Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-11-02 / 44. szám

ket, csak egymástól kérhetnek kölcsönt hiány esetében, mert a részvénytársaságok elég okosak arra, hogy konkuráló ellenfelük segítségére ne siessenek. Ha azonban a városok saját jól felfogott érdekében egyesítik erejüket, a részvénytársaságon alapuló mostani pénzintézetek phalanxa az ö táborukon rést nem üthet és a részükről fölmerülő akadályt a magyar városok leendő egyesülésében nyilvánuló erő az útból könnyen elháríthatja. A másik nagy akadályt a magyar kereskedelmi törvény állítja a városi takarékpénztár létesítésére irányuló törekvés elé, mely categorice megtiltja, hogy alaptöke nélkül takarékpénztár alakuljon. Egyetlen törvény sincs azonban oly vastag falakkal körülbástyázva, hogy azon — egy törvény által meg engedett — kis ajtót ne lehetne vágni, melyen aztán kényelmesen lehet ki- és bejárni. És miért ne nyitnánk ilyen kis ajtót, ha ezzel az adózó polgárok többségének érdekeit szolgáljuk ? A kereskedelmi törvény megköveteli, hogy minden takarékpénztár alap tőke felelt rendelkezzék, de ne szabja meg sem a részvénytöke nagyságát, sem a részvényesek számát. Ha egyes nagyzási hóbortban szenvedő kereskedők és gyárosok vállalatukat részvénytársasággá átalakíthatják és összes részvényeiket maguknak tarthatják, hogy magukat igazgatóknak címeztethessék, a városok is részvénytársasági alapon létesithetik a takarékpénztárakat és részvényeik 80% át megtarthatják maguknak. Az alaptökét sem kénytelenek magas összegben megállapítani és a megállapított alaptökét egy szerre befizetni. A város erkölcsi garanciája nagyobb alaptöke a betevőkkel szemben, mint a részvénytársasá gok milliói. Az anyagi siker elmaradhatatlan, mert a betevők nagyobb bizalommal fordulnak a nagyobb biztosságot igérö városi takarékpénztárakhoz, mint a magánnyerészkedésre spekuláló részvénytársaságokhoz. Vegyék fontolóra ezt az eszmét, indítsanak adandó alkalommal széleskörű propagandát és egyesült erővel valósítsák meg azt Pápa és a többi magyar város javára. —i —ó. A városok hitelügye. A mult hó végén Nagyváradon tartott városi kongresszus többek közt a városok hitelügyének kérdésével is foglalkozott s beható eszmecsere után kiadta azt az állandó bizottságnak. Ez a bizottság mult hétfőn ülésezett Budapesten, a központi város háza tanácstermében s miután a városok hitelügyének nagyfontosságú kérdésében hamarjában dönteni nem akart s nem is tudott volna, bizottságot küldött ki azzal a gyakorlati utasítással, hogy egyfelől a városok momentán szükségleteinek kielégítésével, másfelől a városi hitelügy szervezésének kérdésével foglalkozzék s mindkét tekintetben javaslatokat ter jesszen az állandó bizottság elé. Az állandó bizottságnak Bárczy István polgármester bejelentette, hogy tárgyalt ugy a belügy-, mint a pénzügyminiszterrel és mindketten azt a kijelentést tették, hogy komolyan foglalkoznak a városok hitelügyének rendezésével. Reméljük, hogy ezek a nyilatkozatok nem a szokásos kitérést jelentik a pillanatnyi helyzet alól, hanem a segítés komoly intencióját. Tény az s ezt konstatálták, de konstatálni kell a viszonyok alapos ismeretéből is, hogy a nehézségek, a melyek eddig a városok hiteligényeinek kielégítését akadályozták, egyrészt az ország tőkeszegénységében, másrészt a városi hitelügy szerveztelenségében és végül abban találhatók, hogy a magyar városok hiteligényeik kielégítésénél nagyobbára a külföldre utalvák. Sajnos, az elsőn nem lehet változtatni ; marad tehát a két utóbbi kérdésnek valamely egészséges és gyakorlati kombinációja; nevezetesen amire az állandó bizottság előadója rámutatott: a városi hitelügy központosítása és szervezése oly célból, hogy ez közvetlen összeköttetést te remthessen a tőkeerős külfölddel. Hogy éppen abban a formában teremtsék-e meg ezt a központi szervezetet, ahogy Nagyváradon proparaindig hálás vagyok érte, hogy meghívásomat elfogadta és csendes magányomat hűségesen megosztotta velem ! Elise megadással bólintott fejével, de arcán sajátságos, fájdalmas vonaglás vonult át. Mikor egymás mellett hallgatagon ültek a kocsiban,,Charles végiggondolta a multat ós jelent. Évek óta, a tudomány ápolása mellett, csupán egy gondolat bántotta : hogy ifjúságának legelső ideálja, távol tőle, egy beteges, öreg ember ápolásában éli le vigasztalan napjait. — Mióta nem látta már Yvonne aszszonyt? — kérdezte hirtelen Elise, aki eddig szintén saját gondolataiba merült. — Tizenöt óv óta 1 Nagy idő ! Pedig akkor is csak futólag láttam Beteg férjével Egyiptomba utazott. Azt hitték, hogy már a sir szélén áll, de azután még tizennégy évig élt ós a szerencsétlen asszony Önfeláldozóan ápolta. De miért is keserítem önt szomorú emlékeimmel ? Boldog, hogy nem ismeri még az élet durva csapásait. Elise elfordította arcát, hogy előretörő könnyeit viszafojthassa és Charles ösztönszerűleg megérezte ebben a pillanatban, hogy a mellette ülő leány is már sokat szenvedhetett és lelke mélyén valami fájdalmas titkot rejteget. A kocsi tovarobogott a síkságon és a távolból már fehérlettek az állomási épület halvány körvonalai. Charles szinte hihetet lennek tartotta, hogy Yvonne csakugyan megérkezik. Az évek folyamán sok levelet váltottak ; számtalan fonál szövődött közöttük, amelyek idővel még szorosabban fűzték egymáshoz sziveiket, de a régi, nagy és forró szerelem kihűlt ós ők nem tartoznak azon emberek közé, akik a boldogság látszatával is megelégszenek. Mikor egy negyedórával később Charles szemben állt a várva-várt nővel, szinte idegennek látszott előtte. A finom arc még kellemesebbnek tűnt fel, noha az idő és szenvedés mélyebb nyomokat szántott rajta. Sugárzó, meleg szemei különös élénkséget kölcsönöztek arcának, sűrű, barna haja még nem őszült meg és karcsú, szép alakja leányos maradt, De sápadt ajkai körül érdes vonás képződött és magas homlokán a komolyság csendje ült. Nem, ez nem a régi Yvonne többé . . . És mégis az volt. Mikor bánatos mosollyal finom kezeit nyújtotta feléje üdvöz létül, mikor melléje telepedett a kis vasúti étteremben és mikor leküzdve első elfő gultságát, beszédre nyiltak ajkai. Charles újra fölfedezte benne a rég nélkülözött ideált és lopva tekintgetett rá. Vájjon csakugyan a régi még az a nő, akit egykor forrón át ölelve tartott karjaiban és csókjaival árasztott el? Hiszen az évek, a végtelenül hosszú és kínos évek ledönthetetlen falat emeltek a mult és jelen közé. Charles tekintete Yvonneról Elisere tévedt és megdöbbent, mikor a leány halálsápadt arcát megpillantotta. Milyen küzdelmek, szenvedések és titkok rejlenek a leány hullámzó kebelében '? — Igy találkozik a mult a jelennel! — gondolta magában Charles, de azután elutasította magától a hasonlatot, mint durva sértést ifjúkori ideálja ellen. A kocsit üresen küldték haza. — Ismerni akarom az ön hazáját, Charles, — mondta Yvonne szívélyesen. — A hegyeket, erdőket és a végtelen síkságot, mert az embert csak akkor érthetjük meg igazán, ha azt a világot és környezetet megismerjük, amelyben napjait leéli. Azután fürkészve vizsgálta Elise karcsú, fejedelmi termetét és szabályosan szép arcát. A nap leáldozóban volt és arany fátyollal vonta be a tájat. Yvonne borús arca is megfiatalodott az égbolton letűnő nap biborsugaraiban. A két halandó, akit egy gonosz végzet elválasztott és a vak sors újból összehozott, eleinte szótalanul ballagott egymás mellett, de azután halkan, félénken beszélgetni kezdtek, mintha előbb meg kellene szokni rég nem hallott hangjukat. Az élő szónak sokkal erősebb hatása van, mint az írottnak. A máskor csendes, tartózkodó Charles most élénk mozdulatokkal beszélt életéről, munka alatt levő könyveiről és a reá várakozó feladatokról. Olykor zavarában nem találta meg hirtelen a megfelelő kifejezést és ilyenkor Elise mindig kisegítette ... A figyelő Yvonne pedig észrevette, hogy a leánynak kiváló íoníosságu szerepe van Charles éle tében, hogy nemcsak háztartását vezeti, hanem terveinek, munkálkodásának és reményeinek is hű osztályosa . . .