Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-10-26 / 43. szám

kint háromszor élelemmel ellátni, családját ruházni, gyermekeit taníttatni, a város és az állam kiadásainak fedezéséhez hozzájárulni, mennyit kell abból a nyomorult 4'93 koronából levonni, szájától elspórolni ? Fizet 28 korona egyenes állami adót, fizetni fog 20'lfi korona városi pótadót. Megyei, útadó, betegápolási stb. adó szintén kitesz legalább 12 koronát. Ez összesen 60'16 korona. Közvetett adókban — mert hiszen alig eszünk egy falatot, nem iszunk egy kortyot, nem tehetünk egy lépést, ami nem lenne a lehető legmagasabb adóval megróva — legalább évi 200 koronát, vagyis összesen 260 koronát fizet. Nos, hogy lehetséges egy ilyen szegény ördögtől még többet követelni ? Micsoda kényelmet, milyen ellenszolgálatot kap temérdek áldozatáért ? Semmit. Hiszen, ha az aszfaltra lép, ha az utcán a villanyvilágitást „élvezi", ezért külön meg kell fizetni, mert a város a polgárok által fizetett villanyvilágitási dijakból fedezi a közvilágítást, mig a nagyjövödelmü gazdák egy fillérrel sem járulnak ahhoz, mert ök megelégesznek a mécs-, vagy petróleumlámpa világítással lakásaikban. Azt felelhetik erre, akinek ez tetszik, menjen egy házzal odébb, ahol kedvezőbbek a viszonyok. Okos boltos nem tuszkolja ki a vevőt, ki áruit drágálja, hanem igyekszik igényeit kielégíteni. A városok eszes intézői sem küldik dolgozó, adózó, ámbár elégedetlen lakosaikat máshová, mert jól tudják, hogy a lakosok többsége meg tud lenni az illető város nélkül, de város nem lehet el munkabíró polgárok nélkül. A társadalomfentartó, produktív munkát végző elemek biztatás nélkül naponként ezrével hagyják el ezt az országot, hogy az uj világban keressenek maguknak uj hazát, hol megbecsülik a munkás kezet és nem raknak polgáraikra annyi terhet, hogy összeroskadnak annak súlya alatt. Hiába rakják tele a határt rendörökkel, az élet ösztöne ezer és ezer cselt eszel ki, mellyel túljár a fogdmegek eszén. Kimennek, mint ájtatosságot mímelő zarándokok, kivitetik magukat koporsóban is, hogy itt az éhségtől elgyötörve ne jussanak tulkorán örökre koporsóba. Azért nem tanácsos a hurt végsőig feszíteni. A hur kibírja bizonyos mértékig a feszítést, de ha a hegedűn még csak egy kicsit fordítjuk a csavart a szokott mértéken túl, a hur elpattan. Az adózó polgárok teherbírása csak bizonyos mértékig próbálható ki, ha ! ezen mértéken tul csak a legkisebb mértékben fokozzuk is a terhet, összeroskadnak alatta, vagy levetik vállukról i a terhet. Aki ezt nem látja be és foly ton azon töri fejét, minő uj terheket rakhat az adózó polgárság vállaira : az mindnyájunkat a mai társadalmi keretek összezuzására törekvő szocialisták táborába fogja terelni és siettetni a nagy társadalmi összeroppanást. Kétségbe nem vonható, hogy a város tisztántartása, csinosítása, jobb közigazgatása és kulturális érdekei az eddigi jövödelem fokozását szükségessé teszik, de ne keressék a szükségtöbbletet az adófizető polgárok üres zsebében, hanem keressenek olyan jövödelmi forrásokat, amelyekből kifolyó víz ne mossa el portájukról a nélkülözhetlen, terma humust az utolsó hantig. Eszeljenek ki utakat, módokat, melyek lehetségessé teszik a város bevételeinek nagyobbitását polgárainak ujabb megterhelése nélkül. E módok egyikét második cikkünkben fogjuk fejtegetni. —i — ó. A magyar városok országos nyugdíjintézete.* Dr. ANTAL GÉZA orsz. képviselő indítványa. Antal Géza dr. orsz. képviselő, a magyar városok orsz. kongresszusa állandó bizottságának a tagja, az állandó bizottsághoz a következő nagy horderejű indítványt terjesztette elő : A városi törvénynek ugy a tisztviselők helyzetére, mint a városi közigazgatásra nézve fontos intézkedései között egyike a legfontosabbaknak az a rendelkezés, mellyel a városok a tisztviselők nyugdíjügyének az állami és vármegyei tisztviselőkkel viszonyosság elvei szerint való szabályozására utasíttattak, még pedig azzal a meghagyással, hogy a részint újonnan alkotandó, részint átdolgozandó nyugdijszabályzatok már 1914. évi január hó 1-től érvénybe léphessenek. Amily üdvös e rendelkezés általában, époly nehézségek tornyosulnak megvalósítása elé főleg azoknál a városoknál, amelyeknek eddig egyáltalában nem volt sem nyugdijszabályzatuk, sem nyugdijalapjuk, mint szintén azoknál, amelyeknek ha nyugdijszabályzatuk volt is, nyugdijalapjuk nem elegendő a tisztviselők nyugdíjigényeinek * A „Városok Lapja" folyó évi október 12-ik számából. Amint kinyitották az ajtót, kellemes meleg csapódott az arcukba. — Jó estét kívánok! — mondták mindketten egyszerre. — Jó estét kívánok! — fogadta el a köszönést egy női hang, akinek a tulajdo nosát még nem látták ugyan, mert a sarokban ült a jó meleg kályha mellett. — Kit tetszik keresni ? — kérdezte a kályha mellől előlépő szép sugár női alak. — Nem kit keresünk mi, kérem alásan, hanem mit, mondta tréfálkozva az egyik férfi. Ekkor odalépett a kályha mellől egy másik nő is, aki hamarosan meggyújtotta a lámpát. A két fiatal ember elbámult, mert olyan két szép leányt láttak maguk előtt, hogy a társulatuknál bizony még a primadonnájuk sem volt szebb. Persze, csak háziasan voltak felöltözve, de az mit sem számított, hiszen nemcsak a ruha teszi széppé a nőt, hanem a két szép csillogó szem, a gömbölyű rózsaszín arc és a karcsú, daliás természet. Ezt pedig ezen a két nőn mind meglehetett találni. — A bútorozott szobát szeretnénk meg nézni, — mondta bámulatából föleszmélve az egyik férfi. — Önöknek kellene ? — kérdezte az egyik nő. — Igen, nekünk. — Nem adhatjuk ki, kérem. — Miért? — Azért kérem, mert mi árva leányokvagyunk és igy nem adhatjuk ki fiatal embereknek a szobát. Már úgyis eleget beszélnek rólunk a városban, hát még akkor... — De szánjanak meg bennünket nagysád, hiszen mink csak egy hónapig maradunk a városban, mert színészek vagyunk. Azután meg reggel megérkeztünk már és azóta járkálunk ebben a csikorgós hidegben és még, amint látják, mindig nem kaptunk lakást. Mindenhol előre kellene fizetni, de nekünk nincs olyan nagy fizetésünk, hogy ezt megtehetnénk, hát minden házból kiutasítottak bennünket. Gondolják meg tehát és adják ki a szobát. Megígérjük, hogy nem adunk okot rá, hogy a városban beszéljenek róluk. — Azt elhiszem, de azért mégis félünk, mert hiszen, ha önöknek kiadjuk a szobát, minden ok nélkül is rossz hírt terjesztenek el rólunk, mert színészek. — Hát legalább csak azt engedjék meg, hogy az éjjel itt aludjunk, megfizetjük, de ne engedjenek éjszakára lakás nélkül bennünket. — Hát menjenek az éjjel szállodába. — Szállodába ? Hogy menjünk oda, amikor nincs még annyi pénzünk sem, hogy a szobát kifizethessük. És addig-addig beszélt a két fiatal ember, amig megengedték, hogy az éjszaka ott aludjanak. A leányok helyet mutattak nekik és sokáig elbeszélgettek. S végre a két leánynak annyira megtetszett a két férfi, hogy egész hónapra kiadták nekik a szobát. * Eltelt az egy hónap és a színészek készülődtek az utazásra. A két leánynál lakó férfiak kifizették a házbért és búcsúzkodni kezdtek. Nagyon nehezen váltak el egymástól, mert már egészen megszokták egymást. Az egyik férfi hagyott ott emlékbe egy fényképet, amit a leányok örömmel fogadtak és megígérték, hogy örökké meg fogják őrizni. IIIzraelita évszámítás szerint 5601. szeptembert irunk, vagyis Jom-kipur előestéjét. Tudjuk, hogy ezen a napon minden zsidó család kicsinyje és nagyja a zsinagógában tölti el az estét és mondja el imádságát. Kivételt kell tennünk azonban azzal a két öreg, ősz anyókával, akik a gondttól ós a bánattól lettek olyan szép fehérek, mint a hó. Hogy miért kell ezekkel kivételt tennünk, azt majd röviden elmondom. Azért, mert már öregek voltak, a templom pedig messze volt, hát ők otthon a meleg szobában, a kályha mellett mondták el ünnepi imájukat. Az Isten azt igy is meghallgatja, Mikor imájukat befejezték, még nem akartak lefeküdni, hát csendesen beszélgetni kezdtek a rég elmúlt szép és jó időkről.