Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-03-23 / 12. szám

fel felnéznek az egyik körbe is, a másikba is, mondanak valami tetszetöset itt is, ott is, édeskésen mosolyognak egyik polgártársra, másikra is, de nem azért, mert nekik jól esik, hanem azért, mert az egyiket ülőnek, a másikat kalapácsnak tartják, mely a saját szeren cséjük kovácsolására alkalmas lehet. Áskálódnak, piszkálódnak és gázolnak minden olyan madár danájában, mely nem az ö szájuk ize szerint fütyül. Szaladnak minden fényes kocsi után, hátha találnak nyomában egy-egy fényes szeget, mellyel társadalmi pozíciójukat megerősíthetik. Köszöntenek nyakra főre névnapot, ünnepet, ujesztendöt, de nem azért, hogy a megköszöntöltnek tényleg valami jót kívánjanak, hanem hogy az ilyen apró figyelmesség fogaskerekűjén feljuthassanak oda, ahova vágynak. — Rugdalódznak, kapálódznak, hogy utjokból mindenkit és mindent elseperjenek, aki és amiről csak hiszik, hogy utjukban áll. Megtagadnak Istent és hitet, hogy csak kapaszkodhassanak és feljuthassanak az érvényesülés eperfájára. Igenis, a vallás erkölcs sarktctelének : „szeresd felebarátodat, mint önmagadat", manapság már fuccs. Nem felebarátot lát manapság egyik ember a másikban, hanem riválist, vetélytársat, akitől a mindennapi kenyerét és a népszerűségét félti és ha megtehetné, még a napsugarat is lefelebbezné a legfelsőbb hatóságnál embertársa feje fölül. Ha tehát ezt az erkölcsi anarkiában fetrengő világot és emberiséget nézzük, arra a tapasztalatra jutunk, hogy más anyagból áll a telek és más anyagból az épület. A telek az igazság, az épület a hazugság. Ilyennek képzelem a világot a Sodorna és Gomora idejében. Ilyen le betett a világ akkor, amidőn a teremtő az özönvizet eresztette reája. De hát miként a bibliai kritikus időkben is az igazság győzött és a hazugság elbukott, higvjük és reméljük, hogy a mai kor, a mai emberek hazugsága is el fog bukni és felette diadalmasan fog győzedelmeskedni — az örök igazság. Vajha a feltámadás magasztos ünnepének fenséges eszméje a kor szellemére s az emberek erkölcsi világára hatna és feltámadna az őszinteség, a hűség, az önzetlenség, a szeretet és a testvériség szent érzete a szivekben. Majd ha ezt a feltámadási ünnepet is ünnepelheti az emberiség, az lesz még csak az —- ünnepek ünnepe s a dal, melyhez áhitatteljes öröm és örömteljes áhítat szolgáltatja majdan a melódiát, az lesz valóban az — énekek éneke. 1 vidéki rendőrségek fejlesztése. — Államsegély a városoknak. — Lukács László miniszterelnök, mint belügyminiszter a törvényhatósági joggal felruházott, valamint a rendezett tanácsú városok rendőrségeinek fejlesztésére az 1912. évi LVIII. törvényczikk 1. §-a alapján az 1913. évi állami költségvetésben felvett egy milló koronát most utalványozta ki a segélyben részesített városok részére. Az utalványozással egyidejűleg kibocsátott körrendeletben a belügyminiszter a többi közt a következőket rendeli el : Ez az államsegély első sorban a városi rendőrségek legégetőbbnek mutatkozó s az alábbiakban megjelölt szükségleteinek kielégítésére fordítandó. még pedig: 1. a rendőrlegénység (rendőraltisztek és rendőrök) illetményeinek javítására, 2. rendszeres rendőri szakoktatási czélokra, 3. a legtöbb városban a közbiztonság hátrányára teljesen elhanyagolt polgári biztosi (detektív) szolgálat létesítésének, illetve fejlesztésének a megkezdésére, 4. ugyancsak a közbiztonság javítása érdekében úgynevezett rendelkezési alap rendszeresítésére a rendőrfőkapitány (rendőrkapitány) kezeihez utalványozandó korlátolt összegben. A miniszter megemlíti, hogy a beérkezett jeleutésekből arról kellett meggyőződnie, hogy a rendőrlegénység javadalmazása a legtöbb városban oly csekély s helyenként oly silány, hogy annak ellenében a közrendőri szolgálat ellátására megbízható anyag csak kivételesen kapható. Addig is, mig a rendőrlegénység illetményei maradandó jeliegü rendezést nyerhetnek, elvül szolgáljon a jelenlegi államsegély felhasználásánál, hogy a rendörök, illetve rendőraltisztek összilletményei fejenként legalább száz koronával magasabb összeget tegyetárában? Ugy, hogy ha visszatérek, elegendő lenne megmondani a nevemet önnek, vagy utódjának. — De . . . — Jegyezze rá az elismervényre, hogy csak ily módon kérhető el. Egyébként pedig, lia valaki kockáztat valamit a dolgon akkor én vagyok azl — Helyes I Legyen szíves tehát megmondani a nevét. Ravenot habozás nélkül felelte. — Duverger. Henri Duverger. Amikor ismét az utczára ért, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Tervének első részét keresztülvitte. Most már megcsíphették : a pénzt, a corpus delictit már nem találták nála. Ravenot hidegen számított. Ha büntetésem letelik, felveszem a letétemet. Senki sem vitathatja majd el tőlem a tulajdonomat. Négy öt évet kell csak eltöltenem a fegyházban, azután gazdag leszek. Sokkal okosabb dolog lesz ez igy, mint reszketni egész életemen át. Majd falura költözködöm és Duverger leszek mindenki számára. Szép csendben fogom tölteni a napjaimat, jótékony leszek a szegények iránt és nem lesznek lelkiismeretfurdalásaim. Még várt huszonnégy órát, hogy bizonyos legyen afelől, hogy a bankjegyek számait nem ismerik, azután czigarettával a szájában elment a rendőrségre és önként jelentkezett. Más az ő helyében valami történetet eszelt volna ki. Nem ugy mint Ravenot, aki nyiitan bevallotta, hogy ő a pénzt ellopta, csakhogy azután őt magát is megrabolták. Az izgalmaktól és a munkától kimerülten elaludt egy padon és amikor már felébredt, hiányzott a táskája a kétszázezer frankkal. Luntetlen előéletére való tekintettel a birőság csak öt évi fegyházra Ítélte. Ravenotnak egy arczizma sem rándult meg, a mikor az Ítéletet előtte kihirdették. Harminczöt éves volt. Negyven éves korában tehát szabad lesz és gazdag. Az egész büntetést olybá vette, mint valami szükséges áldozatot egy később elérendő jóért. A fegyházban, ahová büntetése kitöltése végett vitték, az összes foglyok között a legjobban viselkedett és mintaképe lett az ideális fegyencznek, ahogyan előbb mintaképe volt a jó hivatalnoknak. Türelemmel és zúgolódás nélkül viselte el a hosszú fogságot, csupán az egészségére vigyázott nagyon. Végre azonban elérkezett a szabadulás órája. Átadták neki csekély holmiját és keresményét és Ravenot elindult. Utjának első czélja a közjegyző volt. Sokszor gondolt erre az órára. Most, amikor végre elérkezett, megpróbálta elképzelni az egész jelenetet, ahogyan le fog folyni. Be fog lépni a nagy irodába, ahol a közjegyző fogadja. Vájjon meg fogja-e is merni ? Megnézte magát egy tükörben. Valóban, kissé öregedett Öt év alatt. Bizonyos, hogy a közjegyző nem fogja megismerni. Hahaha ! Annál érdekesebb lesz ! Mivel szolgáthatok, uram? — Egy letétért jöttem, amit öt évvel ezelőtt helyeztem el önnél. — Egy letét ? Milyen névre, ha szabad kérnem ? — Milyen névre ? Izé . . . Ravenot meghökkent és rémülten suttogta? — No, ez rossz tréfa volna! Milyen nevet ris adtam magamnak ? És kezdte keresni-kutatni emlékezetében, de eredmény nélkül. Leült egy padra és érezve, hogy a kimerültség erőt vesz rajta, igy szólt önmagához: — Lássuk csak! A. fő a nyugalom. Gondolkodjunk nyugodtan. Milyen betűvel is kezdődött az a név ? Egy teljes órán keresztül végigjártatta azután az emlékezetében az összes elképzelhető neveket, de hiába volt minden. A név ott tánczolt előtte; minden percben az volt az érzése, hogy már megvan, de csak ismét elsiklott a szeme elől. Eleinte érdekesnek találta a dolgot, azután roppant kellemetlen érzéssé vált, végül pedig valóságos fizikai fájdalmat érzett és halántékán kiült a verejték. Az izmai összehúzódtak, annyira, hogy nem tudott tovább ülve maradni. Kezei akaratlanul rángatóztak és kínjában véresre harapta száraz ajkait. Egyszerre ütni verni és sírni is lett volna kedve. Minél jobban igyekezett azonban a nevet emléketébe idézni, annál inkább távolodott az és