Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-03-09 / 10. szám

A földfeletli védekezés kellő keresztülvitele mellett, a modern technika legújabb vívmányainak felhasználása és a hygiena szabályainak megértése és alkalmazásával nagy és fényes eredményeket érhetünk el a köztisztaság és igy a közegészségügy terén, mégis tökéletes és ideális köztisztaságot és köz egészségügyet, már amennyire ez utóbbi az emberi tudásnak és jóakaratnak a mindenható nagy természet segédkezése mellett lehetséges, csak ott lehet produkálni, ahol a fertőző anyagok elleni védekezésre mind a két ut és mód áll rendelkezésre. De ha már, legalább egyelőre nem adatott meg nekünk, hogy földfeletti és földalatti uton egyaránt védekezhessünk, nem szabad megelégednünk az zal a mi a köztisztaságügy terén ezideig történt, hanem igyekeznünk és töreked nünk kell addig is, inig meg fog adatni a mód a tökéletes ideális köztisztaságnak minden uton való elérhetésére, hogy azon az uton, mely ez idő szerint áll rendelkezésünkre, elégítsük ki közlisz tasági tekintetben a legmesszebbmenő, a kellő energia latbavetésével elérhető közegészségügyi igényeket. A mai köztisztasági intézkedések még nem elégségesek; mert a pormize riával, amely pedig a mikrobákkal való fertőzésnek a szülője, még mindig erős küzdelmet kell küzdenünk és kemény harcot harcolnunk. Reggelenkint bezzeg még mindig a fejünkre szórják a törlő ruha poráldását az ablakokból, hogy mi minden zúdul igy a fejünkre annak az Isten a megmondhatója. A mindenesek és cselédek még mindig ön tözés nélkül söprik az üzletek és szol gálatuk háza elejét, pedig hát tudjuk, hogy rendőrkapitányunk nem ismer e tekintetben tréfát és irgalmatlanul szabja ki a birságot ; a felek a bírságot lefizetik, de másnap megint csak ott vagyunk ahol az Egyenlőség mádi előfizetője. A hivatalos utcaseprők ugyancsak felkavarják a port. A keddi heti vásárnak délben már nyoma sincs, de az utána összegyülemlett szemét még este is szanaszét hever a főpiacon. Gyönyörű főterünket tavaly felöntöttük aszfalttal, de az u. n. tejespiaci részt meghagytuk magnak, hol nedves időben siralmas állapotban a legnagyobb sárban, vizben, locs pocsban ülnek az eladók, áll az áru és kénytelenek járni a vevők. Az állandó piaci ülnökök, a kik reggeltől estig kínálják portékáju kat, ma már nemcsak héjas gyümölcsöket árulnák, melyet élvezet előtt lehámozhatunk, hanem egyéb árut is, pl. pattogatott kukoricát, de luxuriozusabb dolgot is, u. n. koestlin törmeléket, melyet evőkanállal mérnek ki. Szemtanuja voltam amint több iskolás leányka vásárolt ez utóbbiból és amint az édességgel megtömte pici száját, egyszerre csak nagyon savanyu képet vágott, kérdésemre azt felelték a kicsikék, hogy a sütemény nagyon roszog a foguk alatt; persze, persze hisz egész nap fújdogálja a letakaratlan holmit a szellő, hát csak visz belé és közé egy kis porocskát, arról nem is beszélek, hogy láttám nem egyszer azt is,amint a foghíjas néni ezt a fényűzési piaci cikket egy-egy evőkanálnyival a maga garatán is leeresztett, amivel azt akarom csak jelezni, hogv azt a bizonyos kanalat, amellyel a koestlin törmeléket felszolgálja, a saját szájában is megforgatta, a kanálra ragadt szilánkokat gusztusosán lenyalogatta, aztán mint a ki dol gát jól végezte, a szájában megfordult tisziára sajátnyelvüleg alaposan lenyalt kanalat vissza ásta az áru belsejébe, hogy csak a nyele látszott. Igy aztán természetes, ha a gyermeknek esetleg baja esik, nem lehet tudni, hogy mitől betegedett meg. Nézzük a kalendáriumot. Március első hetének végére jártunk. Hó, eső hetek óta nem esett. A böjti szelek kiszárították a talajt, felszikkadt, porrá lett a téli sár, ha egy kis szellő leng, viszi a port, ha kocsi robog, száll utána a por, szemünk, tüdőnk megtelik porral, de minthogy a kalendárium még nem érte el azt a napot, melyen az utcaöntözés megszokott kezdődni, szemünket, tüdőnket türelemre kell intetenünk köztisztaságügyünk nagyobb dicsőségére. Ezek és még egyéb ilyen aprónak látszó, de nagy bajok okozására alkalmas, a köztisztaságügy keretébe tartozó mozzanatok azok, melyek szerintem szanálhatók még akkor is és addig is. ha és amíg a város csatornázva nem lesz. A csatornázás életszükséglete a mi városunknak és a csatornázásnak meg kell történnie előbb utóbbb, bármilyen nagy áldozatot is igényel, de addig is inig ilyen nagy dolgot, ilyen drága dolgot tudunk majd produkálni, legyünk figyelemmel az apró dolgokra, melyeken javítanunk kell és a mi kevésbe is kerül. A csatornázással a legradikálisabb és legideálisabb módon javíthatunk, igaz, hogy sok pénzbe kerül, de annak az egyszeri szegény zsidónak az álláspontjára kell helyezkednünk, aki a legdrágább orvost kereste fel, de fizetni nem tudott neki és amikor az orvos neki szemrehányást, tett és kérdezte miért nem ment olcsóbb orvoshoz, azt felelte : az én egészségemért nekem a legdrágább doktor se drága. De inig a drága szerhez jutunk, a házi patika olcsó szerével gyógyítsuk köztisztasági bajainkat. és kitöllhessem rajta boszumat a sok fájdalomért és gyötrelemért, amelyet nekem okozott hosszú tíz év lefolyása alatt. — Kíváncsian várom vallomása folytatását. — Szívesen szolgálok vele. Tudja meg tehát, hogy most egy olyan derék és érdemes férfi holmiait árverezték el halála után, akinek életében — talán akaratomon kivül is — nagy szolgálatot tettem. Nem emlékszem már, hogy milyen je lentéktelen ügyben fordultam hozzá felvilágosításért; udvariasan fogadott és én azontúl is gyakran tettem nála udvarias látogatásokat, amelyek azonban nem annyira őt magát, mint inkább azt a csinos, szép kis nevelőnőt illették, akit unokahuga mellett a házánál tartottak és akit én a világ legbájosabb teremtményének tartottam. Csak huszonhárom éves voltam, ez mentse féktelen szenvedélyességemet! A leányka szentimentális hajlama mellett ördöngösen kaczér volt és bár nem utasította vissza határozottan vallomásomat, mégis sejtettem, hogy tartós ostromlásra lehet kilátásom. A háznál csak alárendelt szerepet játszott; a találkozásra ritkán nyílt alkalmunk ós ez nagyban akadályozta vi szonyunk fejlődésót. — És a sisak? — kérdeztem türelmetlenül. — Jó, tehát egyenesen a dologra térek. A derék ember, akit a nevelőnő kedvéért gyakran látogattam, valóságos nyárspolgár volt és szalonjának egyik szekrényén ugy őrizte ezt a nevetséges sisakot, mintha valami becses, középkori ereklye volna. Én pedig hasznomra fordítottam és megbeszél lem a nevelőnővel, — akitől az eszme eredt — hogy a rostély nyílásába helyezem el szenvedélyes leveleimet és ugyanonnan veszem ki az ő válaszait ; szóval, a sisakot levélszekrénynek, neveztük ki. Ez kedves, naiv és poétikus gyermekjáték volt és ugy illatozott, mint a rózsavíz. Azonban a mi boldogságunk nem tartott soká. Durand ur — nem bánom, ha igy nevezzük — feleséges ember volt és noha tul volt már az élet, delén, fiatal aszszonyt hozott a házhoz, aki nem felelt meg ugyan mindenben az én kényes ízlésemnek, de azért tűrhetően csinos volt. Fel kell tételeznem, hogy egy alkalommal tetten kapott, amikor szerelmi öm lengéssel telt levelemet a szekrénybe dob tam, mert másnap megkaptam az ismeretlen kéziratu, bátorító választ. Meglepetten, határozatlanul állottam a levélszekrény előtt, amikor hirtelen az ajtó megnyílt, madame Durand a szalonba lépett és megragadta a kezemet: — Ön tehát kitalálta szivem rejtett titkát? Megsejtette, hogy szeretem? Elképzelheti, hogy milyen kinos helyzetbe jutottam. Lerombolhattam-e a derek asszonynak titokban szőtt, édes ábrándjait? Megmondhattam-e neki, hogy leveleim nem őt, hanem a nevelőnőt illették ? — Beláthattam-e hirtelen, hogy esetleges engedékenységemnek, elágyulásomnak, milyen következményei lehetnek ? Udvariasságból belementem a játékba. Udvariasságnak mondom, mert más alkalmas szót ugy sem találhatnék. Azután gyors egymásutánban következtek a szenvedélyes találkozások. Durandné a nap minden órájában ellátogatot hozzám, szeszélyeskedett, zsarnokoskodott ós folyton a nagy áldozatot emlegette, amit szerelmünknek hozott. Elviseltem türelemmel, mert hiszen nem vliágosithattam fel nagy tévedéséről és nem mondhattam el neki kalandunk eredetének valódi történetét. És tudja-e, uram, hogy mi lett annak a folytatása ? Durandné megszöktetett engem ! Kijelentette, hogy nem élhet nélkülem és ezzel legyőzte ellentállási képességemet! Rábírt, hogy hagyjam el Páriát — vele ! Éppen abban a pillanatban, amikor útban voltam a dicsőség felé, amikor égtem a munkavágytól! Ugy játszott velem, mint macska az egérrel es teljesen megfosztott minden akaraterőmtől! Éreztem, hogy feltartóztathatatlanul rohanok az örvény felé! És elég gyáva voltam, hogy lenyügöztettem magamat I Úristen, milyen élet volt az 1 Közönséges napszámosraunka a betevő falatért! Szakadatlan utazások, örökös bujdosás, tá-