Pápai Közlöny – XXIII. évfolyam – 1913.

1913-07-13 / 28. szám

minden városi képviselőnek proesen tálva egy-egy példányt; igy jutottam én is a szerencséhez, hogy a tervezett rendezésről tudomást szerezhettem s mert lelkiismeretes ember létemre, meg is akartam érteni, miről van szó, kezd- | tem a javaslatot s a kisérö rajzot ta nulmányozni, hogy a közgyűlésen hozzá j tudjak szólni s szavazatomat megokolni. Ám az igyekezetem meddő volt; a rajz nem tájékoztat semmiről; se a területről, t. i. hol van s melyik a ja vaslatba hozott telek, amit meg kell az utcarendezéshez venni; sem a kiterjedésről, hogy mekkora hát ez a telek, amit ennyiért vagy annyiért meg lehet szerezni, vagy ki kell sajátítani? Lépték, vagy méret sincs rajta, hogy az ember maga pótolja ki, amit a mérnök ur, a közönség tájékoztatására, felrajzolni elmulasztott; pedig a rajz nyomtatva, sokszorosítva van né hány száz példányban, — tehát egy kis pénzbe kerülhetett; de ismétlem, tájékozódni belőle, laikusnak, semmi irányban se lehet; a mérnök urnák bizonyára külömb rajzok, térképek áll nak rendelkezésére ; csináltatott a város a felmérési felügyelőséggel, vagy 4-féle typust, ha jól tudom ; ezeket — nem terjesztik a közönség elé, — mert utoljára még megértené, mi az a mérési tudomány s akkor maga venné kezébe a rendezést s nem engedné szaporítani, gyűlni az adósságát különféle műszaki alkotásokért. De mert lefőzni nem hagyom magamat, elmentem, a javaslattal, a helyszínére ; kétszer is bejártam és körüljártam az Árok-utcát, Tüzoltó-utcát, — eső után különösen erős támadásnak teszi ki az ember szagló és látó j érzékét, — meg a városmajort; most már tudom, miről van szó; azt is tudom, mi a tennivaló ; másoknak okulásul s hogy őket az általam elvégzett idöpocsékolástól megkíméljem, kifejtem álláspontomat, tervemet a kérdés megoldására, a városmajor rendezésére. Sarudy György. Aratás idején. A sok aggodalom, félelem napjai véget érnek a falvakon, pusztákon. Megkezdődött az aratás. Sok viszontagság, a természet sok fenyegetése előzte meg már a mult ősztől fogva, amikor a holdak százezrein nem fa kadhatott ki az őszi vetés reményt nyújtó zöld tengere. Majd a zord tavasz ejthette hirtelen kétségbeesésbe a gazdát, akinek a maga bajáu kivül a nemzetközi pénzhiány és a drágaság súlyát is kell éreznie. Csak az ismert közhelyet kellene ismételnünk, ha megint azt emlegetnők, hogy Magyarországra nézve mind e napig milyen életkérdés az aratás. És lesz még nagyon sokáig ; sőt ha teljesen át is alakul az ország nem túlnyomóan nyerstermelő országgá: hazánk földalkati sajátságainál fogva akkor is az uralkodó tényező a mezőgazdaság lesz az ország anyagi, sőt szellemi életében is. Mert még a kultura szükséges anyagi eszközeinek is a mezőgazdaság az alapja. Ezért kell döntő jelentőségűnek tekintenünk az aratást, amelynek viszonylatai egyébként kihatnak a magyar pénzpiacra, amely tény legjobban jellemzi a mezőgazdasági termelésnek elsőrendű befolyását a nemzet összes életjelenségeire. Nem szükséges tehát úgynevezett agráriusnak, még földbirtokosnak sem lennie az embernek, hogy belássa a mezőgazdasági érdekek védelmezésének és fejlesztésének szükségét. Nem helyes tehát az ipari vagy kereskedelmi érdekeket ugy felfogni, hogy azok a mezőgazdaság ellen irányuljanak, mert ezzel gazdasági életünk fáját téphetjük ki természetes talajából; viszont a mezőgazdaságnak előmozdítói közé, amelynek segélye nélkül sok értéket veszíthet, sőt meg is fenekük. •— Ha valahol, nálunk helytelen és káros két ellenséges táborra osztani a fő gazdasági tényezőket. Iparunk egyáltalában még nem oly erős, hogy megállhasson a maga lábán. Sőt mint természetes folyomány, de különösen nálunk, a még bizonyos tekintetben hagyományos gazdasági viszonyok közt éppen azokban az ágakban fejlődött az ipar, amelyek a honi nyers termékek feldolgozásán alapulnak ; a többi ág nagyrészt még mindig me&uljában megtámadta és földre teperte, azzal a szándékkal, hogy kirabolja. A merénylőnek azonban jiem maradt ideje a menekülésre, mert hirtelen lefogtuk és megbilincseltük. Fájdalom; már későn érkeztünk, meri a szerencsétlen áldozat, az előkelő fiatal ember, két hatalmas késszurástól vérzett és párolgó, piros vére végigömlött sápadt arczán és hófehér plasztrónján. — Maradj itt addig, amig én a bar. ditát az őrségre kisérem és egy hordággyal visszatérek a sebesültet elszállítani, — így szóltam pajtásomhoz. — Te, csavargó, te pedig indulj előre és meg ne próbáld a szökést, mert különben lelőlek, mint egy veszett kutyát! A gyilkos szikrázó tekintetet vetett rám, azután kénytelen-kelletlen megindult előttem, én pedig közvetlen mögötte figyelmesen őrködtem minden mozdulatára. Az őrségig legalább ötszáz méternyi utat kellett tenni. A csavargó nem ellenkezett, mert tudta, hogy minden kísérlete hiábavaló volna. A keze erősen meg volt lánczolva és óvatosságból szorosan fogtam a nyakát vasmarkommal. Szótlanul, nehézkes léptekkel, vontatottan bandukolt előttem és nekem sem volt kedvem beszédbe bocsátkozni vele. — Mikor a sürü erdőségben egy lámpához értünk, hirtelen ránditással megállt, kiegyenesedett előttem és igy szólt: —• Hát csakugyan nem ismersz rám ? amelyekkel régebben a banditákat vasalta meg, — ma gondosan egyenesíti fel a vihar által levert virágszárakat. A virágok ápolása megenyhítette durva lelkületét és gyakran mondogatja, hogy uj hivatásában, — hála Istennek, — kellemesebb illatokban van része. Egy reggelen a veteményes kertben találkoztam vele, mikor a viharvert málnabokrokat öntözgette. Felgyűrt ingujja alól feltűnően bontakozott ki izmos, hatalmas karja és napsütött arcán a megelégedettség ; mosolya vonult át és dudolgatásából követ- j keztetve jó hangulatban lehetett, amit különben az is bizonyít, hogy engem meglátva, azonnal közlékeny lett: — Kilencz év óta szolgálom már a nágyságos urat és mondhatom, hogy itt nagyon boldognak érzem magamat; sokkal boldogabbnak, mint azelőtt voltam. Tessék elhinni, hogy rettenetes a rendőri hivatás !Ha elfogjuk, megbilincseljük és lezárjuk a gonosztevőket, még mindig nincsenek eléggé megbüntetve. Én sokkal szigorúbb büntetést rónék rájuk: besoroztatnám rendőröknek, csak egypár hónapra, ez is elég volna nekik 1 Ugy-e, nagyságos uram, mikor igy maga előtt lát, kék kötényemmel, az ön tözőkannámmal, akkor elégedett külsőm után azt gondolhatná, hogy az egész életem simán, minden zökkenő és baj nélkül folyt le. Pedig olyan kellemetlenségek, bajok és szerencsétlenségek értek, annyiszor megtaposott az élet, hogy egész regényt lehetne írni róla. Nagyon fiatalon nősültem és már házasságunk első időszakában nagy fáradságunkba került a mindennapi kenyeret meg keresni. Később még nagyobb szerencsétlenség tört ránk ; volt egy vásott, rossz gyermekünk, aki végképpen elkeserítette életünk minden napját. A sok gazság közül, amelyeket bánatunkra elkövetett, csupán a logborzasztóbbat akarom nagyságos uramnak elmondani, ha ugyan kegyes lesz meghallgatni. — Csak beszéljen Jean, szívesen hall gatom, — válaszoltam kíváncsi érdeklődéssel. — Ezelőtt tizenkét évvel történt egy gyönyörű, csillagfényes, holdvilágos nyári éjszakán. Éppen a Bois de Boulogne-ban Passy felé tettem meg körutamat egy korzikai pajtásommal, akinek olyan finomodott hallása volt, hogy még a hangyák lépéseit is meghallotta. Olykor-olykor egy-egy bérkocsi gurult el mellettünk és az ablakokon át megfigyelhettük a csókolódzó fiatal párokat. Nem csoda, mert olyan bűvös és varázslatos volt az éjszaka, mintha az egész természet csak szerelemről suttogna. Hirtelen éles, harsány sikoltás szakítja meg az áhítatos csendet. — Segítség 1 Gyilkos 1 — hangzott alig hfirmincz lépésnyi távolságban tőlünk. Hosszú, gyors léptekkel siettünk a hang iránya felé és egy emberre bukkantunk, aki egy elegánsan öltözött fiatal ember mellén térdelt és kezeivel fojtogatta. A fiatal ember kétségtelenül valami mulatságról tért hazafelé, mikor a bandita