Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-10-26 / 43. szám

a lakosság nagyobb mérvű megterheltetése nélkül való biztosítására. E nehézségek feltüntetése céljából néhány adatra óhajtok hivatkozni; ez adatokat a Magyar Városok Statisztikai Évkönyvéből veszem, bár e Statisztikai Évkönyv csak az 1908. évig terjedő adatokat dolgozza fel. Ujabb hiányában annyival jogosultabban hivatkozhatom ezekre az adatokra, mert hisz az ezóta lefolyt négy év nagy eltolódást legfeljebb csak a tisztviselői fizetések törvény követelte szabályozása tekintetében okozott. A Statisztikai Évkönyv tanúsága szerint — Fiumét nem számítva — 137 város közül harmincnak nem volt semmi nyugdijalapja, viszont a nyugdijalappal biró 107 város közül 100nál ez a nyugdijalap nem volt elégséges arra, hogy jövedelmei a 4 év előtti szükségleteket fedezzék ugy, hogy mindeniknél a város házipénztárának kellett a mutatkozó hiányt pótolnia. Természetes, hogy a tisztviselői fizetés rendezése folytán egyrészről, másrészről az állami revideált nyugdíjtörvény humánus intézkedései következtében a nyugdijalap jövedelmeinek elégtelensége a jövőben még nagyobb mértékben lesz nyilvánvaló és a városok hozzájárulásának még az eddiginél is fokozottabb mértékben kell történnie, hogy a nyugdijszükségletek kielégíthetők legyenek. Az egyes városok nyugdijalapjait tekintve, ugyanis 100.000 koronán alul volt nyugdijalapja 4 thj. városnak és 67 r. t. városnak, tehát a városok többségének, mig 100.000 koronánál nagyobb nyugdijalapja csak 22 thj. és 14 r. t. városnak volt. Nem is szólva azokról, hogy vannak városok, amelyeknek nyugdijalapja számba sem vehető csekélység, — Csíkszeredáé 1501 korona, Makóé 8509 korona — még a 100.000 korona nyugdijalappal rendelkező város nyugdijalapjának jövedelme sem elégséges arra, hogy egy nyugalomba vonuló magasabb javadalmazási! tisztviselő nyugdiját a község házipénztárának megterhelése nélkül fedezze. Ám, hogy még világosabban lássuk a kérdést, ugyancsak a fent emiitett Statisztikai Évkönyv nyomán jelezni óhajtom azt, hogy a házipénztárnak évi bevételei és kiadásai is egyes r. t. városokban oly szük keretekben mozognak, hogy azoknál a törvény követelte tisztviselői illetmények szerint való nyugdíjazás igen könnyen az összes kiadás legjelentékenyebb tételét alkothatja. Nevezetesen 100.000 koronán aluli bevétele és kiadása volt 15 r. t. városnak, 100—200.000 koronáig terjedő évi budgetje volt 33 r. t. városnak, 200—500.000 koronáig terjedő évi költségvetése volt 2 thj. és 38 r. t. városnak, vagyis ebbe a kategóriába összesen 88 város tartozik, tehát a városoknak körülbelül kétharmad része, mig 500.000 koronán felüli budgettel csak 49 város és pedig 24 thj. és 25 r. t. város rendelkezett. Végre, hogy a nyugdíjjal való megterheltetés jelentősége ezekre a városi háztartásokra még egy nagyon lényeges oldalról nyerjen megvilágositást, közlöm ugyancsak az emiitett Statisztikai Évkönyv nyomán, hogy az állami adó-alap, mely után községi adópótlékok kivethetők, a városok felénél nem éri el a 200.000 koronát, sőt vannak városok, amelyeknél az állami adó-alap még 50.000 koronára sem rug. Nevezetesen 50.000 koronán alul volt az állami adó-alap 15 r. t. városnál, 100.000 koronán alul 19 r. t. városnál, 100—200.000 kor. 1 thj. és 30 r. t. városnál, tehát összesen 65 városnál. 2—500.000 koronáig volt az adóalap 5 thj. és 33 r. t. városnál, 500.000 koronán felül pedig 21 thj. és 14 r. t. városnál. Most már ebből az összegből kb. egyharmadot le kellene ütni, mert a Statisztikai Évkönyvben az állami adók végösszege van kimutatva, melyben pedig már az általános jövedelmi pótadó is benne foglaltatik, holott ez utóbbi a községi adó kivetésénél alapul nem szolgálhat. Tehát a jelzett összegeknek csak mintegy kétharmad része az, mely után községi adó vethető ki, azt pedig nagyon könnyű kiszámítani, hogy minden ezer korona megterheltetés még a 100.000 korona alappal biró városoknál is 1 százalék pótadó emelkedést jelent, az ennél kisebb adóalapú városoknál pedig 2, sőt 3—4 százalék pótadó emelkedés járna minden bármily célra kiadott 1000 K nyomán. Ha a fenti adatokat tekintetbe vesszük, egyáltalán nem csudálhatjuk, hogy a városok túlnyomó része még nem készítette el a törvény által követelt nyugdijszabályzatot, illetve meglevő nyugdíj szabályzatát nem módosította a törvény követelményeinek megfelelően, mert ez a községi háztartásra oly megterheltetést jelenthet, mely annak egyensúlyát teljesen felbillenti. Nem szabad figyelmen kivül hagynunk azt a körülményt sem, hogy már a tisztviselői fizetések rendezése is egyes csekély adó-alappal biró és éppen ezért nagy pótadókkal dolgozó városokban oly törekvéseknek adott tápot, melyek a városok visszafejlesztésére irányuló akciót szültek és ha ez nem vezetett is eredményre, kétségtelen, hogy a városoknak a nyugdíjjal és pedig az állami mértékben megállapított nyugdíjjal megterheltetése ezeknek a törekvéseknek csak ujabb tápot szolgáltatna. Ugy ezek a törekvések, mint a tisztviselők és a városi polgárság békés együttműködésének szem«4® "

j! wmíJ

smmmmmmmBmmmmsBBBmBmmm • és olyan csöndben, mint ahogy jöttek, sietve eltávoztak. A két öreg mereven bámult utánuk. Azután az idősebb az asztalhoz ment és látta, hogy egy fénykép az asztalon van. Ő már a sötétben nem ismerte meg, hogy kit ábrázol, mert hiszen több fénykép is volt ott a fiókban, hát lámpát gyújtott és látta, hogy annak a kis színésznek a fényképe, — Vájjon ki lehetett ez, hogy ekkora hatással volt rá ennek a képnek a látása ? — kérdezte sirva a nővérétől. — Minden szó nélkül eltávoztak és sem bennünket, sem az ékszerünket nem bántották. — Bizony én sem tudom, ki lehetett, — mondta sirva a másik, aki csak most tért egy kicsit magához. Egész éjjel nem tudtak aludni. Azon gondolkodtak, hogy vájjon ki lehetett az ? Reggel elmentek a rendőrségre, hogy följelentsék a csavargókat s abban a pillanatban léptek be az ajtón, amikor egy erőteljes, de lerongyolódott fiatal ember nevét kérdezték. Az arcát nem látták még, de a mikor az feléjük fordult, a két öreg asszony sirva fakadt és szótlanul távoztak a teremből. Ki volt az a csavargó ? A

r,két öreg asszony, az egyik volt régi jó lakójuknak, a kis színésznek a fiát ismerték fel benne . . . — Emlékszel e arra az időre, — kezdte az idősebb — amikor vándor színész trupp jött a városba és éppen ilyen későn volt már, amikor beállított hozzánk két szinész és kiadtuk nekik az első szobánkat. — Emlékszem bizony, akkor még két szobánk volt a Fecske utcában, de azért, nem akartuk nekik kiadni a szobát, mert féltünk a viiág nyelvétől, hogy ki fogja kiabálni, hogy a két árva zsidó leány két szinésznek adták ki a lakásukat. — Ez igaz, de annjira könyörögtek, hogy fogadjuk ide őket, hiszen már az egész várost összejárták és még nem kaptak lakást, hát kiadtuk nekik a szobát. — Hogy milyen szép napok voltak azok, amig itt voltak, igazán szeretek rá visszagondolni. — Az egyik egy fényképpel is meg ajándékozott bennünket, amit a mai napig is szeretettel őrizünk és ott van az asztal fiókban. Az uram hányszor össze akarta tépni, de én nem engedtem. — Istenem, milyen öröm volna, ha még halálunk előtt láthatnánk őket, mert azóta egyiket se láttuk. Mennyi minden történt azóta Férjhez mentünk, gyermeket neveltünk fel és már férjeinket is eltemettük. Vájjon mi történt azokkal ? I — mondta szomorúan és könnycsepp hult végig az arcán. — Csupán azt a fényképet láthatjuk csak, azt csókolhatjuk, holott mindkettőnek az igazi élő arcát szeretném még egyszer forrón, ugy mint akkor, megcsókolni. Ugy-e te is? —• Bizony én is ! . . . Ebben a pillanatban csendesen felnyillott nz ajtó és két lerongyolódott, bekor mozott alak lépett a szobába. Minden teketória nélkül odamentek a kályha mellett ülő öreg anyókákhoz s egyik az egyiket, a másik a másikat megfogva, ilyen hangon kezdték a társalgásukat. — Egy szót se szóljanak, mert az életükkel fizetnek. Adjanak ki minden pénzüket és ékszerüket. A két öreg asszony megrémült és az ijedtségtől még ha akartak volna, sem tudtak volna megszólalni. Az idősebb fel akart állni, de az erős csavargó visszataszította a székre. — Hova akar menni ? — kérdezte durva hangon. —• Az asztalom fiókjában van az ékszerem és a pénzem, — mondta remegve az öreg asszony, — azt akarom kiadni. — Csak maradjon itt. majd én kiveszem. Ekkor eleresztette és odament, az asztalhoz. Kihúzta a fiókot és kutatott benne. Kezébe akadt egy fénykép, amit a már erősen sötétedő szobában is fölismert. Egy ideig szótlanul maga elé bámult, azután megtántorodott, a fényképet az asztalra dobta, megfordult, megragadta a kollégája kezét