Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-07-27 / 30. szám

X1X1XXX- óvfoljram. Pápa, 1913. j txIítxs 27. QO. szát-m KÖZLÖNY Közérdekű független hetilap. — Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ARAK : Egész évre 12 K, félévre 6 K, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 80 fillér. Laptulajdonos és kiadó : POLLA T S E K FRIGYE S. HIRDETESEK E8 NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és Nobel A könyv- és papirkereskedésében. Meghallgatást kérünk! Kevés olyan magyar város van, amely pótadóval még nincs agyonterhelve, Csaknem mindenütt roskadozik a polgárság a közterhek súlya alatt és rettegve néz a jövendő elé, amely úgyszólván napról-napra uj feladatok elé állítja a városokat. Elmaradni nem lehet, mert az élet kényszerít a haladásra. Beruházás, uj intézmények, uj állások, fizetésemelés, kulturális kiadások egymást követik. Fedezet pedig nincs egyéb, mint a polgárság zsebe, amelybe nem folyik bővebben a jövödelem, mint évekkel ezelőtt/ mig a kiadások rendkívül megszaporodtak. Ne higyjük, hogy bárhol is rózsás a városi adófizetőknek a helyzete. Eltekintve néhánv kiváltságos várostól, amelyeknek terjedelmes földbirtokaik, vagy jövödelmezö iparvállalataik van nak, mindenütt kegyetlenül nehéz a helyzet. A pótadó kulcsa sem fejezi ki biven a terhek súlyát, sem a pótadó alapját képező állami adók összege nem mérvadó. Ahhoz, hogy a városok helyzetét s a közterhek nagyságát meg ítélhessük, ismerni kell a polgárságnak, az adófizetők zömének viszonyait, jövödelmi forrásait, anyagi erejét. Saját városaink viszonyait ismerjük minden oldalról és elmondhatjuk, hogy kemény megerőltetéssel tudjuk elviselni terheinket. Tele vagyunk nyomorúsággal, az bizonyos. Nemcsak azért, mert községi terheink jóval meghaladják az állami adót; hanem különösen azért, mert olyan kényszerű kiadások előtt állunk, emelyek százezreket nyelnek el s a létesítendő uj alkotások nem jövödelmeznek annyit, hogy a felveendő kölcsönnek csak a kamatait is fedeznék és végül különösen azért, mert a polgárság teherviselő képessége a végsőkig van feszítve, arra pedig, hogy a jövödelmi források akár a város, akár az adófizetők részére bővüljenek, vagy uj források nyíljanak, sem közel, sem távol kilátás nincs. Meg kell építenünk a csatornázást, ami százezrekbe fog kerülni. Az uj színház felépítéséről is gondoskodni kell. A városháza már alig felel meg rendeltetésének. A sümegi vasutat is szeretnénk, amire szintén pénz kell. Ha tüzérséget kapunk, kaszárnyát is kell építeni. Felsorolni is alig lehetne mindazokat a kérdéseket, amelyek sürgős elintézésre és ujabb áldozatokra várnak. Mindezeken nem lesz könnyű keresztülgázolni és bizonyos, hogy a zugolódást, a panaszt nem fogjuk elkerülni, ha majd a pótadó ismét felszökik 10, 20, 30 százalékkal. De azért csőd előtt még nem állunk, mint a hogyan más városok. Nem ! Csődbe nem megyünk. Hogy azonban közgazdasági viszonyaink nem fognak-e még lejebb zülleni, az nem egészen bizonyos. Mert ahol a nagy adó miatt nem épülhet a város ; ahol a gazdálkodást megnehezíti, a vállalkozási kedvet megbénítja a közterhek rettenetes súlya, ott haladásról nem is lehet álmodozni. Kisszerű viszonyaink még jobban összezsugorodnak, a drágaság nagyobb lesz s küzködni fogunk néhány évtizedig azért, hogy legalább a statusquot fentarthassuk. I ÁK CZA Miss Kitty. Velenezében, a Szent-Márk-téren volt. Illatos, forró nyári éjjel pompázott rajta, — amikor olyan tele van az a ragyogó szép piazza, mint zümmögéssel a méhkas. A Café Florian-ban, az árkádok alatt fagylaltot fogyasztottak a nászutás párok s ugy hallgatták a zenét. A zenekar körül, a feketéllő, nagy tömegben furakodva pajkos olasz gyerekek fogócskát játszottak; az óratorony tövében egy ujságárus , rikkancs kiáltozott. Ahogy az ujságczimoket hosszú sorba foglalva kikiáltotta, szinte éneknek hallatszott a dallamos kiabálás. Amint ott ácsorogtam, egyszer csak megfogott a mehetnék. S megindultam balra, végig a piazettán, a dogék palotája s a Libreria között egészen ki, a víz partjáig, ahonnan a 8nn-Giorgio feketéllő sötétje felé néztem. Akkoriban éppen egy nagy hiánynak érzetével jártam az örömre, a nászra ter raett Velenczét. S ebbe a hiányba, ebbe az iirbe minden, de minden belebámult. Velencze minden szépsége egy türelmetlen kérdéssel csodálkozott bele, mert különösnek, érthetetlennek találta a magányosságomat. Velencze nem bujdosóknak, bitangolóknak való hely. A Szent-Márk galambjai is mintha elkerültek volna s a bazilika mozaikragyogása sem tudott teljes elgyönyörködéssel rám mosolyogni ; az is ahhoz van szokva, hogy páros, nászos boldogság fölé boltozza aranyos sugárzását. Egy gondola kötött lü alattam. Fekete volt, mint a többi; fiatal nő volt benne, mint a többiben, de nem volt vele ifjú férj, mint a többiben, hanem egy feketeruhás, idősebb hölgy. — Ez is ugy járja a násznak városát, — gondoltam magamban, — mint én: páratlanul, árván. Arcza és nyaka ugy kiviláglott a fekete ruhából, mint éjszakából egy titokzatos látomás. A kiszállásnál mintha félt volna, egy kissé körültétovázott. Nem volt ott éppen senki, aki segíthetett volna. Leszaladtam a pár lépcsőfokon, hogy a kezemet nyújtsam s akkor égy hirtelen meglepetés villámlott közénk. Felkiáltottam : — Missz Kitty ! A missz csak mosolygott; kísérője azonban annál hangosabban örvendezett. — Jaj, ki hitte volna? Ön itt van? De jó, de jó ! De rég is nem lát tam! És nem változott semmit: most is a régi, huszonötesztendős fiatalember ínég. Majdnem ölelgetett is a nagy örven dezésben. És szaporán tovább beszélt, én csak a kezét szoritgathattara neki és a missznek is. A csodálkozásnak első villámai után aztán csakhamar megeredt a kérdések zuhogó zápora, majd az emlékezésnek egyenletesen bő esője. Öt évre kellett visszaszállnunk, egy porosan, füstösen meleg nyári napig, amikor én már fáradtan, kimerülten hozzájuk is becsöngettem, hónapos szobát keresni. Akkoriban kerültem Pestre s határozottan az volt a szándékom, hogy ott örökre meg is telepszem. Nem lett ugy. De semmi sem szokottt ugy lenni, mint ahogy azt elgondoljuk. Missz Kitty már régebben ott lakott akkor özvegy Deutschné gondjai alatt, a mely gondok hirtelen nagyon szívesen ós melegen rám is rámboritották szárnyaikat. Világ körül való barangolásomban soha nem volt jobb szobaasszonyom, mint ez a jó, öreg, özvegy Deutschné, A szegény asszon> nagyon magára maradt volt a csordultig tele jóságával, szinte életszükséglete volt, hogy valakire kiárassza. Missz Kitty és én voltunk a szerencsések. Missz Kitty akkor a zeneakadémián tanult, mint Hubay mesternek egy tanítványa, én a fővárosnál voltam szintén inkább csak jövővel dicsekvő, kisegítő óraadó tanár. A jó asszony velünk együtt, velünk versenyt örvendezett ounek a jövendőnek, amelyben, — mellékesen megjegyezhetem még ezt, — most sem csalódtunk, mert