos és kiadó : P 0 L L A T-S E K F R I G Y E S. HIRDETÉSEK ÉS NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel A könyv- és papirkereskedésében. Pünkösd. Üdvözlégy várva-várt ünnep, piros pünkösd napja ! Pünkösd! Mennyi öröm, mennyi remény van e szóban! A csüggedők, a hitüket vesztettek uj életre ébrednek, uj erőt nyernek pünkösd hirdetése által. És méltán, mert e nap a természet megifjuliodásáuak napja, mely a hitben, az égi tanokban való megnyugvást, a további küzdelmekhez szükséges erőt, kitartást hirdeti az emberiségnek. Itt van a szép, virágos, piros pünkösd napja, mely csupa szeretetről beszél. Van-e szebb, nemesebb a földön, mint a szeretet? Valami szelíd, csendes érzés ez, mely a lélek nek kellő nyugalmát biztosítja. A szeretet a természet alapja. Hol szeretet van, ott van értelem, bölcsesség, igazságosság; hol nincs szeretet, ott irigységet, gyűlöletet, kufár lelket találunk. Zsolozsma száll -fel a magasba. A harangok mélységes búgása jelzi, hogy ünnep van ismét, fennkölt jelentőségű magasztos ünnep. A nap erősebben tüz le, életet árasztó, bimbófakasztó melegség terjed a ^verőfényes sugarak nyomába s a sötét borút, mit a tél fagyasztó lehelete hintett a világra, íme a tüzes nyelvek ünnepnapja végkép eloszlatá. Fény lett min denütt a nyirkos sötétség helyébe, az életosztó szivet, lelket felüdítő világosság. Világosság, fény kell a társadalomnak is. A homály csak a rossz szellemeknek üdvös, mert elősegíti, hogy mélységes bűneiket elpalástolhassák az igazságszolgáltató hatalom előtt. Csak a zavarosban halászóknak kedves a homály, mert benne könynyebb végrehajtaui kisded játékaikat, mellyel a maguk existenciáját biztosítják ugyan, de vele száz meg száz szorgalmas, munkabíró embertársukat döntik a veszélybe, a romlásba. A tüzesnyelvek allegóriája még mindig nem vesztette el a jelentőségét, sőt ma még aktuálisabb mint valaha. Tüzes lánguyelvekre van most is .szükség, hogy leszálljanak a magasból s megvalósítsák a sötétben tévelygő emberi társadalom elborult elméjét. Világosságra vau most szükség, mikor a létfentartás nehéz kérdése még mindig elvakítja a küzködő társadalmat. A felekezeti kérdés, e középkori téma, még mindig vezérszerepet játszik társadalmi életünkben. Még mindig gátló akadályt képez minden téren a valláskülönbözősége. Uton útfélen érezhetjük a szertehuzást, mely a különböző vallásfelekezetüek között immár végletekig feszültté tette a viszonyt. A visszavonás pedig gyengíti a társadalomnak erejét és soha helyre nem hozható károkat okozhat hazánknak. A világon mindenütt a jövő nehéz kérdései foglalkoztatják a nagy elméket, mindenütt a megélhetés súlyos problémáinak megoldását tűzték ki feladatul a gondolkozók. Nálunk a kicsinyes villongások rabolják el minden időnket s vértezetlenül, eszeveszetten rohanunk a biztos bukás sötét örvénye felé. Itt van a szép, virágos, piros pünkösd napja, mely csupa szeretetTÁRCZA. Az apa és leánya, Irta: SALI. I. Ott, ahol már nem jár a villamos, ahol már nem sétálnak naponta ezrével az em berek, künn a város végén, a legutolsó házban lakott egy szegény ember, kit Pálfi Miklósnak hívtak. Egypár évvel ezelőtt még nem volt szegény ember, hanem egy jobbnevü kisiparos, de a villamos elütötte és annyira megsebesült, hogy többé nem tudott dolgozni s igy jutott koldusbotra. Koldulni kellett neki, hogy a saját maga és a leánya életét fönn tudja tartani. Nagyon sokszor megtörtént, hogy az öreg Pálfi na pókig koplalt, hogy a leánya ne szenvedjen szükséget és rendes ruhákban járhasson, hogy megmaradhasson abban a társaságban, ahol eddig volt, amig jómódban voltak és nem koldulással kereste a kenyerüket. Az öreg nem akarta, hogy az eddig jómódban levő leányán észre vegyék, hogy most koldusnak a leánya. Azután meg igy hamarabb is megszereti valaki. Mért bizony, ha ron gyos, piszkos ruhákban járna, akkor hiába lenne a szép, üde, rózsás arca, a karcsú termete, még csak rá se néznének. Tizennyolc éves mult már a leány, tehát minden bálon és mulatságon ott lehetett őt látni. Nemsokára lett is eredménye a sok bálba járásnak, mert beleszeretett Annába egy gazdag ur és meg is ígérte már neki, hogy feleségül veszi. Persze, a leány csinosan volt öltözve, hát a kérő nem is sejtette, hogy koldusnak a leánya. Anna, amikor hazament a bálból, apjának örömmel dicsekedett el a legújabb hír felől. Másnap Anna ismét kicsinosította magát és elment találkára a vőlegényjelöltjével megjelölt helyre. Azután minden nap elment Anna és mindig, nmikor hazajött, eldicsekedett az apjának, hogy a kedvese egészen bele van őrülve. Apja sokszor figyelmeztette őt, hogy vigyázzon, mert hátha csak ideig-óráig szereti az a férfi, aztán majd egyszer csak elcsábítja és ha látja, hogy baj van, akkor faképnél hagyja. Anna nem is hallgatott az apja szavára és tovább is csak elment a megbeszélt helyre. Mikor hazajött, mindig biztatta az öreget, hogy ne féljen, amig engem el nem vesz, addig le nem vesz a lábamról. * Az idő mult. Közeledett a hideg tél, amikor egy este Anna hazajött ós sírva borult apja lábaihoz, hogy bocsásson meg neki, mert ő nem tehet róla, de . . . Nem tudta szavát befejezni, mert az öreg mindjárt tudta, hogy miről van szó és sajnálkozva mondta neki: — Látod, leányom, ugy-e megmondtam. Most itt van a baj és a szégyentől csak ugy menekülhetsz meg, ha az az ur el fog venni feleségül, II. Égy reggel, amikor felkelt a nap és annak fényes sugarai belopództak a koldus lakásába, nagy örömre találtak ott, mert a fehér ágyban az édes anyja csókolgatta pici kis gyermekét. III. Annát elvette az a gazdag ur, vagyis a kis fiának az édes apja. Otthagyta tehát Anna az édes apját és ők beköltöztek kis fiával együtt a város közepébe, valami nagyon szép palotába. Három évig éltek már együtt. Azóta már egy kis leányuk is született, de Anna az édes apját még csak egy árva krajcárral sem segítette. De nemhogy nem segítette, hanem még csak meg sem látogatta és igy a szegény koldus azt sem tudta, hol lakik a leánya. Koldult, nyomorgott, fázott. Es bizony nagyon sokat éhezett, mert most már öregedni kezdett és lábai már nem igen birták az óriási menést. Szegény volt. Még a templom egeré-