Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-07-27 / 30. szám

Ezekért az állapotokért azonban éppen a várost és az adófizető polgárokat nem lehet gáncsolni. Hiszen min den áldozatra készek s az a manőverezés, amellyel az ujabb terheket elkerülni, vagy elhalasztani igyekszünk, könnyen megérthető. Elsősorban is nem a város és annak intézői, hanem a szerencsétlen rendszer az oka annak, hogy a váró sok a rájuk háruló feladatoknak nem tudnak megfelelni. A városi igazgatás szerencsétlen alkotás, amelynek az egész világon nincs párja. Az állam maga zsarolja ki a városokat azzal, hogy rájuk háritja a rengeteg költségbe ke rülö s az önkormányzat körébe éppen nem tartozó teendőket. És ezeket is folytonosan szaporítja. Ehhez járul még, hogy a kormányok valóságos árverést rendeznek, ha egy-egy közintézmény elhelyezéséről van szó. Amelyik város többet ad, palotát épit stb., az kap hivatalokat, kaszárnyát, gyárakat és egyéb jókat. Amelyiknek nincs pénze, kevés az anyagi ereje, az lemarad. Az ember közönséges ésszel okoskodva azt hiszi, hogy fordítva kellene lenni a dolognak. Hiszen a gazdag város nem szorul az állam támogatására. Fejlődik az magától is. A szegényebbet kellene istápolni, hogy erőre kapjon. És ugy véljük, állami érdek az js, hogy a nagy szervezet egyes sejtjei el ne csenevésszenek. Nálunk azonban sivár alku, söt | sokszor presszió folyik, hogy a városok áldozatokat hozzanak olyan célokért, amelyek helyi érdekeikkel csak közvetve függnek össze és szoros értelemben véve állami feladatot képeznek. Ebben a rendszerben, a fiskalitás tultengésében van a városok bajainak egyik főoka. De nem kevesebb baj az sem, hogy a városok autonomiája erőtlen, önrendelkezési joguk úgyszólván semmi s ezért az érdeklődés a köz ügyek iránt lanyha, az ambíció elernyed s akták elintézésében merül ki. Városunk sorsa nem a polgárok kezébe van letéve. Minden elhatározásunk felett ott lebeg felsőbb hatóságok gyámságosmegsemmisítő hatalma; minden törekvésük útjában áll az elavult s korszerűtlen törvényekben lefektetett százféle gát. Nálunk elsősorban a törvényhatósági gyámság ! Mi szívesen segítenénk a bajunkon, de kezeink meg vannak kötve, szóval tehetetlenek vagyunk ! A rendőrség és a gyermekvédelem. Köztudomásu dolog, hogy 15 éves korig az állami gyermekmenhely ad hajlékot az elhagyatott vagy megtévédt, züllésnek indult fiatalkorúnak. Ennek a menhelynek az ajtaja mindig nyitva van s ezen az ajtón belül nem kérdeznek mást a gyermektől, mint a korát és nevét s nem kívánnak egyéb kvalifikációt, mint az elhagyatottságot, vagy a züllésnek indulás hatósági igazolást. A gyermekvédelem Magyarországon ugyanis azon a legmesszebbmenő elven van felépítve, hogy minden elhagyatott gyermeknek joga van állami ellátásra. Az állam, mint egy ezer karu és ezer szívű anya, keblére öleli azoknak a szerencsétlen gyermekeknek beláthatatlan tömegét, a kik szülők nélkül nélkül maradtak, a kik árván ődöngenek az utcán, a kiknek a környezetük mérgező hatású, vagy a kik rossz vérük, nevelésük vagy elhagyatottságuk folytán a bün homályos, miazmás levegőjű mesgyéjére léptek. Hogy csinálja ezt az állam? Csinálja egy az egész összeget áthálózó hatalmas aparátussal, temérdek költség gel s még temérdekebb fáradsággal és munkával. Központi gyermekmenhelyünk odalent Budapesten a legszebb intézmények egyike, amelynek megtekintésére messze országokból ide zarándokolnak az idegenek. Ez a központi intézmény az irányító, a vezérlő keze, amelynek ezer meg ezer karja nyúlik ki az őshaza minden tájéka felé. Ezek a karok vezetik ki az állam gyermekeit, hogy szülő helyett szülőket találjanak, gondozó helyett gondozó várja őket nélkülözött, eltemetett meleg szeretettel. Az állami menhely nyitva levő kapuján tűnnek el a mi apró, elhagyatott és gyűlölt csemetéink is, hogy a másik kapun elinduljanak az egészségesebb levegőre, a goudozó kéz oltalma alá. Fogyatkozások nélkül végzi e az állami gyermekvédelem mindezt a nemes munkáját, — kérdezhetjük méltán és kíváncsian. Csupa áldás terem-e a munkán, amelyet bizonyára tökéletesen akar végezni? most is Csak az, ami volt: jövendő. Missz Kitty számára több lett belőle valósággá. Ő már jutott tapshoz is, aranyhoz is, de mégsem annyira, hogy a jövendőjében nem maradt volna még várni való. Az özvegy asszony valamikor jó időket látott. Jó módban, sőt gazdaságban élhetett. Előkelő rokonai, tehetős barátai voltak. Később szegény sorsba sülyedt s a bérlőinek, szobaurainak csendes kis társaságába bujt el. Csak néha, nagyon néha tért ki belőle, amikor egy-egy kedvelt szobaurának protekezióra volt szüksége. Akkor felvette az ünneplő feketeruháját ós felöltözött a régi uraságába. Ilyenkor előkelő volt és impozáns és — azt hiszem — ellenállhatatlan és igy kereste fel a régi nagyúr jóbarátokat. Magának, szegényke, nem tudott szerezni semmit, de nekünk, bérlőknek: a fiainak nagyon sokat kijárt. Némelykor csak egy véletlen elszólás esett, hogy jó volna ide bejutni, oda beférni, — az ebéd után való elbeszélgetésnek idején s ő benne hirtelen megvillant a tekintet, jóságos fejét is fölemelte, azután elgondolkodott kissé s akárhányszor még aznap délután felöltötte a „kijáró" ruháját, szelíd humorral igy nevezgettük és ment protegálni. Missz Kitty érdekében is járt. A missz nagyon hálás is volt hozzá s azt ígérgette neki, hogy majd-majd ha eljön a babéraratás ideje, magával viszi az arató útra, mert akkor is az ó anyai gondja alatt akar élni. A missz szegény árvaleány volt s a messze Amerikából pottyant ide Magyarországba. Dévajkodásunk során ugy is hívtuk, hogy missz Potyi, amit azzal is magyaráztunk, hogy olyan édes, mintha nem is Amerikából, hanem egyenesen a mennyországból pottyant volna közénk. A missz nem szerette az ilyen tréfát, szinte betegesen hiányzott benne a hiúság, de azért csak ingerkedtünk vele. Akkor Velenczében is felötlött bennem a régi missz Potyi név s a missz éppen olyan bájosan haragudott miatta, mint öt évvel azelőtt, mikor Budapest hatodik kerületében, valahol egy szük utczában laktunk, özvegy Deutschné gondjaiban. A hölgyek a „Bauer"-ban voltak el szállásolva. Elkísértem őket szállásukra, egészen be, a szálló csarnokába. Mikor elbúcsúztam tőlük, még állvp maradtam s utánuk néztem, amint lassú lépéssel fölfelé haladtak a széles márványlépcsőn. Visszanéztek s még egy jóéjszakát kívántak. De utána az öreg asszony hirtelen visszafordult s visszasietett hozzám. A missz állva maradt, ugy nézte. Pár lépést feléje siettem. — Holnap délelőtt, reggeli után, beszélni akarok magával, — szólt. Rendelkezésére Ígérkeztem és elbúcsúztam. Az éjjel nyugtalan hánykolódás volt az álmom ; százat, ezret is elgondoltam, mit akarhat tőlem az öreg néni. Másnap ezt beszélte: A szálló előtt várakozott volt rám. — Missz Kitty kiment a kiállításra. Nem kisértem el. Tudja, hogy a képekhez én nem értek. Inkább majd beszélgetünk. A missznek azonban sohasem szabad róla tudnia. Érti? A néni nagyon határozottan is tudott beszélni. Bementünk a szálló társalgójába. — Ön azt hiszi, ugy e, hogy mi most hangversenyköruton vagyunk. — Hát nem ? — Nem. Mi most kerestünk valakit. Meg is találtuk. Magát kerestük. — Ugyan ! — Igen. De térjünk át mindjárt a lényegre. Mondja, kedves doktor ur, mondja! Nagyon ellágyult, átmelegedett a hangja: — Nem tudná maga a misszt szeretni? — Én? Missz Kittyt? — csodálkoztam. — Igen. Nézze a missz szerelmes magába. Már akkor is az volt, amikor együtt laktak nálam. Én akkor sokat hecczeltem is, de ő mindig tiltakozott. Pedig igazam volt, hogy szerette magát. Hiszen tudhatta ezt akkor maga is. Egyszer aztán, amikor maga már nem volt közöttünk, mégis csak megvallotta. — És tudja-e? Öt esztendeje hordja magában ezeket az érzéseket s ez érzések szomjának vágyait. Pedig öt esztendeje, hogy nem is láttuk egymást. Magát azóta idegenbe sodorta a sors. Most csak azért jöttünk Velenczébe, mert megtudtuk, hogy most itt tartózkodik. Csak azért jöttünk, hogy a missz újra láthassa s beszélgethessen vele. Mit szól hozzá? Nem tudtam hozzá szólni. Csak meghatódtam, elérzékenyültem. — Ha Velencze ugy akarja, — szóltam aztán — hogy rám érjen ez az érzés, kész vagyok. — Lássa, — mosolygott az asszony — én most is csak a régi javíthatatlan ki-