Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-11-02 / 44. szám

gálták, tudniillik a belga „Société du Credit Oommunal" mintájára, vagy pedig a mi viszonyainknak megfelelőbb hitelszervezet utján, másodrendű kérdés ahhoz képest, hogy egyáltalán meg kell teremteni ily hitelszerveze* tet s ebben az állam kell, hogy a lehetőségig támogassa a városokat. Mert azzal tisztában kell lennünk, hogy állami segités nélkül, a mi alatt a megfelelő tőkeparticipáció, a városoknak adandó Önálló kötvénykibocsátási jog, a pupillaritás biztosítása, bélyeg- és adómentesség stb. értendő, ily nagy feladatra hivatott szervezetet szolid alapra helyezni lehetetlenség. Minden kulturállamban láthatók eleven példái annak, hogy a községi hitelszerzés körül az állam bizonyos támogatást és könnyítést nyújt. Mert nem csupán a városok partikuláris érdekeiről van szó, hanem országos érdekről; hisz közintézmények, iskolák, kórházak, kaszárnyák nagyobbára ama befektetések, a me lyekre a városoknak kölcsön kell, de maga a városi kultur és gazdasági fejlődés is országos érdek az intelligencia emelése, bizonyos fokú decentralizáció s kedvezőbb kereseti és megélhetési viszonyok révén, amelyek a teherviselést könnyítik, az országos vagyonosodást növelik. Az állandó bizottság, mely mult hétfőn Budapesten ülésezett, nagyon helyesen, két részre osztotta a feladatot : az egyik a momentán szükségletek kielégítése, a másik a hitelügy szervezésének kérdése. Hogy miről van tulajdonképpen szó, azt a nagyváradi kongresszuson előadottak elég világosan mutatják. A törvényhatósági városok összes, eddig bejelentett hitelszükséglete 298 millió, a rendezett tanácsú városoké közel 190 millió, összesen tehát 488 millió korona. Ez összegnek körülbelül kétharmada, háromszázegynéhány millió produktív befektetésekre kell, a többi improduktív befektetés. Már most bizonyos, hogy e szük ségletek közt vannak sürgősek, halaszthatatlanok és vannak olyanok, amelyeket későbbi, habár nem messzi időkre lehet kitolni. Magától értetődik, hogy a segítésnek valóban értéke csak akkor van, ha az elhalaszthatlan szükségletek abban a mértékben vétetnek figyelembe, amint azt a városok gazdasági helyzete megköveteli. Vagyis a túlságos megnyirbálás, a minden áron való igényleszoritás a segités jelentőségét és értékét csökkentené. Ha a kormán) egyáltalán hajlandó e segítésre, esetleg olyképpen, hogy egy közeli állami kibocsátás összegébe belefoglalja a városoknak imént vázolt nélkülözhetlen és sürgős kölcsönszükségletét s ily módon nyújt a városoknak rövid lejáratú átmeneti hitelt, akkor ne egy gondolóra kikapott összeget kontingentáljon erre a célra, hanem szerezze be az összes adatokai, amelyek a városok rögtönös hitelszükségletére vonatkoznak s az igy megállapítható összeg fedezetéről iparkodjék gondoskodni. Ha azután a városi hitelügy szervezésére megcsinálják a megfelelő központot, ennek a feladata lesz átvenni a kölcsönt, illetve annak visszafizetéséről és a városok további hiteligényeinek kielégítéséről a megfelelő összeköttetések révén gondoskodni. Igaz, hogy a jelen pillanat nem alkalmas az érintett kérdések gyors megoldására. A pénzviszonyok ma még nem olyanok, hogy az állam nagyszabású járadékkibocsátásra gondolhasson ; de már most elő kell készíteni mindent különösen az' adatgyűjtés, a szükségletösszeállitás szempontjából, hogy amely pillanatban a pénzviszouyok egy nagyobbszabásu tranzakcióra lehetőséget nyújtanak, a városok igényeinek kielégítése halasztást ne szenvedjen. Megyebizottsági tagok választása. — 1913. október 30. — Nagy érdeklődés közepette folytak le városunkban a megyebizottsági tagok választása. Városunk mindkét kerületébén erős küzdelem volt várható, mert már hetekkel a választás előtt nagy kapacitálások, értekezletek lettek tartva a jelöltek érdekében. Az I. kerületben dr. Hoffner Sándor, Hajnóczky Béla és Krausz József N. mandátuma járt le. Minthogy Hajnóczky Béla saját kérelmére az újbóli jelöléstől elállott, ezen állásra Wüest Ferencz uradalmi felügyelő lett jelölve. Számos ellenliszta dacára Yvonne elmerengett az istenáldotta tájon. Az égboltozaton lebegő finom, fehér bárányfelhők rózsaszint öltöttek a leáldozó nap fényétől és biborszinü lehelet borult a méltóságosan elterülő síkságra. Az asszony egy pillanatra magallt ós mohón szivta magába az illatos, ózondus esti levegőt. ' — Az édes otthon ! — susogta halkan, vágyakozva és hangján átrezgett az évek óta táplált reménység és megváltás néma sóhajtása. Charles közelebb simult hozzá és kezével átfonta az asszony finom, bársonyos ujjait: r — És most mondja el nekem kálváriájának történetét. És az asszony beszélt az elmúlt tizenöt esztendőről, magányos, elvesztett, kinos nap jairól, a diszharmonikus házasság kínszenvedéseiről, lemondásáról, a boldogság után való forró vágyairól és néma önmegtagadásáról, ami izenkint törte össze szivét . . . A nap már elbujt a láthatár szürke felhői mögé és utolsó, elhaló sugaraival bíborvörösre festette a tájat. A tiszta, kék égen már pislogtak az első csillagok. A világosság küzdelme volt ez a fekete sötétséggel. — Yvonne, — igy szólt a férfi, alci mélyen megrendült a természet csodálatos, színpompás látványától. — A mi napunk is leáldozóban van. Most állunk életünk tetőfokán és a túlsó oldalról máris integetnek felénk a sötét árnyak. — Igaza van, — sóhajtotta az asszony. — Kimulasztottuk a kellő pillanatot, de önnek azért még lehet reménye a jövőben. Charles bánatosan, tagadólag intett fejével. Ebben a pillanatban ugy érezte, hogy életének utolsó vágya, csak e nő birhatásában találhatna kielégítést. De Yvonne élesebb körvonalakban látta az életet. Érezte, hogy szárnyai megbénultak és nem birná már el a nagy boldogság terhét. A szeretőből asszony lett; hűséges barát és jó pajtás, akinek birtoklásáért hiába küzd az élvsóvár férfi, mert a mult sötét árnyai odatolakodnának boldogsága útjába és magukkal rántanák a sötétség örvényébe. A síkságon végiglebbent a hideg esti szellő és lehűtötte Yvonne lázas homlokának forróságát. Még egyszer utoljára bucsusugarat lövelt a nap, azután elmerült a a szürke láthatárban, Charles — mintegy védőleg — körülfonta karjaival az asszony vállát. Igy állottak, szorosan egymáshoz simulva és bánatosan szemlélték a napkorong eltűnését. Aranyháló borult a világra. Az ég és föld összeázott, mintha megnyíltak volna az ég aranykapui. Charles közelebb hajolt a sápadt arcú, remegő nőhöz és szomjas ajkaival forró csókot lehelt az asszony ajkaira. De meddig tartanak a boldogság ittas, mámoros pillanatai ? Néha csak addig, mint a mellettünk elröppenő madár rövid szárnycsattogása^, néha pedig az örökkévalóságig, amikor sugárzó fénnyel töltik be az ember életét. Sürü sötétség ereszkedett a tájra. A l két emberi lény szétvált egymástól és tekintetük mély, fájdalmas megértéssel találkozott. Ijesztő csend támadt körülöttük. Az a titokzatos, félelmetes csend, mely az éjszaka beálltót megelőzi. Ez a néma csend lidércként nehezedett lelkeikre. És a férfi, melegség, élet és világosság után vágyakozó kebléből önkéntelenül feltört a kérdés: — Hol van Elise ? Yvonne némán integette, hogy Charles csak folytassa útját egyedül, amig ő maga a fűzfa felé tartott, amelynek sürü levelei mögött világos ruhát látott fényleni. Ott feküdt Elise, arcával a földön és ugy sirt, ugy zokogott, hogy még a sziklát is megindította volna. Yvonne melléje térdelt a fűbe és gyengéden megcirógatta selymes, szép haját: — Hát olyan nagyon szereti? — kérdezte halk, lágy hangon. . Elise nem felelt, de felemelte könnyázott szemeit, a bánatos asszony sápadt arcához. És a két női sziv némán is megértette egymást. Másnap Yvonne elutazott és a szives meghívásra csak akkor tért vissza, mikor már tudta, hogy a két, egymásért dobogó sziv csendes boldogságban egyesült . . ,